Ha élne, nagyon öreg ember lenne és bizonyára értetlenül állna napjaink valósága előtt az egykor lánglelkűként megismert forradalmár és költő. Alakja mára már része minden magyar identitásának, túl nagyot mert alkotni és túl messzire tudott menni. Épp annyira, hogy most kétszáz év múltán is arra ösztönözzön, hogy kérdéseket tegyünk fel magunknak és a világnak, hogy mai napig arra provokáljon, hogy jobbak, hitelesebbek, őszintébbek legyünk, mint ő, persze, ha tudunk. Költészetben, politikában, embermivoltunkban egyáltalán.
Kétségtelen, hogy a Szabadság, szerelem! című versénél tömörebb ars poeticát keveset ismerünk, valószínűleg hitelesebbet se sokat. De hát erre jók a versek, hogy veszélyes és kilátástalan időkben megerősítsenek, utat mutassanak. Ma is ugyanolyan kényes a szabadságunk, a nemzet szabadsága és az egyéni szabadságunk is, és az sem baj, ha ennek láttatásában, megmutatásában mint mögöttes vezérelv meghatározóan ott van a szerelem, amely célja, értelme és mozgatója lehet e szabadságnak.
Történelmi változások, tényszerűségek sokasága épül rá e sorokra, ha ma, 2023. január elsején visszaolvasom őket, azonban az bizonyos, hogy csupán a történet bővült, a lényeg mit sem változott.
Szabadság. Szerelem. Indulhatunk! Úgy tűnik, még 200 évre legalább van útravalónk. Isten éltessen, Petőfi Sándor! Maradj velünk!
Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.
A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:
Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.
A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó.
A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Tízévesen, az egykori Pajtás újságban jelent meg első kis írásom, amely a mátrafüredi Bene-vár fölfedezéséről szólt. Szüleimmel a mátrafüredi üdülőben nyaraltunk, és egy nap édesapámmal a sűrű bozóttal benőtt várromot megkerestük, és nem félve a kullancsoktól, bejártuk, lerajzoltuk. Azóta a várromot kibontották, kicsit konzerválták, bárki megtekintheti.
Marc Delouze, a magyar költészet francia fordítóinak doyenje 1978 óta rendszeresen részt vesz a magyar kultúra franciaországi terjesztésében. Átfogó magyar költészeti antológiát állított össze és fordított franciára, éveken át több folyóiratokban közölt magyar versfordításokat, 5-6 magyar tárgyú prózakötetet adott ki, magyar költőket hívott meg az általa irányított Parvis poétiques (Költészet köztereken) elnevezésű fesztiválokra.