Beszélgetés dr. Smid Róberttel
Zalán Tibor a Tokaji Írótáborban tett egy fontos kijelentést, amelyre sokan felkapták a fejüket: „Amit ma látok az irodalomban, az engem elrémiszt, elborzaszt, ijeszt. A 80-as évek sem volt jó, de ez legalább olyan rossz, ha nem rosszabb, amiben most élünk”. A gondolat folytatása: „Elborzaszt az, hogy különböző alapítványok meg figurák különböző pénzeket osztogatnak maguknak, a saját embereiknek. Hogy egy fiatalnak, ha jelen akar lenni, akkor le kell csatlakoznia valamelyik táborhoz. Két nagyon erős tábor diktál, a mögöttük lévő pénzek – vagy nem pénzek – diktálnak, nagy szervezetek irányítanak, és nem az irodalom, nem a minőség vagy a termék határozza meg, hogy ki vagy.” Ez a kijelentés önmagában véve semmi újat nem jelent, de az, hogy ott és akkor hangzott el, úgy tűnik, a témáról való érdemi beszéd kezdetét is jelenti. Az Index több interjút is közölt, az L. Simon László által vezetett beszélgetés megszólalóit kereste fel, Kukorelly Endrét, Petőcz Andrást és Turczi Istvánt.
Dr. Smid Róbert irodalomtudós, egyetemi oktató és kritikus a beszélgetőtársam, akivel megpróbáljuk körüljárni a téma néhány aspektusát. Gyanítom, hogy az irodalom igazi történései valahol egy másik szinten zajlanak. A felszínen politikailag egymással szemben álló szekértáborokat hagyunk vitázni, és hogy az egésznek a gyökere nem ott kapaszkodik, ahonnan a levele kihajt, mintha senkit sem foglalkoztatna: nem a pénz, nem a jobb- vagy a baloldaliság, hanem az irodalmi élet állapota tűnik aggasztóbbnak.
– Irodalomtudósként, egyetemi oktatóként, egyáltalán hivatásos irodalmárként, visszagondolva az utóbbi évtizedekre, hogyan látod ezt a kérdést? A rendszerváltás óta eltelt időszakról kérdeznélek, mert ha a jelenlegi status quóból indulunk ki, akkor szerintem minimum odáig vissza kell mennünk, tán régebbre nem is tanácsos, ám odáig feltétlenül. Tehát a te szemszögedből hogy néz ki most a kortárs irodalmi élet problématérképe?
– Mindenképpen nagy változás van, és ezt jól jelzi a Forrás folyóiratnak a nyári dupla száma, amely Metamodern címmel a fiatal lírát állította a középpontba. Nagyjából 20-25 éves, legfeljebb harmincéves szerzők vannak egy hosszú szépirodalmi blokkban, utána következik egy-két tanulmány, többek között az enyém is, majd pedig két kritika az André Feri és Horváth Benji által szerkesztett Címtelen föld antológiáról, melyet az erdélyi metamodern költészetről állítottak össze. Pál Sándor Attilának a kritikájában szerepel egy nagyon jó meglátás – persze lábjegyzetben –, egy nagyon éles és nagyon kemény kritikai gesztus, amikor is néhány sorban megfogalmazza: úgy tűnik, hogy a fiatal irodalom mára egy brand lett. Ezt a brandet pedig a kiadók manapság szívesen képviselik, és a folyóiratoknál is sikk lett a brandbe sorolható szerzőket közölni. Amikor az én generációm indult – most hirtelen egy ember jut az eszembe, akinek példaszerű az esete: Fehér Renátó –, azért jóval nehezebben volt például a Magvetőnél debütálni.
– Itt máris felmerül néhány fontos kérdés, amit tisztázni kell. Az egyik a metamodern fogalma. Kérlek, világítsd meg egy kicsit, hogy mi akar ez lenni?
