Farkas Wellmann Endre: Divat kell hogy legyen a szülőföld – Beszélgetés a Székelyföldi Legendárium ötletgazdájával

– Előkészítő, modellező munkaállomások mellett haladunk el, és láthatjuk a most készülő Kárpátaljai legendárium rajzfilm grafikai terveit. Előttünk térkép: Ungvár, Munkács, Beregszász. Mi a rajzfilmek koncepciója?

– A patkó alakú Kárpát-kanyar a tündérek földje: ez egy természeti adottság, azt is mondhatnánk, hogy a természet kínálta fel a mi rajzfilmjeink alapjait, tényleg itt van a Tündérkert, rengeteg mese vesz körül. Munkahelynek sem utolsó, egész nap meséket nézünk és készítünk. Az új sorozatunkban teszünk egy kanyart a Kárpát-medencében, aztán majd elnézünk a világ más tájaira is. A harmadik évadban már olyan sztorik lesznek, amelyekben elmennek más országokba is legendát menteni a székely gyermekek… Mindig Székelyföldről indulnak a sztorik, innen ágazik szét a sorozat cselekménye, és mindig a székelyekről is szólnak a történetek. Az a lényege ennek, hogy a székelységet egy kicsit népszerűsítsük, hogy felhívjuk a világ figyelmét magunkra.

– Közben eljutottunk a raktárba: a kifestőkönyvtől a Legendárium-köteteken át az összes székely várat leíró könyvig sok minden előkerül. Sok könyv van itt, ami sok munkát jelent.

– A saját könyveinket mi magunk adjuk ki. Az elsőt úgy sikerült, hogy eladtam az autómat. Nem volt egyben a pénz, este lementem a kocsmába és egész egyszerűen eladtam az autót. A szívem szakadt meg, de a könyvnek meg kellett jelennie. Utána aztán vásároltam egy ugyanolyant, hogy megnyugodjon a lelkem.

– Mesélted, hogy a szejkei Mini Erdély Park jövőbeli fő attrakciója a két kismozdony lesz, amelyek a turistákat fogják vinni kicsi vonatokon a makettek között, a park alsó részén egy tavacska körül. Elektromos és kis gőzös is lesz, olyan, mintha csak a budapesti Vasúttörténeti Parkban lennénk. A másik érdekesség egy óriási 3D-s nyomtató, amely ugyancsak a Mini Erdély Park gyermekprogramjait fogja kiszolgálni: különböző bogarakat és állatokat nyomtatnak majd vele, amelyek segíteni fogják a rendhagyó órák tartását a szejkei élményparkban. Alig nyílt meg a park, máris tele vagy újabb ötletekkel. Eddig milyenek voltak a visszajelzések?

– Szerencsére mindenkit érdekel a Mini Erdély, a románok közül is sokan látogatják. Eljönnek és tanulnak. Van ugyan köztük egy-két sovén, de elenyésző a számuk. A többiek pedig szeretik. Nehéz is lenne belekötni: odafigyeléssel készült.

– A Mini Erdély Park üzenet a közösségnek is és a közösségről is másoknak. Hogyan lett a legendáriumos rajzfilmkészítőből múzeummenedzser?

– Az elején sokan giccsnek nézték azt, amit a Szejkére terveztünk, de igazából csak nem értették, hogy mit akarunk. A Legendárium és a színes, gyerekeknek szóló terveink miatt azt gondolták, hogy egyfajta Disneyland-szerűséget akarunk Orbán Balázs sírjának szomszédságában, és fenntartásaik voltak. Most látják, hogy a makettpark komoly dolog és Erdély építészeti örökségét vonultatja fel, ráadásul nem diszkriminatív módon: a románok építészeti remekei ugyanúgy itt vannak, mint a sajátjaink. Lehet, mások nem így csinálták volna meg, de mi így láttuk jónak.

– Mi vitt téged túl azon az általános székely szemléletmódon, hogy csak a saját értékeinkre koncentrálunk?

