– Ha arra kérlek, mondj három fontos mondatot a kortárs irodalomról, melyek lennének azok?
– Nem örülök, ha erre kérsz. Fontos mondatokat mondani nem könnyű. Ráadásul olyan dolgokról, amik erősen szubjektívek. Pontosítsunk. Gondolom, a kortárs magyar irodalomról kellene mondanom.
– Úgy van. Remek megérzés.
– Fontos az, hogy eltűntek a tekintélyek? Illyés, Németh László, Babits tekintély volt. Visszafelé nem megyek tovább. Esterházy. Talán tekintély volt Kertész Imre vagy Csoóri is. Másként, de talán mégis. Ma vannak elég jó írók, jó írók, nagyon jó írók, még nagy írók is, de tekintély nincs. Nem tudom, fontos-e, ha egyáltalán így van, és nem tudom, hogy ha így van, akkor az rossz-e vagy jó. És az is igaz, hogy nem feltétlenül a legjobb író a tekintély.
Talán fontos az is, hogy az irodalom nem fontos. Nem azért, mert valóban nem fontos, én például azt gondolom, hogy fontos, de a világ körülöttem azt gondolja, vagy inkább úgy viselkedik, mintha nem volna fontos. Nem győz meg az ellenkezőjéről. Pedig az a jó világ, amelyikben az irodalom fontos. A zene, a festészet, a szobrászat is. Az építészet. Epedve gondolok a XVI–XVII. századi Németalföldre, ahol a polgárok polgárlakásainak falain, minden polgárén, nívós és értékálló festmények függtek. Képek a mindennapjaikról. Csendéletek a hétköznapi tárgyaikról.
– Harmadik állítás?
– Azt várod, hogy hozzam elő a megosztottságot. Legyen. A magyar irodalom, amióta az eszemet tudom, mindig megosztott volt. És mindig sokféleképpen. Urbánus és népi, liberális és nemzeti, haladó és konzervatív. A megosztottság önmagában talán nem is baj. Tulajdonképpen természetes is, gondoljunk az amerikai észak és dél íróira, az oroszok európai és misztikus mélyorosz irányvonalára, Sartre-ra és Camus-re. Nem a megosztottságban keresném a baj okát. Inkább a tolerancia hiányában. A nívótlanságban. A kenyéririgységben. Ilyesmiben. Ezek meg örök kínszenvedések. Olvass klasszikus görögöket vagy latinokat. Tele vannak panasszal. Nagy Lajos is állandóan panaszkodik. De azért vannak igazán bicskanyitogató dolgok is. Ha mondjuk Füst Milánt és Karinthyt szembe akarják állítani Móricz Zsigmonddal vagy Illyéssel. Az baj. Rosszindulat. Ha egyik-másik irodalomtörténetből „kifelejtik” Juhász Ferencet, Weöres Sándort vagy Gion Nándort. Az is baj. Ha úgy idézik Nemes Nagy Ágnes kritikus mondatait Illyés kapcsán, hogy szándékosan hallgatnak az elismerő mondatairól. Ez mind baj. Tudom, hogy egy csomó oka lehet annak, ha valakik ilyesmiket tesznek. Lehet butaság is. Lehet vátesztudat, a mindentudás gőgje, ami persze szintén egyfajta butaság, fantáziátlanság. Lehet olyan fokú elfogultság, ami vakká teszi az értékelőt. Ezek nem érdekesek, ezekkel nincs mit kezdeni. Szélsőségesek mindig voltak és vannak is. Ahogy rossz ízlésűek és ízlés nélküliek meg ízléstelenek is. Minden táborban. Különben is azt gondolom, hogy a harciasok, a soha semmiben nem alkuvók, a kompromisszumra képtelenek többsége nem ideológiai okok miatt támadó, hanem egzisztenciális okokból. Hogy még világosabb legyek: úgy vélem, hogy sokszor egyszerűen az ösztöndíjakról, fordításokról, díjakról, támogatásokról van szó. A pénzről. A pénz elosztásáról. A zászlók, a jelszavak, mint annyiszor a történelem során, most is csak ürügy. A harcosok többsége valójában a „zsákmányra” hajt. Érdekérvényesítési küzdelem ez. Mi vagyunk a jók, tehát ide a lóvét, az utazásokat, az ösztöndíjakat. És a harcban minden megengedett. Soroljam a jelzőiket? Azért sem sorolom. Ma a komcsi, a libsi éppúgy szitokszó, mint a nemzeti vagy a konzervatív, vagy talán inkább a jobboldali. Mert akik használják, azok szitokszóként használják őket.
