– Ön szerint a rendszerváltás óta milyen változásokat mutat a kortárs magyar irodalom?
– Részben maradt az, amit az irodalomnak mindig tanácsos észrevenni, meglátni, tudatosítani és továbbadni: vagyis minden kor örököl egy egyre növekvő tömegű és folyamatosan szűrésen, szűréseken átmenő hagyományt, amelyet aztán megpróbál a saját maga módján értelmezni, a saját oldalára állítani, és érvelni vele. Tehát természetesen vannak olyanok, és az a többség talán, akik mindkét vagy mindhárom vagy mind az öt egymással egyébként szóba nem álló pártnak az idoljai, és mindenki hivatkozik dühödten erre-arra.
Természetesen van úgynevezett világ- és úgynevezett magyar irodalom vagy hazai irodalom. Nálunk ez még bonyolultabb, abban az értelemben, hogy Magyarországon az irodalmi nyelv Szent Istvántól, Szent Gellérttől kezdve 1843-ig, 1844-ig a latin volt, tehát a latint ugyanúgy használták irodalmi célokra is, mint közigazgatási, vallási, szervezési vagy jogi kérdések megoldására.
Van tehát az örökség, ennek a továbbadása, amely továbbadás legfeljebb a megtagadás révén valósul meg vagy a lepocskondiázás révén, mert akkor legalább arra odafigyelnek, hogy na, most mi baj is lehet ezzel az előddel, vagy ezzel a műfajjal, vagy ezzel a versmértékkel, vagy ezzel a kifejezésmóddal. Vagy eljuthatunk odáig, mint eljut Széchenyi egy idő után, aki úgy ahogy van, kártékonynak tekinti a latint, mert elvonja a figyelmet vagy elvonja az erőt, az energiát, az igazi svungot. Mondja ezt ő németül többnyire, ugye, de ez azt is mutatja, hogy a nyelv körül kikristályosodik valami, amely egyúttal a latint, ha idehoztuk, akkor már világos, hogy az államnyelvtől kezdve a nemzeti identitással hozza összefüggésbe. Tehát, amikor mi továbbadjuk a hagyományt vagy megtagadjuk a hagyományt, le akarjuk cserélni, meg akarjuk frissíteni, akkor valami olyasmit próbálunk kreálni, ami elveszett, de biztos, hogy volt. Például Petőfi és Arany levelezése is gyakorlatilag folyton erről szól, hogy mi az, ami igazán népies. Gondoljuk el, hogy politikailag mind a ketten természetesen ugyanazt képviselik vagy egyikük ugyanannak a radikálisabb politikai változatát. Vagy úgy, mint Wesselényi. Ennek ellenére amikor Wesselényinek akarja ajánlani tisztelete jeléül Arany János a Murány ostromát, Petőfi rettenetesen leszúrja. Valami olyasmit mond, hogy az inasának vagy a juhászbojtárának ajánlja, az rendben van, de ha egy arisztokratának, az nem. Tehát, amikor belekeveredik a politika az irodalomba, akkor az megint egy olyan tényező, amit az író magára vállal. Mit vesz magára az, aki igazán nagy? Tehát, ha meggondoljuk azt, hogy Magyarországon rengeteg a folyamatosan a saját jogfosztottságával, családja jogfosztottságával, visszamenőleg, Erdély elszakításával vagy az Ázsiából való eljövetelünkig visszamenőleg folyamatosan sérelmekkel küszködő költő, mint Arany János, akkor érthető ez a hisztéria. Ő természetesen folyamatosan beengedi az ablakon éjszaka, amikor kísértetek is tudnak közlekedni, Petőfit, és akkor azt látja reggel, hogy ezek eléggé megdöbbentő versek, és arról van szó, hogy olyan álmai voltak, amelyekben Petőfi tényleg megjelent és beszélgetett vele. Kvázi ez a révülésnek az az állapota, amelyben a szalontai folklór