Ha élne, nagyon öreg ember lenne és bizonyára értetlenül állna napjaink valósága előtt az egykor lánglelkűként megismert forradalmár és költő. Alakja mára már része minden magyar identitásának, túl nagyot mert alkotni és túl messzire tudott menni. Épp annyira, hogy most kétszáz év múltán is arra ösztönözzön, hogy kérdéseket tegyünk fel magunknak és a világnak, hogy mai napig arra provokáljon, hogy jobbak, hitelesebbek, őszintébbek legyünk, mint ő, persze, ha tudunk. Költészetben, politikában, embermivoltunkban egyáltalán.
Kétségtelen, hogy a Szabadság, szerelem! című versénél tömörebb ars poeticát keveset ismerünk, valószínűleg hitelesebbet se sokat. De hát erre jók a versek, hogy veszélyes és kilátástalan időkben megerősítsenek, utat mutassanak. Ma is ugyanolyan kényes a szabadságunk, a nemzet szabadsága és az egyéni szabadságunk is, és az sem baj, ha ennek láttatásában, megmutatásában mint mögöttes vezérelv meghatározóan ott van a szerelem, amely célja, értelme és mozgatója lehet e szabadságnak.
Történelmi változások, tényszerűségek sokasága épül rá e sorokra, ha ma, 2023. január elsején visszaolvasom őket, azonban az bizonyos, hogy csupán a történet bővült, a lényeg mit sem változott.
Szabadság. Szerelem. Indulhatunk! Úgy tűnik, még 200 évre legalább van útravalónk. Isten éltessen, Petőfi Sándor! Maradj velünk!
„Őseimet kutatom az anyakönyvi adatokból” – írja Záhonyból Sipos Attila operatőr-fotóriporter. „Szamoskériek voltak anyai ágon. De ma nem így szerepelnének az anyakönyvben. Apai őseim Cegléd környéki kistelepülésekről, falvakból, tanyákról valók. Ma bizonyára csak Cegléd szerepelne az anyakönyvben. Elvesznek a falvak nevei az anyakönyvekből.”
Az örökifjakat – azt gondolom – valamiféle rezervátumban kellene tartanunk, és valós értékük szerint kellene vigyáznunk rájuk. Legyen számára most a szeretet, ami körülveszi, ennek a rezervátumnak a terepe, ez a mai nap pedig egy olyan pillanat, amire tíz-húsz év múlva is épp hogy csak emlékezünk, egy-egy újabb kerek évfordulót ünnepelve.
Folytatni a hagyományokat, nevelve szórakoztatni – így foglalta össze a Háromszék Táncegyüttes új igazgatója, Virág Endre az Erdély legjobb táncszínháza előtt álló feladatokat. A nemzeti érdekek képviseletét amúgy is mindig hordozta a műfaj.
Tizenkét esztendőnk hatalom. Az Újnyugat Irodalmi Kör 12 éve, ha tetszik, ha nem, a (szellemi) szabadság erejét példázza. Hiszen a Nyugat Plusz irodalmi folyóirat oly’ időkben lett a túlélés szimbóluma, amikor a pályázatokat a (végtelen) játéktér, a (füves) pálya helyett gyakran (a műfüves borításhoz szokott) örök cserék, cserediákok és taccsbírók bírálták/bírálják el, amikor a nem-írók írnak többet, amikor leghangosabban a nem-gondolkodók elmélkednek, mikor a sokadrangköltők szülik-szarják-ontják a daktilusokat. A díjakat pedig adják-veszik. Kisajátítják. Kiköltik.
1872-ben indult a Magyar Nyelvőr, a magyar nyelvtudomány szó szerint legendás (mert hagyományozódó történetekben bővelkedő) folyóirata. Milyen céllal? Szarvas Gábor, az első szerkesztő ezzel kezdte programját: „Mit akarunk? Akarjuk ott, a hol az ingadozó alapra fektetett s rögtönözve létesített nyelvújítás szabályellenes szóalkotásokat hozott forgalomba, a helyesség visszaállítását...”
A klézsei Szeret–Klézse Alapítvány a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének együttműködésével és a magyarországi Külügyi és Külkereskedelmi Minisztérium támogatásával kirándulást szervezett négy csángó falu (Pokolpatak, Tyúkszer, Forrófalva, Nagypatak) magyarjainak a tőlük elment nemzettársaikhoz a Fekete-tenger partján levő Ojtozba. A „rokonlátogatás” 2022. július 16–18. között történt.
Év végéhez közeledve adja magát az összegzés lehetősége, és Juhász Anna irodalmárnak igazán van mit: decemberben munkássága elismeréseként megkapta a Prima díjat, de nevéhez olyan sikersorozatok kapcsolódnak, mint a Viszonylagos öröklét, Nemes Nagy Ágnes 100, a Várkert Irodalom Aposztróf vagy az idén 12 éves Irodalmi Szalon. Hogy milyen egy irodalmár élete? Mikor jut idő olvasásra és mit javasol a fa alá? Ő maga meséli el.