– A metamodern nagyjából az ezredfordulón jelent meg, és az elmúlt két évtizedben egyre erősebben van jelen. Már Benjiék előtt is feltűnt ez a fogalom a hazai kortárs irodalmi diskurzusban, de az első átfogó írás tudtommal az övék, az antológia előszava…
– …ami megjelent a Helikonban is…
– És így az interneten is elérhető. Tanulságos szöveg, rendesen meg is kritizáltam, ugyanis épp egy hete adtam le a Studia Litterariának egy tanulmányt, amely többek között ezzel a dolgozattal is foglalkozik – azon kívül, hogy honnan indult ez a fogalom. Szóval a metamodern az ezredfordulón jelent meg, amikor már a posztmodernnek az olyan nemzetközileg elismert teoretikusai is, mint mondjuk Linda Hutcheon vagy Ihab Hassan, is azt mondták, hogy úgy tűnik, a posztmodern végéhez értünk. Ennek persze vannak külső okai is, irodalmon kívüliek, ilyen 2001. szeptember 11-e például, amit a történelem végével szoktak összefüggésbe hozni, vagy az ökológiai válság intenzívebbé válása. De nyilvánvalóan vannak irodalmon belüli okai is, hogy megváltoztak a főbb témák, például a történelem kevésbé látszik érdekesnek, és az is, ahogyan erről megnyilatkoznak az irodalmi szövegek. Ez több szempontból furcsa: Benjiék egy líraantológiát állítottak össze, viszont a metamodern alapvetően az amerikai elbeszélő prózára lett kidolgozva. Ami az irodalmat illeti, azt is meg kell jegyezni, hogy Benjiéknél is kicsit elsikkad vagy nincs túlhangsúlyozva – mondjuk az én említett tanulmányomban sincs –, hogy azért ez az irányzat alapvetően képzőművészeti alkotásokból indult ki. Tehát az irodalomnak ebben kevesebb szerep jut, vagy legalábbis nagyon kevés olyan írást lehet találni a metamodernről, amely kifejezetten irodalmi műveket értelmezne, mondjuk úgy 10-20 lapon keresztül adna egy olvasatot, és folyamatosan felhívná a figyelmünket arra, hogy ezt vagy azt az elbeszélői fogást ezért meg azért lehet inkább metamodernként és nem posztmodernként azonosítani. Persze lehet azzal érvelni, hogy ez, hogy szorosan olvassunk szöveget, eleve egy posztmodern követelmény, csak hát akkor adja magát a kérdés, hogy milyen a metamodern irodalomtudomány, mit csinál? A szöveget nem olvassa, hanem érzi, simogatja, eleszegeti?
– Egyébként az erdélyi srácok esetében, vagyis olvasván az előszót, eleve felszínesnek, blöffnek éreztem az egészet.
– Hát igen. Szintén Pál Sanyi jut eszembe, nagyon kemény az a kritika. Nagyon egyetértettem vele. Ő mondja, hogy az előszót többen tanulmányértékűnek nevezték, Sanyi viszont inkább egy szemináriumi dolgozatnak tartja. Az általuk hivatkozott és a metamodern alapvető szövegeinek egyébként joggal beállított tanulmányokat olvasva pedig az volt az érzésem – na tessék, én is érzem a szöveget –, hogy a szerzőknél hiányoznak a megfelelő műveltségi alapok, hogy a posztmodernnek mint korszaknak, mint stílusirányzatnak vagy mint egy teoretikus ernyőfogalomnak nagyon kevés aspektusával foglalkoznak, és javarészt azokat is félreértik… Amikor Benjiék írását először olvastam, akkor nagyon felhúztam magam rajta, hogy milyen hiányosságok vannak. Amikor utánanéztem az általuk hivatkozott írásoknak, akkor jöttem rá, hogy nem rajtuk kell elverni a port, hanem azokon, akik ezt az egész metamodernt kitalálták.