sajátosan keveredik egyéb archaikus képzetekkel. Itt most ilyen dolgokat vesznek magukra az írók, és ez nem megy másképp más nemzeteknél sem. Gondoljuk el, hogy Byron, hogy egy modern istenét vegyük a XIX. századiaknak, azt mondja, hogy elmegy meghalni a görög szabadságharcban. Ossziánt is azért szereti mindenki, mert ilyen hős, még akkor is vagy azzal együtt, hogy kiderül, hogy McPhersonnak a csinálmánya folklóralapból, de ő a megalkotója, tehát ő a Homérosza annak a hagyománynak, de ez sem tudja megingatni a belé vetett bizalmat. Azért nem, mert lenni kellett valamikor egy aranykornak, amit az írók, ha törik, ha szakad, meg kell hogy érezzenek és továbbítsanak. Fölismerjék, előássák, ha kell. Tehát, az írónak, amennyiben társadalmi hatásra törekszik, akkor a jós, a próféta és a pap szerepét valamilyen módon magára kell vennie. Szakrális és patriarchális – ami már politika és nem csak egyház –, köntösben kell mozognia ahhoz, hogy hiteles legyen, vagy ezt a látszatot keltse. Jó szándékkal nézem, nem csalásról beszélek, természetesen vannak, mindig is voltak álpróféták, meg ördög által ihletett csalók, akik megpróbáltak profitálni, feltűnni. Ezeket legegyszerűbb mindig oly módon elintézni, ahogyan Toldi vitéz csinálja a Toldi szerelmében, tehát egy iszonyatos bunkóval és ostorral az egész társulatot elkergeti a búsba, otthagyja őket megrohadni a völgyben, ahol éppen LMBTQ-közösséget alkottak, miután már kurvára berúgtak, miközben egész nap a józanságról és az önmegtartóztatásról prédikáltak. Na, most mit csináljunk?
– A mostani kortárs írók, költők közül, számszerűen hány olyan alkotóra tippelne, aki mondjuk e gondolatok mentén képes erre a felelősségvállalásra, papi, prófétai szerepvállalásra vagy erre a fajta írói létmódra?
– Biztos, sokkal többen vannak, mint akiket én olvasok vagy olvastam vagy olvasnom kellett volna, csak ugye hozzá kell tenni, hogy én szétszórt egyéniség vagyok, aki a kortárs irodalomhoz időnként rettenetesen közel kerül, máskor meg nem. Ezt köszönhetem elsősorban a Mozgó Világ közösségének, amelynek szerencsére tagja voltam. Ennek megfelelően a Mozgó Világnak köszönhetem Hajnóczy Péter barátságát is. Hajnóczy Péter, hála a magasságos Istennek, a teljes feledés után, ami egy ideig sújtotta, kezd most kijönni és a saját helyét elfoglalni, elsősorban Cserjés Kati és Reményi József Tamás jóvoltából, de hát egy egész tábor van már körülöttük, akik mind textológiailag, mind kutatásilag fontosnak tartják, és rááldozzák az idejüket az életüket. De mondjunk egy élőt is: részem volt abban a megtiszteltetésben, hogy bemutathattam egy könyvfesztiválon Babics Imre Gnózis című regényét, vagy eposzát, vagy minek nevezzem, mert prózában van tördelve, de hexameterben van írva. Tehát Babics Imre mind prózában, mind versben elsőrendű, egy nagyobb tanulmányban szeretném ezt az élményemet sokakkal megosztani.
– Az irodalmon belüli tendenciáknak a változására is rá akartam kérdezni. Közvetlenül a rendszerváltás előtt és a rendszerváltás után, tehát, amit azóta tapasztalt, az hogyan aránylik ahhoz, ami volt azelőtt. Igazából milyen változások érhetők tetten szakmai értelemben?
– Most mire kíváncsi, az irodalompolitikára vagy az irodalomra?
– Is-is. Mindkettőre.
