„Amit ma látok az irodalomban, az engem elrémiszt, elborzaszt, ijeszt. A 80-as évek sem volt jó, de ez legalább olyan rossz, ha nem rosszabb, amiben most élünk”, mondta Zalán Tibor, majd így folytatta a gondolatot: „Elborzaszt az, hogy különböző alapítványok meg figurák különböző pénzeket osztogatnak maguknak, a saját embereiknek. Hogy egy fiatalnak, ha jelen akar lenni, akkor le kell csatlakoznia valamelyik táborhoz. Két nagyon erős tábor diktál, a mögöttük lévő pénzek – vagy nem pénzek – diktálnak, nagy szervezetek irányítanak, és nem az irodalom, nem a minőség vagy a termék határozza meg, hogy ki vagy.”
Az más kérdés, hogy a témában az azóta megjelent írások más dimenzióba helyezik a Tokajban felmerülő problémák némelyikét, ami viszont Zalán Tibor kijelentéseit illeti, arról fontosnak tartottam, hogy beszélgessünk. A Helyőrség.ma beszélgetéssorozatot indít a témában, amelyben irodalmárok véleményére vagyunk kíváncsiak a kortárs irodalmi közélet problémáit illetően, amelyekről egyre inkább az látszik, hogy legtöbbször elbeszélünk mellettük.
– Egyszer összevesztünk Szőcs Gézával. Ekkoriban a Duna TV-nél volt főszerkesztője A Dunánál című lapnak. Jártasabb volt a tévé dolgaiban, mint én, tudnia kellett azt, hogy soha nem voltam szerkesztő a Gong című irodalmi vagy művészeti hetilapnál. Következésképpen én soha nem döntöttem arról, hogy ki kerül bele a műsorba. Csak műsorvezetést vállaltam, szerkesztést nem, és emiatt aztán én soha nem szerkesztettem a lapot, illetve a műsort. Géza azt sérelmezte, hogy kikerült az irodalomból, és általam visszakerülhetett volna oda. Ezt vetette szememre egy rendezvényen, nyilvánosan, a Műcsarnokban, a pódiumon. Nyilván, visszautasítottam a feltételezést, hogy rajtam is állt volna, hogy ő visszakerül-e az irodalomba vagy sem. Lement az est, és Géza azt kérdezte, egy társaság közepén állva, a szokásos hetykeségével, hogy komolyan gondolod-e a kemény beszédet? Nagyon goromba szavakat mondtam neki akkor, talán káromkodtam is. Szokásom, sajnos. És ezzel gyakorlatilag megszakadt a kapcsolat közöttünk. Évekkel később egy Sziveri-díjosztón keveredtünk egymás mellé újra a csirkeszárnyaknál, és akkor Géza azt kérdezte tőlem, akkor már államtitkárként, hogy nem kellene-e nekünk beszélgetnünk? Persze, beszélgethetünk, de hogyan? Majd kitaláljuk, mondtam és visszaültem az asztalomhoz. Később odajött a feleségem, aki valahol kódorgott a társaságban, és azt mondja, megbeszéltem Szőcs Gézával, hogy húsvétkor eljön hozzánk. Ugye, az asszonyok mindig elintézik a sorsunkat. Semmi kifogásom nem volt ellene, hiszen barátom volt, akivel azonban megszakadt a kapcsolatom. Eljött húsvétkor, beszélgettünk, elborozgattunk, sőt valami pálinka is volt az asztalon. Akkor Gézától kérdeztem valamit, érdekes volt ez, mert politikáról nem szoktam beszélni senkivel, mert nem értek hozzá, de mert akkoriban az hírlett, hogy lapátra fogják tenni a kormányban, illetve az államtitkárságból, hát megkérdeztem, hogy Géza, mi igaz ebből? Azt mondta, hogy erről én tudnék, ha ez így lenne. Azt hiszem, egy-két hét múlva leváltották.
Attól nem lett kisebb tehetségű ember, hogy államtitkár lett, csak támadhatóvá vált. Persze, láthatóan megzavarta ez íróként is. Lássuk őszintén, ha te államtitkár vagy, az országgyűlés alelnöke vagy elnöke vagy valami magasan valahol, akkor azért az írói habitusod csak-csak megrendül, akármilyen jó író is maradj, mert igazából hatalmi ember nem vehet részt abban a kultúrában, amelynek ő a főnöke.