– A szekértáborok mögött az egyre inkább átpolitizálódó irodalmi élet rendelkezik-e egységes, konszenzusos értékrenddel?
– Nem tudom, volt-e valaha ilyen. Egységes, konszenzusos értékrend. Jó lexikonok, jó enciklopédiák, irodalomtörténetek jutnak eszembe. Amikben a szócikkeket értő szakemberekkel íratják, és nem baj, ha egyik-másik tudós szűkkeblű és csőlátású, mert a másik és a harmadik szócikket meg olyan írja, aki a saját tárgyával elfogult. Mindig léteztek folyóiratok, amiknek a szerkesztői igyekeztek olyan lapot csinálni, amelyikben minden tehetség helyet kaphat, ideológiától, pártállástól függetlenül. Mondhatnám mindjárt a Nyugatot is, de hadd mondjam inkább apám példáját. Az 1980-as években a Kortárs című folyóirat főszerkesztője volt. Ottlik időnként megköszönte neki, hogy ha írást ad, nyomban közli, mindig „előkelő” helyen. Illyés halálakor, 1983 tavaszán, apám megkérdezte Esterházy Pétert, hogy írna-e búcsúztatót. Esterházy kért egy hét gondolkodási időt. Egy hét múlva újabb hetet kért, majd harmadszor is. Végül nem vállalta. „Nem tehetem. Nem lehet.” Hogy ez pontosan mit jelentett? Törd rajta a fejed. Mindenesetre érezte a pikantériáját. Aztán mégsem… merte? akarta? Egy másik eset. Kornis Mihály. A Jézuska című elbeszéléséről tudni lehetett, hogy kiveri a biztosítékot pártunk és államunk kultúrát felügyelő korifeusainál, és egyházi körökben is. Kornisért, úgy gondolom, nem feltétlenül rajongtak a szerkesztőségben, akik olyanokból álltak, mint Orbán Ottó, Páskándi, Zalán, Tornai József, Ilia tanár úr, ő mint külső tanácsadó. Az írást mindenki elolvasta, az egyöntetű vélemény: remek, erős, briliáns. De veszélyes. Lehozták. Aczélék is, a püspöki kar képviselői is hörögtek. Kornis talán nem is tudja, nem a botrányt, az nyilván gyorsan eljutott hozzá, meg is köszönte apámnak a közlést, hanem hogy az akkori Kortárs szerkesztősége, legalább öt-hat ember, akik, rossz kimondani is, nem az ő emberei voltak, kivétel nélkül remeknek ítélték a munkáját.
– Több mint tíz évvel ezelőtt volt egy Nagyítás című hetilap. Akarsz beszélni róla?
– Nem. De ha egyszer csináltam, akkor mégis illenék. Amikor vállaltam, hogy részt veszek benne, ugyanazt szerettem volna, amit sok elődünk. Meg amit néhány szerkesztő ma is próbál. És éppen ezeknek a folyóiratoknak a fennmaradásáért izgulhatunk a leginkább, hiszen nem egyetlen lobogó alatt szolgálnak, tehát védőernyő sem borul föléjük. A Nagyítás, ha az Arcanumon ma valaki beleolvas, megállapíthatja, hogy nyitottsága ellenére… hogy is mondjam? … úgynevezett nemzeti vagy konzervatív vagy jobboldali újság volt. Úgy is mondhatom, hogy az azóta is kormányzó erő állt mögé, vállalta fel. Egyértelműen. Mégis az az oldal tette lehetetlenné a működését, amelyiké volt. „Túlságosan liberális.” „Túl nyitott és megengedő.” „Nem azokat szolgálja, akiket kellene.” Való igaz, néhányan a lapnál – nem a teljes lapvezetés – az olvasót kívántuk szolgálni. Minden olvasót. Ma is azt gondolom, hogy jól csináltuk.
A kép úgy teljes, ha azt is elmesélem, hogy egy idős, nagy tekintélyű pályatárs, aki az első számoktól sok hónapon át segített nekem, mert ő is úgy vélte, hogy fontos egy ilyen szellemű kulturális hetilap léte, egyszer csak nem segített tovább. Az indoklás sántított. Sejtettem a valódi okot, egy hétnél tovább nem is bírtam, felhívtam, és rákérdeztem. Szinte kiszakadt belőle – nyomaszthatta őt is –, hogy el sem tudom képzelni, mit kell kiállnia. Hónapok óta napi több telefont kap: „Hogy segíthetsz ezeknek? Ha ők maguk nem is tudják, akkor is az antiszemitákat, a hatalompártiakat szolgálják.” Hervasztó, nem? A nyugalom, a termékeny béke másként nem jöhetne létre, csak ha mindkét oldalnak lenne kedve, ereje, gusztusa és tehetsége leszámolni a szélsőségeseivel és a saját, erőszakos középszerével.
