Farkas Wellmann Endre: A létezésből mindenki annyit részesül, amennyi szerepe van benne – interjú Böszörményi Zoltánnal

2022. június 27., 07:34

Interjú Böszörményi Zoltánnal, József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas íróval az elmúlt hetekben megjelent Regál című regénye kapcsán.

Böszörményi Zoltán / Fotó: Székelyhidi Zsolt

– Baljóslatú szó a láger. Még akkor is, ha fordítva olvassuk a köteted címeként, hogy regál. Lehetne királyi is, de nem az. Miért aktuális most újra ez a könyved?

– Modern kori lágerregényt a keleti blokk országaiból menekültekről tudtommal nem írtak. Naplók, különböző feljegyzések születtek, de egyiket sem öntötték regényformába. Az 1956-os magyar forradalom menekültjeiről szóló történetet sem. Pedig akkor alakulhatott ki a traiskircheni, Bécs melletti tábor. Akkortájt lendült nagyüzembe, a csehszlovákiai (1968), lengyelországi (1981) eseményeket követően pedig rohamosan nőtt a menedéket kérők száma. A Regál című regényem aktualitása a mai, európai migránskérdésre mutat rá. Mennyire különbözött az akkori – nyugat-európai – országok politikai, ideológiai magatartása és szelleme a mai, európai uniós országokétól. Az olvasó azt is megtudja, hogy az akkori menekülttáborok lakóit pontrendszer szerint osztályozták – életkor, szakmai felkészültség, családi állapot – a befogadó országok: Amerika, Ausztrália, Kanada ez alapján döntött, hogy befogad-e vagy sem. Nyugat-Európába – Ausztriába, a Német Szövetségi Köztársaságba, Svájcba – csak nagyon kevesen juthattak be, azok is főleg egyházi szervezetek segítségével. A lágerlakók magaviseletét is szemmel követték. Próbált volna valaki kővel dobálózni, határokat megrohanni, követelőzni, agresszívan viselkedni, azt nemcsak hogy letartóztatják, de vissza is toloncolják abba az országba, ahonnan elmenekült.

– A lágertörténetek a legtöbb esetben szomorú sorsokat rajzolnak meg. A te esetedben is, bár optimista a regény végkicsengése. Te látsz jövőt a főhősödnek.

– Az egykor megélt valóság felidézése megváltoztatja a történet hangulatát, lelkiségét. Ezért igen nehezemre esett úgy visszatekinteni arra, amit egyszer átéltem, hogy érzelmileg immunis maradjak. Felülről tekintettem szereplőimre és a cselekményre, úgy, mint aki a színházban a kakasülön ül, és onnan szemléli, mi zajlik a színpadon. A regény szövege bár képlékeny, mondataim mégis szikárak, rövidek, a tényszerűséget követik. A befejezés valóban derűlátásra hangolja az olvasót, bár erre csak a szöveg sejtelmességéből, álomállapotot idéző hangulatából következtethet. Világosabban, ami Tamással, a főszereplővel történik, az egy másik dimenzióban – a vágyakozással kibélelt képzeletbeliben – esik meg.

– Potenciális világháború rémképei között élünk. Milyenek lesznek az új lágerek, ha lesznek?

– Ebben a forrongó világban nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni. Azt kívánom, hogy a józan ész, egymás értékeinek megbecsülése, a szeretet kormányozzon bennünket. Mindenekelőtt békét kell teremtenünk. Vigyáznunk az otthonunkra, a földre. Ha így folytatjuk, nem lesz sem vizünk, sem kenyerünk.

– Most lesz-e esélye bárkinek kivonni magát a történésekből? A te hősöd tiltakozik, szembe megy a diktatúrával, de számára van kiút. A mai emberi sorsok milyen jövő felé mutatnak?

– A létezésből mindenki annyit részesül, amennyi szerepe van benne. Egy dologi valóságvilág megtapasztalása mindenkinek adott. Kivonnia magát az ontológia rendszeréből az embernek lehetetlen, hiszen minden mindennel összefüggésben áll. Arisztotelész érdekes módon különbséget tesz a változó és az öröknek tartott (például a bolygók) között. De ma már tudjuk, hogy világmindenségünket az állandó változás jellemzi, az örök fogalma szubjektív – egyéni látásmódra utal, azaz transzcendentális. Regényem hőse, Tamás is a valós világ transzcendentalitását tapasztalja, éli meg. Menekül diktatórikus léthelyzetéből egy másikba, amelyet nem ismer, csak elképzelései vannak róla. A rosszat jóra akarja cserélni. Léthelyzetet vált, miközben csak egyikről vannak empirikus, ideatikus tapasztalatai, ezért tiltakozása csak a megtapasztalt világra vonatkozik. Számára a jövő ködszerű, idegen, félelemmel teli. Gondolom, a mai ember is megállapíthatja saját jövőjéről ugyanezt.

Meglátásodban mi lehet a mai ember szabadságeszménye, és milyen lehetőségei vannak a huszonegyedik század emberének a szabadságra?

– Attól függ, milyen szabadságról beszélünk. Akaratszabadságról, fizikai szabadságról, szellemi szabadságról, létszabadságról, mozgásszabadságról, alkotói szabadságról? Manapság mindegyikben korlátozottak vagyunk. A Covid-világjárvány bebizonyította, hogy mozgásszabadságunkat egy tollvonással megvonhatják tőlünk. Szellemi szabadságunkat ideológiai kényszerek, ránk erőszakolt paradigmák szerint korlátozzák. A közösségi platformok is akadályozzák a vélemény- és szólásszabadságunkat. Az unióban sem lehet a főáramlatokkal szembe menni. Ha valaki nem ért egyet az LMBTQ- vagy a migránspolitikával, megbélyegzik, kiközösítik. Népszerű írók, alkotók estek áldozatul a fenti ideológiáknak. Ezek után döntse el mindenki, milyen lehetőségei vannak a huszonegyedik század emberének a szabadságra. Ebből a szempontból szkeptikus vagyok. A reményt viszont soha sem szabad feladnunk. Küzdenünk kell. Én is azt teszem.