– Az is közismert tény, hogy az egyes stílusirányzatok sokszor a képzőművészetben jelennek meg, mint például az impresszionizmus, az expresszionizmus stb., és erre a színház hamarabb reagál, mint az irodalom, amely érdemi műveket meglehetősen nagy fáziskéséssel tett hozzá az adott irányzathoz. Most, száz évvel később egy sokkal-sokkal előteljesebb képi kommunikációt folytatunk. Tehát nem lehet, hogy még nincs ez a metamodern irodalom, amiről nagyon akarunk beszélni? Nem lehet, hogy még nem látjuk, az irodalomnak egyáltalán van-e még súlya bármiben, amikor most már a képek nemcsak a képzőművészethez hozzáférőknek jelentik a napi kommunikáció alapját, hanem abszolút mindenkinek?
– Igazad van, itt két megfontolandó dolgot vetnék fel. Az egyik az, hogy erre a képi fordulatra úgy is reagált az irodalom, hogy most már az irodalmi szövegek is igen gyakran olyan értelemben képek, mint mondjuk az InstaVers. Tehát technológiailag az egy kép. A másik dolog arra vonatkozik, amit mondasz, hogy az irodalom nehezebben mozdul, vagy nehezebben reagál, vagy kevésbé releváns. Az a nagy helyzet, hogy a fiataloknál egyre többször érzem azt – nem csak irodalmi kérdésekben, és nem csak én, sok kollégám hasonlóról számolt be –, hogy a hagyománytudat, a hatástörténeti tudat nagyon leértékelődött. Szintén a generációmra hivatkozva, a velem egyszerre induló szépíróknál meg lehet mosolyogni, hogy milyen szinten éltek Kemény István, Orbán Ottó vagy Tandori Dezső bűvkörében, de tisztában voltak azzal, amit nyelvi megelőzöttségnek nevezünk az irodalom történetisége tekintetében, hogy milyen szövegek és korszakküszöbök mentén jutunk el a mai líra beszédmódjaihoz, illetve hogy mely képeket hogyan használták előttük az alkotók. Ahogy látom, és ezt a kritikai diskurzus is visszaigazolja, a mai fiataloknál ott van a nyelvi megelőzöttség tudata, de erre a vers csak annyi reakcióval szolgál, hogy a „már úgyis minden képet használt előttem valaki” tapasztalatát beépíti egy spleen-struktúrába, az általános apátia és kimerültség egyik részévé teszi a sok közül. Tehát az teljesen rendben van, hogy mindenki innoválni akar, meg mindenki a korszellemmel akar szinkronban lenni. Ez nagyon dicsérendő dolog, de hogy a hagyományon végzett munkát nem lehet megspórolni a jó költészethez, az meg egy másik. Ez egyrészt borzalmasan elitista dolog, mert rengeteget kell hozzá olvasni. Másrészt mégsem mellőzhető, hogy számot vessünk azzal, hogy magyar nyelven és e nyelv irodalmi hagyományaiban alkotunk. Borda Rékának volt egy nagyon érdekes kijelentése néhány éve egy interjúban, amikor arról beszélt, hogy őt, amikor belépett az irodalmi életbe, kicsit frusztrálta, hogy nem magyar szakos volt. Később arra jutott, végül is mindegy, hogy valaki a magyar irodalmi hagyományt ismeri, vagy a franciát, ugyanúgy kellene kezelni őt szépíróként. Ezzel részben egyetértek, azzal azonban vitatkoznék, hogy a kortárs magyar irodalmi térben a magyar irodalmi hagyomány beható ismerete nélkül lehetséges akár innovatív műveket is előállítani. Nézzük meg például Vajna Ádámot, aki a norvég lírából sokat meghonosít a saját versbeszédében, de teszi ezt úgy, hogy Arany János vagy Szálinger Balázs költészete képezi a kontextust. Ezt nagyon gyorsan elválasztanám egyébként annak kérdésétől, amit Demeter Szilárd szokott ostorozni, hogy a magyar írók a nemzetközi piacnak írnak, vagy hogy más országok hagyományaival kacérkodnak. Ez utóbbinak tagadhatatlanul vannak hozadékai is a magyar irodalom számára, erre hoztam Vajnát példának, prózában pedig az ez évi eddig legintellektuálisabb olvasmányélményem annak a Makai Máténak az új novelláskötete volt (Az Atlantisz felemelkedése), aki kétségkívül sokat merít a kortárs amerikai prózából.