– Többnyire én válogattam össze ezeket a maketteket, eléggé jól ismerem Erdélyt, sokat utaztam mindenfelé. Ha valami hiányzik, azért én vagyok a hibás, de lesz még száznégy makettünk, vagy még több. A bővítés folyamatos, ezen van a hangsúly. Egy érdekesség, ami nem Erdélyhez tartozik ugyan, de ott lesz: az Ada Kaleh szigete, mert úgy érzem, nagyon fontos. Rengeteg irodalmi műben szerepel, emellett a történelmi jelentősége sem elhanyagolható. Ezt a részletet tervezzük egy tavacska közepére, ezt fogja a kisvonat körbejárni a park alsó részén. Ezek mindenki számára emblematikus épületek és helyszínek, de nemcsak Ada Kalehnak állítunk majd emléket, hanem az ugyancsak a víz által elpusztított bözödi templomnak is. A teljes igazság az, hogy igazából azt vettük alapul, amit Orbán Balázs láthatott a körútja során – hisz az ő sírja szomszédságában van a park –, tehát látja most is, mit csinálunk. Amúgy Orbán Balázs ezeket az építészeti remekeket még teljes pompájukban láthatta, utána kezdődött a hanyatlás időszaka. Mi ezt az állapotot és ezt a korszakot próbáljuk megmutatni.

– Orbán Balázs sírja adta az apropót a park helyszínének kiválasztásához?

– Nem. Csak szerencsés egybeesés. A Szejke szubjektív szempont volt, gyermekkorom egyik fontos helyszíne, amit nagyon sajnáltam, hogy az utóbbi harminc évben elhanyagoltak. Én itt nőttem fel, itt játszottam gyermekkoromban, és zavart ez a harminc éve tartó folyamatos hanyatlás. Úgy gondoltam, kézbe kell vennie valakinek a dolgokat, s ha már más nem tette meg, akkor most megteszem én. Annak idején a Szejkén naponta körülbelül négyszázötven ember fordult meg a fürdőben vagy a borvízkutaknál, és most újra elértük, hogy a gyengébb napjainkon is ennyien felkeresnek. Ha a város, Székelyudvarhely újra rájön, hogy van neki ott egy ligete, a Szejke, akkor az emberek majd újra eljönnek, és nemcsak a parkot keresik fel, hanem az összes többi érdekességet is, a borvízkutakat is beleértve. Megnézik Orbán Balázs sírját is, amit eddig többnyire a magyarországi turisták látogattak, az udvarhelyiek pedig inkább képeslapokról ismernek… de most sikerült visszahozni a régi nyüzsgést.

– A székelység ilyen tekintetben nem a nyitottságáról híres. Te viszont nekiálltál és lefordítottad több nyelvre azt, amit csinálsz, és megmutattad azoknak is, akik messziről jönnek vagy érdeklődnek. Párhuzamosan egymás mellett létező magyar és román értékeket tettél ki a Szejkére – gondolom, ha ez nem rajtad múlik, kemény ellenállásba is ütközhettél volna.

– Az biztos. Nekünk, székelyeknek van egy óriási betegségünk: nagyon büszkék vagyunk arra, hogy székelyek vagyunk, és elvárjuk azt, hogy más is tudjon róla. De a székelyeknek a marketingje nagyon gyenge. Hogyan tudjanak rólunk, ha nem ismernek meg, ha nem mutatjuk meg magunkat? Meg vagyunk sértődve, hogy amikor a brüsszeli parlamentben felszólalunk, Drakulával azonosítanak. Ezért egyébként mi vagyunk a hibásak: ha ennyit tudnak rólunk, miért várunk mást? A Legendárium sem véletlenül pattant ki a fejemből annak idején.

– Több mint egy évtizede indult a Legendárium-projekt: térkép, könyv, aztán rajzfilmstúdió született – ez egy teljesen saját ötletre épülő székely sikertörténet. Most üzletember lett a legendáriumos srác?

– Amikor a térképekkel előálltunk, az elején sokan hülyének néztek, és nem láttak benne fantáziát. Most azt teszem, ami a dolgom. Tény, hogy ide jutottunk, megnőttünk kicsit, de összefüggés van a dolgok között. Így legalább lehetőségünk van keresztfinanszírozásra a különböző projektek között, hogy mindegyik fenntartható legyen. Például megcsináltuk az Orbán Balázs Múzeumot, de azt valakinek valamiből fenn kell tartania. Ennek például jó támasza lesz a Mini Erdély Park, de tervezünk éttermet is nyitni, hasonló célból. Szóval ezek mind egymással összefüggő lépések. Valamiből pedig meg is kell élni, és bár kaptunk az anyaországtól és itthonról is támogatásokat, ezek időszakosak. A hosszú távú megoldásokra szeretnénk alapozni. Számunkra nem lesz annál jobb érzés, ha eljön az az idő, amikor ha nem tudunk pályázni vagy támogatást szerezni, akkor is azt tudjuk mondani, hogy megyünk tovább. Amióta a parkot megnyitottuk, azt látom, hogy jól gondolkodtunk és ennek van értelme, meg fog tudni állni a saját lábán. A látogatószám a kezdetektől felülmúlta az elvárásainkat. Hiába, hogy a járvány miatt másak a körülmények, mint lehetnének, és visszaesett a turistaforgalom, mégis volt olyan napunk, amikor kétezerhétszázan kerestek fel.

