Farkas Wellmann Endre: Igaz magyar emberek üzennek

Kemenesalja

Izgalmas az út Veszprémet elhagyva Celldömölkig, ahonnan majd Kemenesmihályfa felé megyek tovább. Jó hosszú szakasz, a reggeli csendben alig jár egy-két autó, úgyhogy van lehetőségem elmélyülni a tájban. Mire leérek, már értek mindent: Berzsenyi nosztalgiáját, a Ság tetejét, a Bakonyt… Igazi szülőföld. Kicsit az erdélyi tájakra emlékeztet, kicsit pedig semmire. De szép. Aztán látom a táblát, mely Ostffyasszonyfa felé mutatja az utat, majd a másikat, ami az úti célomat. Innen csak pár rövid kilométer, és Kemenesmihályfán vagyok. A borítékról leolvasott címmel a kezemben keresem a házat, ahova jöttem. Őri Dezső, mintha csak régi ismerősök lennénk, minden meglepetés nélkül lép elém, bemutatkozik és beinvitál a házba.

– Dezső bácsi, miért küldte el nekem ezt a verset? – teszem fel a kérdést kertelés nélkül.

Gömbös Antal | A mihályfai Gál-sűrű

Egy völgy, mint Libanon tájképe, olyan szép,Szent mélabú s andalgás zárt helye,Hol láng szárnyakra kél az arany álomkép,S árva csendjén zokog a víg fülemüle.

– Mert Gömbös Antal Mihályfáról írta, ez Kemenesmihályfa Öreghegy nevű dűlője, merthogy van egy Újhegy is. Erről az Öreghegyről szól a vers. Ez egy gyönyörű vers, de ahogyan kétszáz évvel ezelőtt megíródott, 1817-ben Szombathelyen jelent meg nyomtatásban, úgy kissé nehézkesen érthető a mai embernek. Fogtam magam és írtam egy átértelmezést. Mivel Mihályfáról szól, az Öreghegyről, így nekem is van egy pincém ebben a versben. Kortársa ennek a versnek. Ezért volt ennyire fontos számomra.

– És az olvasóinkkal miért osztanánk meg?

– Azért tartom fontosnak, mert rólunk szól. Az országban ilyen verset, amely ilyen dicshimnuszt zeng, szerintem nem sokan olvastak még. Igaz, hogy Berzsenyi idejében élt Gömbös Antal, itt született Mihályfán. Táblabíró is volt. Nem azt mondom, hogy nagy költő volt, de mivel Kemenesről írt meg erről a hegyről… A hatvanas évekig nagyon szép és rendezett volt ez a hely. Oda jártunk ki vasárnaponként sétálni. Gyönyörű gyalogutak voltak. Itt kevesebb szőlő volt, több gyümölcsös, tavasszal virágba borult az egész. Aztán ’60-ban bejött a téesz, kivágták a fákat, azóta nemigen törődnek vele, nem gondozza senki. Van egy nagyobb pince ott az egyik részen, emlékszem, 1938-ban építette egy nyugdíjba vonuló katonatiszt. Abban az iskolában volt az a Szabó bácsi, amelyikről Ottlik írta az Iskola a határont. Megvan a pince még most is. Az van ráírva: Isten ajándéka. Amikor az oroszok bejöttek, vége lett a háborúnak, akkor Mihályfán egy hadikórházat rendeztek be. Mikor május 9-én vége lett a háborúnak, akkor az oroszok oda mentek föl a háború végét megünnepelni, ott mulattak a mellett a pince mellett. Azért is érdekes, mert a szomszédunkban lakott egy orvos őrnagy, az elhozta a feleségét is, a csicskásuk meg nálunk lakott. Másik nap mondom a csicskásnak, hogy láttam, az őrnagy felesége itt van, a keze meg be van kötve. Kérdem Sándort, hogy mit csinált a nő. Azt mondja, fenn voltak mulatni, közben célba lőttek, a pisztoly megcsúszott – ittak egy kicsit –, és belelőtt a kezébe. Ilyen volt ez a Gál-sűrű.

– Mit tudunk Gömbös Antalról? Az életrajzában annyi áll, hogy negyvenéves koráig hivatalnok volt, aztán visszavonult.