– Térjünk vissza a metamodernhez…
– Térjünk. Ott hagytuk abba, hogy a posztmodern kifulladni látszik, és ez már az ezredfordulón érezhető volt az amerikai prózában. Ami meggyőző elemzés volt, mint mondtam, kevés ilyen van a metamodernről született tanulmányok közül, az Thomas Pynchon Against the Day című, 2006-ban megjelent regényével kapcsolatban mutatta ki, hogy a szereplők megalkotása, a zsánerelemek használata és a műfajok keverése tekintetében mennyiben máshogy működik ez a szöveg, mint az 1973-as Súlyszivárvány, de akár mint az 1997-es Mason & Dixon. Más a szüzsékezelése – most nagyon egyszerűen megfogalmazva –, nem megáll a cselekmény, epizódszerűre vált akkor a regény, amikor különböző műfaji elemeket épít be vagy zsánerbetéteket használ, hanem gyakorlatilag majd az egész regényen végig van vezetve ez.
– És miben különbözik a posztmoderntől? Nem tűnik számottevő eltérésnek.
– Ez nekem is kérdés. Talán az meggyőzőbb eltérés lehet, bár az meg a Mason & Dixonra is igaz, hogy a múltban felismerhetővé teszi a jelen tapasztalatát, mintegy kikülönbözteti a XVIII. század vagy a XX. század elejének atmoszférájából – de itt megint csak oda jutunk, hogy a posztmodern egyik fő műfajától, az úgynevezett történelmi metafikciótól ez mennyiben markáns eltérés.
– Én azt gondolom, hogy a posztmodern is a kísérletezésben fullad ki. Azzal, hogy addig kísérleteztünk mindennel, hogy már nem volt mivel kísérletezni. Ezért kérdeztem rá, mert az, hogy 2019–2020-ban megjelenik egy kolozsvári baráti társaság, vagy mondjuk azt jóindulattal, hogy alkotóközösség zászlaján a nagy metamodernség, valami másról szól. Ennek ott volt egy előzménye, ami egyébként Balázs Imre József nevéhez fűződik, egy antológia, ami, ha nem tévedek, pont húsz éve előzi meg ezt a történetet: A hétfejű zsákmány. Ez még némiképp bírt valamilyen nemzedékesítő jelleggel, most viszont úgy tűnik, hogy valaki nekiállt mondvacsinált nemzedéket kreálni. Azért is mondtam azt, hogy művinek és felületesnek éreztem ezt az egész történetet. De ugyanakkor pozitívnak is gondolom. Ez azt jelenti, hogy valakinek eszébe jutott, hogy próbáljunk meg nemzedéket csinálni. Na, ez abban a légüres térben, ami végül is a rendszerváltás első évtizede után kezdődött és máig is érezhetően fennáll, tehát Magyarországon is, Erdélyben is, nagyon működőképes elképzelés kellene hogy legyen. Ha egyetértünk abban, hogy itt van egy nagy hiátus. A rendszerváltás ebben az értelemben az irodalomban olyan szinten ment végbe, hogy valamikor az ezredforduló táján még voltak nemzedéktudattal bíró alkotói közösségek, és aztán az egész egy nagyon öncélú individualizmusban oldódott fel. Talán innen jutunk el fokozatosan a mostani szekértáborok kialakulásáig, amelyek szembenállása politikai töltetű.