– Egyébként ezért is kapcsoltam itt be a magnót, mert szinte érdemes innen elkezdeni ezt a beszélgetést. Innen, hogy egy ilyen jelentőségű költőnk, mint Szőcs Géza, a 2000-es évek Magyarországán, vagy az azutáni időkben miért marginalizálódott? Csak ezért, amit elmondtál, vagy az irodalmi életnek vannak más olyan sajátosságai is a meglátásodban, amelyek az ilyen folyamatokat elősegítik?
– Az irodalmi életről nekem sommásan rossz a véleményem, de konkrétan ebben az esetben nem tudom, hogy az irodalmi közvélemény hogyan jutott idáig. Egy biztos, hogy anno Szőcs Géza kint erős ellenzéki figurának számított az egykori ellenzéki körével, Tamás Gáspár Miklósékkal és a többiekkel. A titokzatos eltűnése vagy a svájci emigrációja vagy önkéntes száműzetése, az ellene irányuló gyilkossági kísérlet okán is misztikus figurává vált, és egy mitikus ellenzéki alak lett, akit – úgy hiszem –, hogy akkor a teljes ellenzék elfogadott. Azt gondolom, hogy amikor szétvált az ellenzék és kétféle nagy táborra szakadt a társadalom, a politika és az irodalom is, akkor azzal, hogy Géza felvállalta az Orbán-kormányt, tehát az akkor – és később ismét – regnáló hatalmat, és abban tisztséget vállalt, úgy gondolhatták, hogy ezzel nemcsak a közös eszme elárulója, hanem olyanként is áruló, aki az irodalomban képviselheti a minőséget. Ez máig van, ez máig megvan a magyar irodalmi közéletben, hogy azzal és csak úgy nem képviselheted a minőséget, hogy jó szövegeket adsz, ennél fontosabb, hogy jó helyen állj. Ez több, Tokajt követő interjúból is kiderült, Tokaj valamiért valamilyen kavics volt az állónak tűnő vízben. A történtek után azt látom, hogy az emberek mentegetőznek, szükségesnek tartják deklarálni, hogy én ott álltam, és most itt állok, és én független vagyok, tehát így én csakis tiszta lehetek – ilyeneket mantráznak.
– Nyilván Tokaj apropóján ülünk most itt.
– Tokajt lezártam.
– Ahhoz képest olcsón megúsztad, nem szedtek szét annyira, mint várható lett volna.
– Elkezdték, elkezdték, és gondolom, nincs vége még.
– Az Index téged nem keresett meg? Mert láttam, hogy rögtön utána a tokaji beszélgetés többi résztvevőjével, Petőcz Andrással, Kukorelly Endrével, sőt Turczi Istvánnal is volt egy-egy újabb írás.
– Szerencsére nem. Ezt annak is betudom, hogy az első beszámolóban elég sokat, valósággal túlsúlyban szerepelek. Jönnek az ellensúlyok. A kollégák nyilvánvalóan úgy gondolják, hogy azért mégiscsak elmondanák bővebben, amit ott esetleg nem sikerült elmondaniuk, emiatt sorra megnyilatkoztak. Hogy aztán az Index kérte-e őket vagy ők az Indexet, ez soha nem fog kiderülni számomra. Az egyik hozzászólt, a másikat az Index meginterjúvolta – engem nem nagyon érdekelnek ezek a dolgok. Tokajt lezártam azzal, amit ott elmondtam. Mondtam, amit gondoltam. Nem hiszem, hogy nekem most már magamról kellene beszélnem.
Az viszont meglepő, hogy ezután a beszélgetés után hirtelen mindenki elkezd magyarázkodni, hogy ő mit csinált a 80-as években, a 90-es években. Messze nem a meginterjúvoltakra vagy nem csak a nyilvános hozzászólókra gondolok.
– Holott igazából a súlyos kijelentéseid nem arra vonatkoztak, hanem az irodalmi közélet jelenlegi helyzetére.
– Erről van szó talán, de ha belegondolok, még ez sem állhatott szándékomban.
– Erről nagyítottál fel egy szomorú pillanatképet, amelyen az látszik, hogy máshol kezdődnek az igazi bajok.