– Az irodalompolitika azelőtt, mivel ott volt a cenzúra és a pártirányítás, titkosan folyt. Én rettenetes megtiszteltetésnek éreztem például, hogy az intézetünk akkori párttitkára, a kiváló tudós, Tverdota György megkérdezi tőlem, hogy Aczél elvtárs fog jönni az intézetbe, hogy te mely napokon vagy Szegeden? Mondom, miért kérdezed? Mert akkor ő nem akar jönni. Mármint, hogy ne legyen semmi balhé. Ezt nagyon kedvesnek tartottam, és megmondtam, hogy mikor jövök Szegedre, és Aczél elvtárs, akivel soha az életben nem találkoztam hála a Jóistennek, tényleg így látogatta meg az intézetet, hogy ez az alak, aki én vagyok, akkor biztos távolságban tartózkodott egy másik városban. Na, de például mit sem sejtve, kézbe veszem tegnap a könyvesboltban az újonnan megjelent könyveket, nézegetve Pándi Pál önéletrajzát és levelezését, ami most jelent meg. Pándi engem mindig utált, úgyhogy gondoltam, megnézem a névmutatót, és boldogságomra háromszor is megemlít. Többször följelentett annak idején Aczél elvtársnál. Gyurkám! – mindig így kezdte a leveleit. Szóval, eléggé szoros barátságban voltak. Gyurkám, már megint az Irodalomtudományi Intézetben a Lukács és az általa vezetett egyedek, zárójel, és akkor jött a Szegedy-Maszák, a Szörényi stb. már megint mit csináltak, és így tovább. Az tetszett nekem, hogy végre megértettem, hogy miért tiltották be a Lukácsy Sándor, Horváth Károly és általam szerkesztett Ragyognak tettei… című Vörösmarty-kötetet, amelyet ráadásul Fejér megye tanácsa patronált. Ezt a kötetet ők finanszírozták, amit azután betiltottak és bezúztak. Az, hogy megmaradt negyven példány, nekem köszönhető. Ha nem csalódom, ma a legnagyobb antikváriumi ritkaságok közé tartozik, Sőtér engedélyével mentettem meg, hiszen az ő nevében hamisított levélben küldtem el a zúzdának a kérésemet, hogy tudományos célokra negyven példányt tegyenek félre. Az egészben van valami gyönyörű, ugye? És ráadásul Tóth Dezső lektorálta. Igaz, hogy Tóth Dezső már nem olvasta el, mert különben észrevette volna, hogy az egyik tanulmányban – mint tudjuk, ő Vörösmarty-szakértő, meglehetősen kemény elbírálásban részesül. De ha ő ezt olvasta volna, akkor se tiltotta volna be véleményem szerint, de mindenesetre nem ő tiltotta be. Hanem Pándi, aki sóvár szemekkel nézte, hogy rúghat bele az intézetbe…
Szóval, akkoriban volt egy mindenki által ismert, de természetesen csak részleteiben ismert és nem nyilvános cenzúra, ezért az ember vagy tudott róla, vagy nem, ezzel igyekeztek kordában tartani az értelmiséget. Viszont szerencsére a filoszság hosszú lejáratú szakma, és aki akkor vezető pozícióban volt, akár párttag volt szegény, mint maga Sőtér, vagy Szauder, vagy Klaniczay, ezek a régi iskolához tartozó Eötvös-kollégisták voltak, akik tudták azt, hogy van egyrészt tudomány, másrészt van politika, az utóbbit le kell szarni, és át kell verni, a rendszert, a tudományt pedig művelni lehet. Kell, kötelező, mert különben elvisz minket az eördög. Ugye? És amikor ennek vége lett, akkor az ember azt hitte, hogy heje-huja-dínomdánom, itt a szabadság, és akkor egyszerre csak észrevették, hogy pénzt továbbra is csak akkor kapnak, ha kinyalják valakinek a seggét. Na mostan kész segg mindig volt, ezért nyelvek is egyre többen vannak. Ennél finomabban nem tudom elmondani, sajnos.