– Ennyit tudunk. A vers a celli Honismeretben került elő, az egyik volt katonakollégám találta meg korábban Szombathelyen. A Honismereti Múzeumban lelt rá a könyvtár volt igazgatója, a most kilencvenéves dr. Oszkó Zoltán. Vele voltam Kiskunmajsán katona 1951-ben.

Gömbös Antal

Gömbös Antalról valóban nem sokat lehet megtudni, ha felszínesen keresünk rá a nevére az interneten, körülbelül annyit, amennyit Dezső bácsi is elmondott. De azért van néhány írásbeli lenyomata az elfeledett költő életének, innen tudjuk, hogy Kemeneshőgyészen született 1768. március 22-én és Ostffyasszonyfán halt meg 1819. szeptember 7-én, mindössze ötvenegy évesen. Földbirtokos, költő és táblabíró – ez áll a neve után egy életrajzi gyűjteményben, ahonnan azt is megtudjuk, hogy két könyv őrzi az írásait. Az egyik a szombathelyi kiadású Kemenesi Lyra, a másik pedig a Nemzeti művelődések az egységesülő világban című tanulmánygyűjtemény, amelyben A nemzetiségről írt tanulmánya olvasható.

Negyvenéves koráig Vas vármegye táblabírája volt, majd belefáradván a közélet dolgaiba, 1808-ban visszavonult ostffyasszonyfai birtokára. Egy évvel e dátum előtt elvesztette feleségét is, Kisgombai Polatsek Júliát. Gazdálkodott és verseket írt, majd újranősült, Gerber Annától három lánya és egy fia született. Sorsa ettől kezdve hasonló Berzsenyiéhez, az idő tájt ismerkedtek meg személyesen, Gömbös vallomása szerint mindaddig verseket sem írt – derül ki a Kemenesi Lyra előszavából. Életének homályos részletei között nehéz lenne felfedezni Petőfi és Arany barátságának előképét, de a személyes ismeretségük okán kézenfekvő lenne feltételezni ezt. Annál is inkább, hogy közös barátjuk volt Kis János, a dunántúli evangélikus püspökség szuperintendense, akit ugyancsak költőként és íróként is számon tartunk, nem utolsósorban pedig tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának. Gömbös és Berzsenyi száztizenhat kilométerre lakott egymástól, de életük több helyszíne is közös volt, lehetőséget engedve a találkozásnak, de az említett távolság sem volt épp áthidalhatatlan. Az eszmei-szellemi közös út adott volt, a fokozatosan megizmosodó nemzeti eszme Gömböst is ugyanúgy foglalkoztatta, mint Berzsenyit, ő 1819-es tanulmányában így ír a sürgető feladatokról: „Közlöm tsekély vélekedéseimet, részint a’ hajdani, részint a’ mái világ’ történeteiből, és azokra figyelmezésemből. Ítéletem szerént, igazi Nemzetekké formáltottathatnak akármelly polgár társaságok, az az: azoknak tagjaikba egy nemzeti lelket, egy akaratot, egy szivet, egy ösztönt, egy közös boldogságra, az idegenektől függetlenségre és nemzeti szabadságra való hathatós vágyódást önthetnek (mellyek teszik öszveségesen a’ Haza szeretetet’ s ezzel a’ Nemzeteknek valódi nemzetiségeket, vagy is – a’ Nemzeti lelket).” Berzsenyinek A magyarokhoz írott ódája közvetlen rokona ennek a szövegnek, kár, hogy terjedelmi okokból nem idézhetem hosszabban Gömböst meg Berzsenyi versét, de ajánlom az érdeklődőknek a témában való keresgélést.

S ha már a költészetig jutottunk, e ponton értékelődik fel a most közölt Gömbös Antal-vers. Nem az a tipikus klasszicista szöveg sőt nagyon is rendhagyó. Kölcsönvesz és használ bizonyos poétikai eszközöket, amelyekből a korszakra ugyan rá lehet ismerni, de ez a klasszicista hangon megszólaltatott – lényegét tekintve – erotikus himnusz külön helyet kér szerzőjének a kortársai között.