– Igen, arról akartam beszélni, valamiféle önkéntelen indíttatásból, hogy volt egy 80-as évek, ami a mostanihoz képest a legendás 80-as évek. Mindenféle gellert kapott, amiket ott elmondtam, mert mindenki máshogy kezdte értelmezni, és mindenki valamiféle hajdani függetlenségre, valamiféle hajdani rebellisségre, hajdani partizánságra vagy betyárságra kezdett el hivatkozni. Én azt gondolom, hogy nem dolgunk a magunk visszafelé magyarázása. Nem a mi dolgunk, hogy most azt bizonyítsuk, hogy a 80-as években ellenállók voltunk vagy sem, hogy a felmenőink itt voltak vagy ott voltak, így neveltek minket vagy úgy. Magánügyként határoltam el magamat ettől Tokajban is. Inkább az lenne a dolgunk, hogy arról beszéljünk, most hogyan élünk és látunk – ahhoz képest –, és például a fiataloknak milyen a helyzete a mi akkori helyzetünkhöz képest? Vagy hogy most is mennyire reménytelen, illetve valóban az-e.
– Azt hiszem, hogy L. Simon László egyébként jóindulatú provokációnak is szánta ezt az egészet.
– Meglehet. Nincs okom ebben sem kételkedni. De minden szétszállt Tokaj körül hirtelen, ami erősen meglep. Volt akkora jelentősége annak az egy-két órás közös dumának? Nekem tegnap azt mondták Pécsett, hogy az egész beszélgetés, vitaszerűség nem került nyilvánosságra, a megjelent videófelvétel körülbelül a huszadik perctől rögzíti csak. Hogy történhet ilyesmi manapság, ha ez így igaz? Az Index a címadás klasszikus módszerével valami olyasmire utal, hogy alig várta L. Simon, hogy a meginvitáltak összevesszenek. Vagy valami hasonlóra. Nem erről volt szó, nem így kezdődött. Tehát nincs meg az eleje a dolognak. Mindenféle téves vélekedés van a tokaji találkozóról, és én azt gondolom, hogy nem volt ez a beszélgetés annyira veszett, mint amivé a visszhangja tette vagy teszi. Legfeljebb elveszett…
– Azt gondolom, hogy azért volt fontos, mert végre valaki mert beszélni, igaz, gyökeresen újat nem mondtál, de valami nagyon fontosat viszont igen. Az, hogy akkor és ott egy ilyen pillanatban felhoztad ezt a témát, különleges hangsúlyt kapott.
– Ezt is el tudom képzelni, de nem volt szándékomban provokálni, és főleg nincs szándékom arra, hogy a sajtóban is zűrös figura legyek. Voltam már eleget és elégszer. Amúgy is, valamiért mindig problémás figurája voltam az irodalmi közéletnek. Végképp nincs szándékomban tehát annak lenni, hiszen nem is vagyok benne. Tokaj kisiklás volt, szerepeltem olyasmiben, ami nem (csak) rólam szólt, engem érintett. De visszakérdezek, létezik az, hogy egy többnapos tanácskozásnak csak egyetlen eseménye volt érdekes a média számára? Hírlik, hogy Alexa bevezetője nagyon izgalmas volt és nagyon kemény. Ő tartotta a referátumot. Miért nem számolnak be róla? Miért nem számolnak be arról, hogy tételesen mi történt azon a tokaji írótábori tanácskozáson? Miért van az, hogy rákészülten érkezik az Index is meg a Magyar Nemzet is erre az egyetlen beszélgetésre? A többin is ott voltak? Nem vagyok up to date médiában, de vajon azokról is tudósítottak?
– Hát, ha egyáltalán ott voltak, és nem a videóból indultak ki.
– Abból a videóból, amely a beszélgetés nem tudom hányadik perce után kezdődik? Nem tartom valószínűnek és életszerűnek. Az ottani szereplésemnek nem kellene ügynek lennie, valóban nem mondtam új dolgokat, nem tartom bátorságnak a megszólalásaimat. Egyszerűen csak őszintén akartam beszélni, magunkról, a korról, akartam, hogy arról beszéljünk, mik vagyunk, kik voltunk, mi, akár arctalan nemzedékként, akár körúti hordaként. Írók egymás között – ez valami régi sorozatcím, felrémlik. Megvallom, igazából nem értem a Tokaj-sztori habzását, és ezért is örülök talán, hogy az Index nem keresett meg. Ha kérdeznek, nyilatkozom nekik is. Mindenkinek nyilatkozom, aki megkeres – erről a témáról nyilván már nem szívesen… Azt tartom, hogy bárhol nyilatkozhat az ember, ha képviselheti az álláspontját a válaszokban. Persze van, aki megmondja, itt nem nyilatkozhatsz, ott nem nyilatkozhatsz. Nekem ne mondja meg senki!