– Mintha csak a Legendárium sikertörténete ismétlődne meg.

– Igen, hasonló. Ott is az eleje volt nehéz, de ahogy kijött a Legendárium, már megszusszanhattunk és újratöltődhettünk. Volt a térkép, a könyv, a játékok, de nem volt épp ilyen gyors a fejlődés, a Likaskő rajzfilmet például egy emberrel csináltuk és öt évig tartott a munka. Azután pedig, hogy kiderült, tudunk rajzfilmet is csinálni, belevágtunk a stúdiót összerakni. Volt három kemény évünk, ami a munka mellett a kőkemény felkészülésről szólt. Amerikából és Budapestről hoztunk oktatókat, folyamatosan képeztek bennünket.

– Mi kellett mindehhez a részedről? Hit? Szerencse?

– Hit. Ezt csináltam folyamatosan, nem is volt időm ezen gondolkodni. Csak mentem előre. Azt mondom, hogy kitartás kellett, nagyon nagy kitartás. Kezdetben eladtunk sok térképet, mindenhol árultuk, ahol csak lehetett, azután eladtunk sok könyvet, ebből csináltuk az első rajzfilmet és így tovább. Nem tudok nagy szavakat mondani erről, ez így nézett ki. Nekem ez volt a megoldás arra, hogy ne kelljen a szülőföldemet elhagynom, hogy máshol érvényesüljek. Itthon akartam megélni. Igaz, sokfelé megfordultam a világban, és nagyon zavaró volt a Székelyföld meg a székelység megítélése… például az előbb említett drakulás sztori. Ezen akartam és akarok változtatni. A szülőföld szeretete önmagában nem sok mindenre elég. Dolgoztam a brüsszeli parlamentben is, láttam, hogy a politikusaink kínlódnak az érdekeinkért, de valójában ott nem is ismernek minket, a nagyvilágnak fogalma sincs, hogy kik vagyunk. De a székelyekről nem fog tudni az európai parlamenter, ha nem ismeri a székelyek történetét. De ezt is lehet a rajfilmeken keresztül. Ahogyan innen is ismerhetjük a vikingek, az egyiptomiak, a gallok, a görögök és mások történeteit – mint nemzeti mitológiát. Csak piacképes rajzfilmet kell készíteni, amely lemegy a Netflix vagy az HBO rendszerén és eljuttatja az üzeneteinket a megfelelő nyelveken a célközönséghez. Most indul útjára a székely legendákból készült első tíz epizód. Kiemelném, hogy román nyelven is, nem csak angolul.

– Mennyire nyitott erre a román közönség?

– Nagyon. Mint mondtam, a Mini Erdélyt is rengetegen látogatják, és őszinte az érdeklődésük. Román mozik is lefoglalták már a rajzfilmsorozatot. A Szejkén is egy párbeszéd indul el – olyan dolgot lát az erre tévedő román ember, amit még nem látott: hogy itt van egy kultúra, a székelyek, a magyarok kultúrája, és ráadásul az ő nyelvükön szólítja meg őket. Nagyon jó fórum a Mini Erdély Park, jó lehetőség arra, hogy a román történelemkönyveket kicsit kiegészítsük.

– Az Orbán Balázs Múzeum is ennek a koncepciónak a része?

– Ott is mindent három nyelven csináltunk meg, olyan pillanatokat emelünk ki az ő életéből is, amelyek multikulturális szinten is meghatározók, például kevesen tudják, hogy 1862-ben Orbán Balázs felszólalt a magyar parlamentben, és a románság értékeire hívta fel a figyelmet… Ha ezt a románok tudnák, meggyőződésem, hogy Orbán Balázs minden román tankönyvben benne lenne. De nem gondoskodtak arról az elődeink, hogy ezt lefordítsák és megmutassák nekik, tehát most nekünk kell megtennünk. Másik érdekessége a múzeumnak, hogy Orbán Balázs után semmilyen tárgyi hagyaték nem maradt, és mégis négy szobát sikerült berendezni az életrajza és az életműve alapján. A halála után megtalált három notesze alapján fogunk készíteni egy rajzfilm-krimit is – bízom benne, hogy nagyon jó lesz –, és előkerült róla még egy fotó a Vásárhelyi Nemzeti Archívumból. Ennyi a tárgyi hagyaték, minden egyebet rekonstruálni kellett: de a Jersey szigeti fotólaborja, a korabeli magyar parlament, a politikusokkal vívott párbajai mind-mind megelevenednek a kiállításon. Nyilván beszereztünk korabeli tárgyakat, párbajpisztolyt, asztalt, huszárkardot, és természetesen lesz interaktív fényképezőgép is a gyerekeknek. Ezt a helyi erőknek kellett volna eddig megcsinálniuk. Volt erre harminc évük. Úgy érzem, hogy Orbán Balázs megérdemel egy ilyet. Ha kimegyünk innen egy másik ajkú megyébe, rögtön látjuk, hogy a híres embereiknek vagy így, vagy úgy, de emléket állítottak.