– Ebben végül is az érdekes az, hogy ez hogyan hat vissza arra az irodalomra, vagyis arra az irodalmi életre, ami ugye most bontakozik ki, tehát a most alkotókra. A mai szekértáborokra is egyebek között.
– Na most, továbbra is azt mondanám, hogy van irodalom, és van az irodalom látszatát keltő tevékenység.
– Az a kérdés, hogy honnan tudjuk, hogy melyik másik?
– Hogyha a hülyeségre rájövünk, azt nem olvassuk tovább. Vagy hogyha a tévében vagy a rádióban hülyeséget pofázik valaki, akkor nem hallgatom. Önfeláldozó természet vagyok, úgyhogy én már rég leszoktam az ilyesmikről és kizárólag régi angol krimiket nézek. Azok szakszerűen vannak megcsinálva. Régi amerikai angol krimi, de mondjuk Hitchcockban sem lehet csalódni.
Az, hogyha én egy különben menő és szakmabelinek tűnő írótól azt olvasom, hogy Ady Endre egyrészt egy alkoholista és vérbajos barom, aki szegény Csinszkát verte, nem hatódom meg, tegyük hozzá, hogy ez egy urbánus állítás. Egy másik szerző, egy népies, ha pedig azt írja, hogy Ady egy kibaszott szabadkőműves ügynök volt, pénzért lehazudta a csillagot az égről, és megtagadta a magyarságát, ezt sem veszem komolyan. Mindkét állítás mögé fel lehet sorakoztatni olyan szerzőket, akiknek a száját szavaknak látszó, betűkből álló ilyen böffenések hagyják el, amelyeket lekottáznak a nyomdászok – vagy lediktálják a gépírónőjüknek –, kinyomtatják, és ezt egyes emberek elolvassák és komolyan veszik. Ahelyett, hogy Ady Endrét olvasnának, vagy mondjuk belemélyednének esetleg a szakirodalomba, mert elég nagy és eléggé hasznos… Mondjuk Adyról is elég érdekes dolgokat írtak és lehet is olvasni.
– És mi van a legfiatalabbakkal?
– A legfiatalabbakhoz nem értek, de annyi biztos, hogy másképp viszonyulnak a dolgokhoz, azért, mert kimarad a nevelésükből egy fázis, amit gondolkodásnak hívtak régebben, lehet, hogy helytelenül. Ezt a fázist tévéből és internetről nem lehet elsajátítani. Semmiből, ami kép, tudniillik a kép az mindig kivetítése, már megalkotása valaminek, ami előzőleg nem kép volt. Magyarul, hogyha az előbbi példát mertem használni Petőfiről mint kísértetről, aki megjelenik időnként Arany Jánosnak az álmaiban, az valószínűleg, sőt egészen biztosan úgy értendő, hogy gondolt rá, és akkor képes volt egy képet alkotni róla. Gondolkodni viszont kizárólag önálló munkával lehet megtanulni, amelyet már csecsemőkorunktól elkezdünk. Ez mindig a beszéd elsajátításával együtt történik, de nem képekkel. Tehát a képektől képzőművészet sem jön létre. Műélvező lehet esetleg valaki, de lehet, hogy olyan élvező lesz, aki nem érti, hogy miért nem tudja megtapogatni a hátsó részét a milói Vénusznak. Pedig ő csak magáévá akarta tenni, hiszen nem azért van itt? Gondolkodás nélkül nem megy. Gondolkodni pedig nem tanítanak az iskolákban. Szerintem gondolkodás nélkül nincs irodalom. Most gondoljuk el, hogy Arany például egy iszonyatosan szegény családban nőtt fel, ahol még tévé sem volt. Igaz, hogy azért, mert még nem találták fel, de ha föltalálták volna, akkor is könnyen lehet, hogy nem lett volna annyi pénzük, hogy vegyenek egy készüléket. Viszont Arany János, mint egy nagyobb költő, négyéves korára már tudott írni, olvasni és tudta kívülről a Biblia nagyobbik részét, mert hatszor olvastatták vele végig. De a mostani nevelés irodalomellenes és gondolkozás ellenes. Bábokat nevel, nem embereket. Tehát ha a vásárlásra, a fogyasztásra koncentrált embergépeket nevelünk, akik egyrészt tehetséges segédmunkásként előállítják azt, amit majd más hasonló báboknak el tudnak adni, akkor előbb-utóbb csak addig lesz szükség az emberre, ameddig vásárlóképes, amikor nem, akkor kiirtják. Hogy vírussal vagy atombombával, az rá van bízva urainkra és parancsolóinkra, akiket, ha hagyunk a nyakunkon élősködni, akkor megérdemeljük a pusztulást.