Léteznek kimondva vagy kimondatlanul és régóta kemény szabályok ebben az irodalomban is, de nem nagyon érdekelnek ezek se, vagy legalábbis én magamra vonatkoztatva nem tartom szükségesnek betartani egyiket sem.
Azért leginkább örülök, ha nem keresnek. Te megkerestél, neked örülök, mert régről ismerjük egymást és ritkán találkozunk, annak kevésbé, hogy nem egy pohár hideg bor miatt hívtál ide ebben a melegben, hanem dumálni olyasmiről, amibe jószerével csak belecsöppentem. Menjünk arrébb!
– Nem! Mint a mai irodalmi közállapotokra érzékeny alkotó ember fontosnak láttad azt, hogy a jelenlegi helyzetről mondjál el valamit, amit úgy általában nem szoktak elmondani. Tehát hogy probléma van, rengeteg probléma van, és hogy ezekről nem beszélünk. Meglátásomban ez azt jelenti, hogy el kellene kezdeni beszélgetni. Akár a szekértáborosdiról, mert ugye ezt szereti mindenki hangoztatni. Én nem feltétlenül csak ebben látom a problémák lényegét. Szerintem más rákfenéi is vannak a kortárs irodalmi közéletnek. Inkább ezeket akartam megkérdezni tőled. Például azt, hogy az államnak hogyan kellene viszonyulnia az irodalomhoz?
– Legyen így! Kezdhetnénk ezzel is képzelt borozásunkat, hogy az állam miért nem tartja el, hogy szakmánknál maradjunk, az irodalmat vagy az írókat. Sokan tévesen, talán maga az állam is, azt gondolják, hogy igen. De nem, pedig jogos elvárás lenne. Tűnődöm, talán elmondom, hogy hol van itt a rés. Van, mert engem például nem tart el. Megjegyzem, az eltartás nagyon rossz szó ide, de hirtelen nem jut eszembe jobb. Azt tartják el ugyanis, aki nem dolgozik, nem tudja vagy nem képes fenntartani magát, megélni. Az író a nap huszonnégy órájában tevékenykedik. És mégsem tud megélni a munkájából. Itt az állam jelenik meg munkáltatóként, fenntartóként. Tény, kapom a Térey-ösztöndíjat, ami nagyon fontos dolog. Meg tudok élni a nyugdíjam mellett, mert én már vén vagyok, tisztesebben. Ha nincs ösztöndíj, akkor bajban leszek. Számoljunk, bármilyen istentelennek is tetszik ez! Ha csak költőként létezem, egy versért, mert már benne vagyok a húsosfazékban, mondjuk, nekem fizetnek kiemelten körülbelül tízezer forintot. A többségnek talán ennél is kevesebbet. Vagy három versért húszat, mert arányosan kevesebbet utalnak több versnél. Számold ki, hogy hány verset kell írnom ahhoz, hogy eltartottnak érezzem magam! Vagy legalább megfizetettnek. Mihez fogok kezdeni kisnyugdíjasként, akinek most az ösztöndíja jóval magasabb, mint a nyugdíja? Ja igen, van nyugdíj-kiegészítésem, merthogy vannak díjaim, ezzel az állam tényleg kisegít, de nyilván nem tart el.
Valójában nem is eltartani, főleg nem kitartani, honorálva megbecsülni kellene az írást, a művet. Azon keresztül az alkotót. Elvégzett munkaként kellene az írásra tekinteni, az íróra pedig teljesítményt felmutató munkásként.
De zavarogjunk tovább! Akinek nincs díja, az mit fog kezdeni? Általában az ember nem ír meg havi tíz verset, s ha írna, az sem lenne semmire sem elég…
– De vannak, akik havi tíznél többet is megírnak. És ahogy épp Szőcs Géza fogalmazott, minél többet írnak, annál ismeretlenebbek lesznek. De mégis tele vannak elvárásokkal. Mondhatni élősködnek vagy szívesen élősködnének.