– Egyetérthetünk. Elég végignézni mondjuk az írószervezeteken is, nem? Olyan értelemben szét vannak esve, hogy nagyon nehéz lenne egy csoportidentitást vagy mondjuk akár munkacsoportok szintjén megjelenő csoportidentitást tetten érni. Sem az írószövetségnél nem nagyon látsz erre példát, de a szépíróknál sem, hogy azért némileg kézzelfogható esztétikai paradigma mentén és nagyjából ugyanaz a generáció összeállna – nem feltétlenül programszerűen, inkább a műveik párbeszéde által összehozottan. Ez másabb, mint amikor meghonosítunk egy fogalmat, és betereljük alá a nekünk szimpatikus embereket, de attól is különbözik azért, amit a FISZ-nél látok, és ami persze örömmel tölt el, hogy a mostani húszas éveik elején járók nagyon aktívak a közös alkotás terén. És hát a JAK is egy furcsa történet volt ebből a szempontból, mert amikor ott bekerült az én generációm a sűrűjébe Nagy Kata elnöksége alatt, akkor néhány éven belül sajnos meg is szűntek, nem volt kifutása annak az újfajta szemléletnek, amit ők hoztak volna. Azt is lehetne mondani, hogy ott a generációváltásnak és a nemzedékesedésnek a rövidre zárása volt megfigyelhető.
– Ahhoz, hogy a nemzedékről beszélhessünk, elsősorban kell egy ideológiai ernyő és kell egy csapat, amelyik valamely esztétikai vagy politikai vállalások mentén felzárkózik és közösséget alkot ez alatt az ernyő alatt, igaz?
– Igen.
– De ez Kolozsváron nem történt meg, ebben nagyjából egyetértünk, ugye? És mi történt meg végül is az irodalmi életben azóta? Mielőtt tényleg eljutnánk a szekértáborokig – én azt mondom, hogy 2015 lesz a kulcsévünk, ugye a KMTG, meg a kormánytámogatott irodalomnak a színre lépése –, általánosan azt gondolom, hogy itt nem feltétlenül a politikai érdekellentétek azok, amik az alapvető bajt jelentik, hanem sokkal inkább az, hogy maga az irodalmi élet valahogy nem tudott megszerveződni ebben az utóbbi harminc évben. Volt egy Térey, egy Kemény, és nem is tudom, kivel folytassuk a sort. Kétségkívül volt egy nemzedék az elején, és aztán nem történik semmi. És akkor ez a gyenge próbálkozás a metamodernnel, amiről tényleg nagyon hamar kiderült, hogy lufi, azóta sem láttunk semmilyen szervezett fellépést a részükről. Pláne nemzedéki értelemben. És akkor mi van most?
– Még ebben a hiátusban ugye ott volt a Telep-csoport, amely egyébként épp az általad említett szerzők költészetére építve indult: Téreyére, Keményére, Szijj Ferencére, plusz a kései Tandori.
– Az a 2000-es évek közepe, igen.
– Igen.
– Erről beszélek, ott aztán végképp eltűnik az egész történet.
– Igen, igen. Mert hát maga a Telep felbomlott, a szélrózsa minden irányába szétszéledtek, Krusovszky is részben itthon van, részben Bécsben, Dunajcsik Mátyás is távol, ő Berlinben van. De ők egy eléggé erőteljes próbálkozást hajtottak végre mind csoportszervezésben, mind a saját és az elődnek tekintett alkotók versbeszédének átformáló áthagyományozásában, valamint az új komolyságnak mint a posztmodern új érzékenységét felváltó stílusnak a kidolgozásában. Mint csoport, nagyon rövid hatástörténeti utóéletük lett, inkább kultuszról beszélnék velük kapcsolatban – miközben Deres Kornélia vagy Szabó Marcell új kötete a kortárs magyar líra nagy teljesítménye, de ezek egyéni sikerek.
– Aztán volt Szálingernek az a törekvése, hogy létezzen ismét közéleti líra.