– Azt mondod tehát, hogy nincs és sosem volt egységes értékrend?
– Azt. De azért nem mindegy, hogy van-e igyekezet. Elismerni azt, ami jó, pedig nem „a mi emberünk” munkája. Szándékosan kerülöm a „mi kutyánk kölyke” kifejezést, az urambátyámozást, a szabadkőművesezést. Képesek vagyunk-e elfogadni valamit, ami nem a mi ízlésünk szerint való. Megengedhetjük-e magunknak. Mert ha megtesszük, akkor a saját táborunk szélsőségesei megharagszanak. És akkor nem lesz pénz, díj, ösztöndíj, kiadó, reklám.
Azt mondtam, hogy igyekezet kellene? Nem is biztos. Megfordítom. Az lenne a jó, ha nem kellene. Az lenne az igazi, ha természetes lenne, hogy ami jó, az jó. Hogy ha nem is szeretem az alkotóját, nem a barátom, nem gondoljuk ugyanazt a világról, más fontos nekünk, de amit ír, az jó. Ez a hétköznapi nyugodtság jobb lenne, mint az erőltetett, hamis egyenlősdi.
Különben meg a kultúrában is vannak számok. Irodalomban, festészetben, könyvkiadásban, muzsikában. Én biztos nem leszek reklámozója annak a zenei műfajnak, amit, teszem azt, magyar nótának vagy lakodalmas rocknak hívunk. Tehát nem tisztelem gépiesen, automatikusan a számok mögötti teljesítményt. Nem árt a rideg számok tükrében is megvizsgálni a teljesítményeket. Hány példányt adtak el, hány nézője, hány hallgatója volt? Nézzük például a fordításokat. Nem mindegy, hogy egy idegen nyelvű kiadás milyen. Nem elég a pénzt odatenni. Az sem elég, ha jó az anyanyelvi fordító. Az csak alap. Belépő. Ezen túl legyen élő kapcsolata a nyelvterülete működő kiadóival. Higgyenek neki abban az angol vagy német vagy spanyol kiadóban, ahová dolgozik. A fordító mellett legyen jó anyanyelvi lektor is. Aki csináljon jó lektori jelentést, amiben két-három oldalban tartalmat foglal össze, és azt is feltárja, miért fontos a mű, miért nyereség annak az angolszász vagy francia kiadónak éppen ezt kiadni. A kiadó pedig ne alibikiadó legyen, amelyik lenyeli a támogatási összegeket, kinyomtat száz példányt, és ezzel befejezte. Olyan legyen, amelyik terjeszti is a nyelvterületen a könyvet. El akarja adni. Be lehet írni egy önéletrajzba, hogy öt vagy tíz vagy akár húsz nyelvre vagyok fordítva, ez nem sokat jelent, ha nincs mögötte eladott példányszám. Ha nincs mögötte valódi angol, német, olasz nyelvű olvasó. De ez csak egy kiragadott példa. A idegen nyelvű megjelenés.
Nem elég a pénz, paripa, fegyver. Mindegyikkel bánni is tudni kell. Tudom, hogy a számok nem mutatnak meg mindent. Ágh Istvánt, Lénárd Sándort, Weöres Sándort, Füst Milánt, direkt mondok ennyire eltérő alkatú szerzőket, nem szabad, nem lehet csak a számokban mérni. És sokakat, sok minden mást sem. De azért a számokra mégis figyelni kell. Ha sem a számok nem mutatnak jól, sem presztizsünk nincs, csak pénzünk, lovunk, fegyverünk van, akkor valami nem működik jól.