– Ugyanebben a nevelésben vagy az ugyanilyen világképű fiatalokból kerül ki az új alkotónemzedék is. Ennek a jelenségnek nyilvánvalóan van lenyomata az irodalmon is?
– Mivel az ember végtelenül gazdag és néha azt is tudja, amit nem tud, így a fiatal is, lehet, hogy előbb-utóbb szégyenérzet ébred benne, és ilyenkor a legjobb módszer kétségtelenül az, hogy legalább egyszer az életben olvasson el egy éneket az Iliászból vagy olvassa el – mondjuk – a Vihart. Szerencsére már öt magyar fordítása is van, úgyhogy hihetetlen segédeszközök állnak rendelkezésükre. A magyar irodalom valami csodálatos, műfordítási irodalomban is gazdag. Sok mindenre van lehetőség, ahogyan Szerb Antal is összeállította a maga világirodalmi antológiáját. Tehát, ha az iskola nem adja meg neki, akkor ébredjen fel a fiatal írópalántában a szégyenérzet és a hiányérzet, és nézzen utána a dolgoknak, akkor forradalom fog végbemenni a lelkében, és ész nélkül, ha még nem hülyült el teljesen, és nem drogozta szét magát, nem szegődött el a politikának, akkor lehányja magáról ezt az álruhát, elégeti az eddig írottakat és úgy folytatja tovább…
– Akkor létezhet az, hogy ma Magyarországon legyen kilencszázvalahány tehetséges író, akik komolyan vehetők, amikor irodalompolitikai petíciókat írnak alá?
– Erről a következőt kell tudni: szerencsére az irodalomban mindig így volt, tehát meg kell csak nézni a Szinnyei magyar írók lexikonát. Abban több ezer olyan név van, akit senki nem ismer, úgyhogy erre bárki befizethet, hogy ők is olyanok lesznek. Most felolvasok egy névsort, akik valamennyien neves költők voltak 1820–40 között: Ináncsi Pap Gábor, Jakab István, Balla Károly, van itt szerény is, aki csak betűjelet használt: SZJM, Mezőmadarasi Szalai Antal, Kovács Pál, SZ. B. betűjeles, B. betűjeles, W. J. betűjeles, B. I. L. betűjeles, Kapuy Károly, Szentmiklósi Sebők József, Ma. Or. El., SZB, az utóbbi Vándorszellem címmel írt, Kapolyi Károly egy hűtlen férjnek felesége ellen elkövetett merényletét és bűnhődését tárgyalja. Valamennyien a legkorszerűbbek, romantikusok voltak. Falták őket főleg a nők, de a férfiak is, mert almanachírók voltak. Még az olyan makacs diákok is, akik Debrecenben a legkonzervatívabb nevelésben részesültek, és még Csokonai is sok volt nekik, és nem voltak hajlandók elolvasni, csak a trágár verseit másolták kéz alatt, azok is boldogan merültek el ezekben az írásokban. Még többet hozzátehettem volna, ezek csupa olyan költők és írók voltak, akiknek a nevét is – öt filoszon kívül – mindenki elfelejtette.