– Ilyenek is vannak nyilván, de ezeket, pontosítok, az ilyesmit én nem tudom megítélni, nincs erkölcsi felhatalmazásom arra sem, hogy én döntsem el, ki élősködik és ki nem élősködik. Meglátásom szerint nagyon sok kiváló író is élősködik az irodalomban, és nagyon sok nem kiváló író nem élősködik az irodalomban.
Tehát nem tehetség kérdése az élősködés, hanem alkati elfoglaltság, ügyeskedésforma; akar-e, tud-e így-úgy helyezkedni valaki vagy sem.
Térjünk vissza arra, hogy az állam nem tartja el az irodalmat. Na most én azt gondolom, aki nem értek se a politikához, se a művészethez igazából, hogy jó lenne, ha leginkább gondoskodna róluk valahogy, ez kötelessége lenne, bármilyen furcsa! De ne úgy, hogy nekem minden hónapban adjon nem tudom, mennyi pénzt, és akkor azt mondja, ez elég lesz a napi dupla whiskydre, hogyha azt szereted, hanem úgy, hogy amikor valamilyen művet létrehozok, akkor nem ötezer forintot ad érte vagy tízezret, hanem a megélhetéshez is látható összeget. Igenis legyen egy olyan rendszer, amelyben a művemet becsülik meg, azon keresztül engem. Hogy csak és kizárólag írhassak, és mégse haljak éhen közben. Ezzel szemben azt mondják, baj van (minden kormány mindig ezt mondja mindig), a folyóiratoknak csökkentjük a dotációját, a folyóirat pedig csökkentse a nyomorult íróknak fizetett nyomorult összeget, az író pedig örüljön, hogy él, hogy egyáltalán élni hagyják.
– Mégis, akkor melyik lenne az az autoritás, amelyik ezeket a döntéseket megnyugtatóan meghozhatná. Ez ugye, amit a hétköznapokban úgy szoktunk mondani, hogy a szakma. Érdekes, nem?
– Az. De nincs olyan, hogy a szakma. Mi az, hogy a szakma? Van olyan, hogy irodalom, ugye az esetünkben, amiről most beszélgetünk, és ez az irodalom csak azért létezik, mert vannak emberek, akik létrehozzák, azzal, hogy írnak. Így vagy úgy, jobban vagy rosszabbul. Ha nem lennének írók, akkor nem lenne irodalom, természetesen. Hogy ezen belül ki van beljebb, ki maradt kijjebb, nem feltétlenül tehetség vagy felkészültség kérdése. Szakma az, aki akként határozza meg magát. E szerint sok szakma van az irodalmon belül is. Tehát nincs egy se.
– De ki döntse el, hogy mi a minőségi és mi nem?
– Már említettem valamit, amit te, korábbi beszélgetésünkből emlékszem erre, kifutott formának tartasz. Ezzel szemben én azt gondolom, hogy éppen ezt nem kellene hagyni kifutni. Tudniillik régen is, vagy a régen is nélkül, szelektáltak a szerkesztők, és ez nagyon fontos volt, és a szerkesztőt kurziváljuk a beszélgetésben. A szerkesztők választottak és döntöttek. Az egyes folyóiratok szerkesztői. Én ma is azt gondolom, az irodalmi folyóiratok szerepe mindennél fontosabb irodalmi belügy, a printelt folyóiratoké megkülönböztetett figyelmet követel meg. Az online is fontos, de az online nincs terjedelemhez kötve, ezen adottsága miatt, mondhatni, hajlamosabb lehet a „megengedésre”, ehhez nagyon nem értek, nem volt benne még gyakorlatom. Jog, és bajos jog, hogy bárki alapíthat online folyóiratot: hazamegyünk vagy elmegyünk innen hozzád, jó kedvünk van, megiszunk három pálinkát, kedvünk lesz egy folyóiratot csinálni. Az lesz a címe, hogy Pálinka. Pálinka az irodalom. Sőt, olvastam valahol, hogy a bor palackba zárt költészet. Palackba zárt költészet címmel tehát elindítunk egy online irodalmi folyóiratot. Nem fogunk fizetni természetesen, mert online felületről nem fizetnek, és akkor a nekünk kedves embereket, és aztán magunkat is, ahogy legtöbbször szokták, megjelentetjük rendszeresen, boldogok és megelégedettek leszünk, meg ők is boldog emberek lesznek, akik megjelennek, vagy valami ilyesmi.