Ezért olyan fontos és – mint látjuk – jó is ez a vers. Minden prüdériát félredobva őszinte, himnikus örömmel énekli meg a természetet, egységben a szerelemmel, a tájat az ember lélekben hagyott lenyomataival, ami mindig az otthonosság, a biztonság és a boldogság konkrét helye.

Dezső bácsi

Őri Dezső kilencvenedik évét töltötte be nemrég, de még biciklizik, autót vezet és jó gazda módjára rendben tartja a portát. De hát nem akármilyen porta ez: már érkezéskor végigpásztáztam a magas kőkerítés tetejét, amely csupa történelmi évszámmal ellátott emlékjelből áll.

– Ennek az a története, hogy a katolikus plébánián ki volt téve egy kereszt a török félholddal. Ötszáz éve őrizték Kemenesmihályfán a kettős keresztet. Közben evangélikus lett az egész falu, a templom is, de 1732. augusztus 20-án a császári csapatok visszafoglalták az evangélikusoktól. Ezt a kettős keresztet a török időktől megőrizték a plébánián. A takarítónő betette a templom raktárába. Mondtam az önkormányzatnak, hogy el kellene hozni, mert kuriózum országos viszonylatban. Azért tették ki, mert az átvonuló török hadak ezzel jelezték, hogy a falut már megsarcolták. Akkor azt mondták az önkormányzatnál, hogy őket nem érdekli egyik vallási felekezet sem. Mondtam a jegyzőnek, hogy le vagytok sajnálva, csinálok másolatot, de nem egyet, hanem hármat. Mindegyik tetején rajta lesz a megszálló hatalom jelképe. Azt mondta, ezt nem tehetem meg, mert ötágú csillag meg horogkereszt nem lehet. Azt válaszoltam, hogy megteszem. A törvény kimondja, hogy a muzeális megjelenítés nem büntetendő. Ott van egy páncéllemez is, azt a Mihályfán kilőtt páncélvonatról feszítettem le. A vörös csillag alá odaírtam, hogy negyvenöt év – itt agyonlőttek egy oroszt, annak a kulacsa is ott van alatta. Mikor ide beértek, két napig szabadrablás volt. Úgy jöttek be az oroszok, hogy hat katona géppisztollyal, utána egy tank. Itt vonultak keresztül, de egy kenyér, egy disznó, egy lekvárosüveg nem maradt. Mikor a németek ellentámadtak, itt dobáltak el mindent, ahogy menekültek, az árok tele volt étellel. Az utcafronton meg vállon lőttek egy oroszt, apám az ingével kötözte be. A másikat ennél a falvédőnél, csak bestoppoltam. Itt lőttek be. Az egyik a falvédőnél csapott be, a másik ide a vaságyba. Itt ez a fal, gondoltam, ne álljon üresen, a szabadságharc emlékfalát is megcsinálom. Mindnek megvan a mihályfai vonatkozása. A Rákóczi-szabadságharc emlékére, 1706. január 27–28-án Bercsényi itt vendégeskedett. Összehívták az evangélikusok nyugat-magyarországi gyűlését. Itt esküdött fel tizenkét evangélikus pap és huszonkét evangélikus tanító. És felesküdött a püspök a Rákóczi-szabadságharcra. 1848-ban meg Vidos József, az első magyar nemzetőrség parancsnoka járt itt, őt nem végezték ki, mert meghalt kolerában. Öt embert le is tartóztattak a nemzetőrségből, de nem ítélték el őket.

Aztán a történelmi kitekintővel összeáll a kép, értelmet kap Dezső bácsi első levele, és világos a szándék is, amivel megkeresett. Búcsúzóul örömmel ígérem meg neki, hogy beteljesül ez a vágya: elolvashatja friss nyomtatásban Gömbös Antal versét.

A vers kétszázkét éve jelent meg, s ha belegondolunk, ebből majdnem százat Dezső bácsi is végigélt. Derűsen, megtörhetetlenül és magyarul, hátrahagyva a derék elődök üzenetét: a kemenesaljai költőkét is a saját élete gondolatiságával kiegészítve.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. december 28-i számában)