Igazából engem ez az egész szekértáborosdi untat. Jó lenne egyáltalán nem törődni vele. Úgy tenni, mintha nem is létezne. Ahogy különben úgy is teszek. Késve érkeztem, mert sokáig, nagyon sokáig azt hittem, hogy én mindig csak olvasó leszek. Ezerszer elmondtam, hogy kiskölyökkorom óta a történelem érdekelt. A múlt. Történész, régész, esetleg könnyűbúvárrégész akartam lenni. Aztán meg filmrendező. Amikor a velem korúak meg a nálam egy-két generációval fiatalabbak, írói nemzedékekre gondolok, csapatokba verődtek, elrendeződtek, akkor én egész más helyeken, tájakon mozogtam. De a szekértáborokról akarok még valamit. Engem már húsz évvel ezelőtt megdöbbentettek Csíkszentmihályi Mihály vizsgálódásai. Amikor a kreativitás kapcsán megállapítja, hogy nem elég jónak, eredetinek lenni, hanem el is kell fogadtatni magunkat. Ellentmondhatsz, hogy ő, a tudós, olyan paraméterek közt vizsgálta a tehetséget, a kreativitást, amelyek közé felvette az érvényesülést is. Úgy is vizsgálhatta volna, hogy csak a művet nézi. Igaz, de nem így tett. A hatást, a befogadást is számba vette. Pár éve meg egy másik földid, Barabási Albert László lepett meg azzal, hogy kutatásai során ő maga is meglepetten tapasztalta, hogy a sikerhez nem elég a tehetség. Sőt, nem elég a tehetség és a szorgalom sem. Gyakran a legfontosabb az, amit ő, a hálózatkutató, hálózati tevékenységnek nevez. Ne merüljünk ebbe bele, egy kis fantáziával mindenki sok mindent beleképzelhet. És jól teszi, ugyanis az mind benne is van. A nyomulástól, törtetéstől a jó érdekérvényesítő képességen át az okos reklámig, jó házasságig és hasznos barátságokig, érdekszövetségekig, szervezettségig. A hálózatot kell jól felépíteni, jól működtetni. Odavaló, rátermett, tehetséges emberekkel. Ez aztán szépen lassan hoz magával mindent. Szép lassan. Jó műveket, jó reklámot, jó eladást, jó, úgy értem, hogy értő kritikát, jó kiadókat, jó újságokat, jó olvasókat. Jó, vagyis művelt, és könyvre, irodalomra, festészetre, színházra szomjas kultúrafogyasztókat. És ha ez megvan, akkor kit érdekelnek a szekértáborok?
Hogy valami biztatót is mondjak: Barabási azt is írja, hogy könnyebb elérni a sikert, ha nemcsak jó hálózati emberek vagyunk, hanem tehetségesek, szorgalmasok és kitartók is.
– Ha ma lépnél irodalmi pályára teljesen kezdőként, milyen esélyeket látnál magad előtt?
– A mai esélyeimet sem látom. Nem érdekel a divat, nem izgat. Úgy akarok írni, ahogy szeretek, ahogy tudok, meg ahogy jön. És ez így hamisan hangozhat, mintha azt mondanám, hogy könnyen jön, pedig egyáltalán nem. Olykor meglódul, néha oldalak kiszaladnak, de azért kínlódok is a szövegekkel. De a gyötrődés is hozzátartozik. Majdnem azt mondtam, a gyötrődés is jó. Jó is. Ha nincs, nem baj, de van, hogy szükséges. Nem törődhetek még azzal is, hogy olvasható vagyok-e, kellőképpen újszerű vagyok-e, érdekes vagyok-e, vagyis természetesen nem én, hanem a munkám, hogy érdekes-e a mai olvasónak. Pedig kell, hogy olvassanak, kell, hogy érdekelje az olvasót, mert azért van ez az egész. De ha teszem azt nem olvasnak, akkor már inkább azért ne olvassanak, mert túl jó vagyok.
– Hogy érzed magad ma magyar íróként Magyarországon?
– Köszönöm, megvagyok.
– Ennyi?
– Nem ennyi. De különben tényleg megvagyok. Nem hanyagolnak el sőt, felmerül bennem időnként, hogy vajon tényleg érdemlek-e annyi figyelmet, amennyit kapok. Az is igaz, hogy én az indulásomtól nem táborokban, hanem piaci körülmények közt működő és fennmaradni képes kiadókban kerestem a helyemet. Most lassan egy évtizede a Scolarban. Ahol senkit sem érdekel az, hogy szabadelvűnek, nacionalistának vagy turáni harcosok leszármazottjának gondolom magam. De azért egyetértek Zalán Tibor barátommal, amikor azt mondja, hogy méltatlanul alulfizetett a magyar író. És nincs kiváltságos helyzetben az, aki becsületes áron tudja eladni a munkáját a kultúra piacain vagy aki éppen ösztöndíjas, mert ez volna a normális. Az a méltatlan helyzet, ha valaki, aki nívós, nem jut rendes honoráriumokhoz és ösztöndíjhoz. A közérzetemhez persze az is hozzátartozik, hogy annyi minden változik, és annyira követhetetlenül, baljósan, hogy időnként úgy érzem, az írói problémáink érdektelenek más ügyekhez képest.