– Na, és nem ez az egyik legnagyobb problémája a mai irodalmi életnek?
– Nem, nem, nem. Ez az innovatív változás is természetes folyamat, amíg ki nem futja magát ez az online világ, addig mindig több lesz a kérdés, mint a megnyugtató válasz körülötte. De kifutja majd magát. Hogy hova fut, azt nem tudjuk. Addig természetesen teljesen tele van anomáliával, ezeket nem fogjuk ketten megoldani ennél az asztalnál. Makacsul ismételgetem, sokat segítene az irodalmon, ha a nyomtatott folyóiratoknak visszaadnák a rangjukat és megteremtenék a valós életlehetőségeiket. Ezt egyetlen módon lehet megtenni, hogyha a printelt folyóiratok valóban az íróknak lennének az el- és megtartó fórumai. Munkahelyei, megélhetési terepei. Elvben most is azok egyébként, de csak elvben. A szűrőt megerősíteni lenne fontos. De ehelyett lassan kivéreztetik őket. Nem pedig arról beszélni, hogy X-nek adok pénzt, meg Y-nak adok ösztöndíjat, akkor mit ugrálnak vagy mit ugráltok ti meg ellene, ellenem! Most például nem, most sem tudod, ki dönt arról, ki kap, ki nem kap, ki mit és mit nem, mert nem a teljesítményt honorálják, hanem a létezésedet, hovatartozásodat veszik tudomásul.
Azt mondom, hogy igenis, adjanak tisztességes megbecsülést a műveknek, az íróknak. Ha létre tudok hozni három verset, az körülbelül érjen annyit, és ez nem követelés, csak felvetés, amennyi egy havi bére bárkinek, úgy középszinten. Mert havonta maximum három jó verset lehet írni. Vagy annyit sem.
Hangsúlyozom, most nem magamról beszélek itt egyes szám első személyben! Pontosan tudod, nem úgy működik a versírás, egyáltalán, az írás, mint az egyéb szakmák vagy akár más művészeti ágak. Az ember küszködik, mint az állat. Küszködik egész hónapban azzal a három szöveggel. A három tenyeredbe álló szöggel. És ha előállítja, világra segíti őket, akkor kapjon érte annyit, hogy ne csak három lángosra fussa belőle a piacon a hétvégeken; szóval számolják fel ezt a megalázó helyzetet. Ezt kellene lebontani vagy ebből kellene kibontani vagy kiszedni azzal az írókat, hogy rábízzák jó anyagi bázison működő jó szerkesztőségekre a döntéseket. Kapásból tudnék mondani tíz folyóiratot, amelyeknek a szerkesztői felkészültségéért, ízléséért és morális tisztaságáért bátran vállalok felelősséget. És ez tíz nagyon különböző szemléletet képviselő csapat, hála istennek.
– A jelenlegi polarizáltság mellett el tudnád képzelni a szakmai konszenzust? Tulajdonképpen Tokajban is ezt mondtad, hogyha valahova nem szegődtél el…
– Igen, nem. Nincs ebben a pillanatban lehetőség arra, hogy olyan grémiumok jöjjenek létre, amelyek a szekértáborok között békét teremtenek, még akkor sem, ha egyformán képviseltetnék magukat az érintett felek egy ilyen testületben. Mert eggyel mindig többnek kell lennie páros számnál ahhoz, hogy döntésre jusson egy testület. Ja, jut eszembe, és nincsenek belgák! Most divat lett a független és a belga mint kifejezés. A tokaji megszólalásaim kapcsán is többször fölmerült ez a két kérdés. A vonaton idefelé – vidékről jövök, mint mindig –, sejtvén, hogy te ilyeneket fogsz kérdezni, épp ezeken töprengtem. Vajon miért a függetlenség és a belgaság a két kategória, amelyeket a leginkább használnak és leginkább sportszerűnek tartanak mostanság megbecsült kollégáim.
Velük szemben én azt gondolom, hogy függetlenség, logikailag megítélve, nincs. Így aztán írói vagy emberi függetlenség sincs, ez egy nevetséges állítás vagy elvárás, ahogy az is, hogy ez egyáltalán fölmerülhet.