– Hadd kérdezzem meg, milyen helyi támogatásokkal leptek meg?

– Vállveregetés van, az tény, de azt nem lehet a valutaváltóban beváltani.

– Vagyis teljesen önerőből megy mindez?

– Az egyesületünkkel is pályázunk, ez a háttér. Nagyon hálásak vagyunk az anyaországnak, hogy folyamatosan segítenek, és szeretnénk megmutatni, hogy ez nem időszakos pénzkidobás volt, hanem egy folyamatos, fenntartható projekthez adták az áldásukat.

– Mennyire vagy egyedül a helyi közéletben ezzel a csodabogárkodással? Vannak még vállalkozók, akik hasonló social projecteket visznek?

– Hasonló vállalkozásokról ugyan nem tudok, de vannak kollégák, akik mellém állnak. Ha lenne még néhány ilyen vállalkozás, az sok problémát megoldana turisztikai és marketingszinten is. Én most már ingyen adok tanácsokat is, csak történjen valami. Most egyébként mindenki elkezdett hirtelen a Szejkére összpontosítani, mindenki ott akar árulni, üzletet csinálni. Próbálom elmagyarázni, hogy ezt mi már megcsináltuk, de még számtalan jó lehetőség van. Kérdezd meg, miért nincs Székelyföldön például bicskamúzeum. Vagy valakinek azt sugalmaztam, hogy építsenek egy fejjel lefelé fordított tájházat… Van rá példa máshol is, nagyon szeretik az emberek. Vagy ahol mézzel foglalkoznak, ott miért ne lehetne egy óriási méhkaptárt építeni? A lényeg, hogy a saját nemzeti kultúránkból hozzunk létre dolgokat; nagyon sok lehetőség kínálkozik.

– Úgy tűnik, hogy a hagyományok folyamatossága és ennek a folyamatosságnak a megőrzése is nagyon fontos a projektjeidben.

– Amikor ezek a hagyományok kialakultak, a korabeli kortárs kultúra részei voltak. Ezeket kell elhelyeznünk a saját jelenünkben, ettől leszünk azok, akik vagyunk. A múltunk határoz meg bennünket. Amit pedig most értékesnek gondolunk, hozzá kell adni és átörökíteni a későbbi időkre. De a jelen értékeink alapja is a múltunk. Divat kell hogy legyen a szülőföld. A Mini Erdély Park megnyitása óta politikai divat lett a Szejkefürdő felújítása, és ez volt a cél. Most a strandfelújítás van a középpontban. Megmozdult valami, és én ennek csak örvendek. Néha kell vezetni. Odament most újra egy rakás ember a park miatt, és nyilvánvalóan fel vannak háborodva a strand állapotán. Akkor hát most ezzel is valamit kell kezdeni… Mert így egy szégyenfoltja a városnak. A Szejke egyébként a város nyugati kapuja, Orbán-kapunak is hívják.

– Ezek után nem akartak belerángatni a helyi politikába?

– Dehogynem. De meg akarunk maradni Svájcnak… Nem állunk bele a politikába. A Legendárium mindenkié, a jobb- és a baloldalé is, hisz mindenkinek van gyereke, és ez a gyerekeké. Most készülnek a Kárpát-medencei legendárium könyvei… Ezerötszáz legendánál tartunk. Ez messze több, mint politika. Ezt, ha egy gyermek végigolvassa, netán megtanulja, az agya biztos, hogy helyreáll. Idén az összetartozás éve van, mindannyiunknak erre kell koncentrálnia – én így gondoltam, hogy az összes legenda bemutatása a legjobb eszköz ennek kifejezésére. Fontos, hogy a gyerekek fejében kirajzolódjon egy kulturális térkép, amely segít eligazodniuk az életben. És ez nem propaganda, ez mese…

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 26-i számában.)