– Hát igen. 2012-ben kijött az a borzalmas, Édes hazám című antológia, amelyben nagyjából Szálingernek volt jó szövege, már amelyik illeszkedett is az előzetesen kigondolt koncepcióhoz. De most legyünk őszinték: amit Szálinger megcsinált a Köztársaságban, a 360°-ban és a 361°-ban, azt a közéleti költészetet nehéz másnak olyan színvonalon művelni. Térey lírája még ilyen, csak annak darabjait meg sokan szerintem nagyon szeretnék pamfletként olvasni vers helyett, és ez rányomja a bélyegét a recepcióra.
– Szálinger meg eljutott addig, hogy kivonul. Most ő egy kamikaze-hős, szembemegy minden létező irodalmi rendszerrel, bár nagyon következetes a közért vállalt felelősség tekintetében.
– A legutóbbi kötete, a Koncentráció, őrületesen erős lett. De nem klasszikus közéleti vagy nem politikai okok miatt nem volt elégedett, hanem a kiadói struktúra volt az, ami ellen lázadozott. Zalán ezt is felvetette Tokajban. Azon a bizonyos tokaji beszélgetésen elmondta, hogy ha kis kiadónál vagy, akkor soha nem lesznek óriásplakátjaid, meg hogy eleve maguk a nagy kiadók is csekély mértékben érdekeltek abban, hogy veled mi van. Ők abban érdekeltek, hogy fogyjanak a könyvek. Tehát fogyasztható irodalmat kell publikálni.
– Arra gondoltam, hogy ez egy elsőfecske-jelenség lenne?
– A kiadói rendszerrel szembe menés kapcsán ez egy jó stratégiának tűnik Szálinger-szinten. Szerintem ő arra is jó példa, hogy az ember van úgy, hogy szeretne szépíróként kivenni egy-két évet, és elzárkózni a nyilvánosságtól: nem interjúzni, nem elmenni szerepelni. És ez talán a fontosabb üzenet: az író – amennyire egyébként szerintem például a Térey-ösztöndíj joggal követeli meg tőle, hogy vállaljon felolvasásokat és népszerűsítse a kortárs irodalmat – nem bazári majom, márpedig számomra Szálinger gesztusa arra hívta fel a figyelmet, hogy az irodalom intézményességének egyre több eleme egyre gyakrabban kezeli úgy.
– De hát Szálinger világéletében kakukktojás volt. Egyébként erről is beszélhetünk, de az megint csak egy hosszabb téma lenne. Hogyha ugyancsak ezt az időintervallumot vesszük alapul, az ezredfordulótól mostanáig, látjuk azt, hogy az ezredforduló tájékán a könyvterjesztésben az árrés 10-20 százalék, 2022-ben viszont ötven. Az egész történetből a szerző, az alkotó marad ki, aki jó esetben kap a kiadótól 7-8 százalékot, s ha szerencséje van, az eladások után még valami minimális részesedét. Ez egy másik kórtünet. De amit Szálinger mond vagy csinál, az lehet egy tünete ugyanannak az individualizálódásnak is, amiről beszéltünk. Az, hogy mindenféle közösségi cselekmény, gondolat, alkotás, együttlét, rendezvény, bármi, megszűnni látszik, és mindenki a saját kis pecsenyéjét sütögeti, és amikor fel kell lépni, akkor már nem közösségi vagy szakmai érdekek mentén szerveződünk, hanem egyénileg nyilvánulunk meg. Vagy esetenként politikailag, ezt általában értve.
– Hát igen, ez van. Olyan értelemben is politikailag, hogy egy-egy kör azért körbepromotálja a saját tagjait, elismerőleg írnak egymásról, helyzetbe hozzák egymást. Elég szomorú látlelet lenne, ha azt állapítanánk meg, hogy gyakorlatilag akkor beszélhetünk csoportidentitásról az irodalomban, amikor a tét a siker és a pénz.