Te az előbb fölhívtad a gyerekedet, hogy az edzésről megjött-e. Ez is egyfajta függés. De nem is létezik olyan, hogy független író. Az előző rendszerben sem volt független az, aki nem vett részt, mondjuk, szerkesztőségi munkában vagy a könyvkiadásban vagy valamiben. És azok se voltak kollaboránsok feltehetően, akik részt vettek. És mi az, hogy belga? Azt szajkózzák most úton-útfélen az új belgák, hogy én se ide, se oda nem tartozom, és főleg nem is tartoztam. Ilyen lehetséges, de nagyon kevesen vannak, akik tényleg se ide, se oda nem tartoznak, ahogy én figyelem. Valamennyiüknek van valami pozíciója, lőállása valahol, van valami olyan vállalása vagy épp annak idején is volt, ami miatt semmiképp sem lehet belga. Senki sem volt örökké belga, ahogy állítják most az emberek, és senki se volt örökké független. És nem is lesz.
– Nyilván valamihez képest lehet.
– Erről van szó. Igen, de ha én belga vagyok vagy független vagyok, akkor miért nem elég, hogy én tudom, belga vagy független vagyok, és mi fene szükség van rá, hogy egyfolytában bizonygassam mások előtt? Szóval, engem nagyon idegesít ez most, mert egyfajta mosakodást látok benne. Baj, ha ilyen sokan és boldogan mosakodnak az irodalomban.
Nem arra lenne szükség, hogy írjon az ember, ahelyett, hogy állandóan azzal foglalkozzék, hogyan és hova rakja, helyezze vagy helyeztesse el magát? Senki ne utólag rendezze be a maga színpadát! Úgy általában pedig nem hiszem, hogy erényként kellene kezelni azt, hogy valaki független, ahogy azt sem, hogy valaki nem tartozik sehova, ahogy annak se kellene bűnnek és megtorlandónak lennie, ha valaki valahova tartozik. Nem az íróknak kellene egymást csesztetniük azzal, hogy milyen irányultságúak, vegytiszta nemzeti vagy liberális amúgy sem létezik talán. Ha igen, na, az elgondolkodtató. Nem kellene hagyni, hogy a különféle, irodalmon kívüli szempontok és szándékok ezt a megosztottságot továbbra is kijátsszák ellenük. A politika – és ezen nem feltétlenül csak a regnáló hatalmakat értem – például mindig megpróbál kijátszani bennünket egymás ellen, mert a mindenkori politika az, aki a pénz fölött ül, és aki a hatalom csápjaival rendelkezik. A disznófejű nagyúr. Nem bedőlni neki! A világ már csak ilyen, legyen bármilyen címer is az úszósapkákon.
– Hogy látod, a mostani állapotok valamiféle megbékélésben fel fognak oldódni, vagy marad, ami van?
– Nincsenek jövőbe látó képességeim. Ráadásul a beszélgetésünk elején mondtam, hogy nem is vagyok benne az irodalmi életben. A látszat néha csal. Abban az értelemben, hogy nem követem és alakítani sem akarom a napi eseményeket. Az Index beszámolóját is a sógorom küldte el, aki érdeklődik, ha nem is feltétlenül az irodalom iránt, de a sorsom felől. A Magyar Nemzet tudósítására is más hívta fel figyelmemet, már nem is tudom, hogy ki; nem tudtam előzőleg – valójában közben – róla. Sajnos, néha megküldik nekem az ilyesmiket, én meg csodálkozom, hogy mikbe kerülök bele, akaratom ellenére, és rosszul érzem magam ilyenkor. Én már nem akarom rosszul érezni magam semmikor. Tokajba se akartam elmenni, ezt említettem ott is. De elmentem, és ezek szerint mégis elmondtam olyan gondolatokat, amelyekre mások kimondásként tekintenek. Mindenki elegánsan vagy okosan kikerülte ezt a csapdát, szokásomhoz híven ismét ostoba voltam. A magam részéről ezzel tényleg lezártam ezt a Tokaj-témát. Kivonom magam a forgalomból. Irány Óbuda, padlásszoba, monitor, fülhallgató, könyv, zene, terasz, éjszaka, hajnalok. Előbb-utóbb kiheverem magam.
