(az énlaki Regejáró Napokra készülve)
Emberi létezésünk megértésére többen tettek kísérletet, mondhatjuk, mindenki, aki valaha tollat ragadott és írt. Irodalmat. Regős Mátyás viszont újra valami különöset tett elénk, valami olyat, amiről azt hihetnénk, hogy már nincs is, olyasmi, mint a könyvében szereplő kihalt állatok: ez egy kihalt műfaj, egy kihalt könyvtípus, amely újra feltámadni látszik. A legjobb ifjúsági regények jutnak eszembe hirtelen, de más könyvek is, mint A kis herceg, amelyből egyik mottóját kölcsönzi a szerző, de ha nagyon akarom, még talán a Harry Potterrel is megtalálom a sztori rokoni szálait, és mégis kicsivel többnek érzem, mondhatni otthonosnak, mainak, hitelesnek és frissnek. Száznegyven oldalon nagyon sokat el lehet mondani a világról.
Eldöntendő, hogy regénynek vagy novellafüzérnek szeretnénk olvasni a Lórit, ami amúgy teljesen mindegy, a tagolás nincs nagy segítségünkre, hiszen olyan könyv, amit az ember csak úgy, egy szuszra olvas végig. Talán azért, mert nagyon őszintének tűnik, amit látunk, semmi manír, semmi pátosz, egy kamaszodó srác életéből pár hónapnyi történet, álmok egymásra játszása, kihalt állatokkal folytatott okos beszélgetések, szeretettel teli családi kötődések, betegség és rengeteg filozófia. Nem olyan, amiről azt hinnénk, hogy az, hanem olyasmi, ami gondolkodni hív, elfordulni az önzéstől és segít arccal szembeállni a létezés megértésének kihívásaival.
Regős Mátyás főhőse a kihalt állatokkal beszélgetve vázol fel egy létértelmező keretet, egy magányos kiskamasz szemszögéből tekintve arra a világra, amelyet az emberiség egyre inkább képtelen működtetni és amelyik a pusztulás felé látszik haladni. Az apokaliptikus szövegtér mégsem borzasztja el az olvasót, Regős nem értékítéleteket fogalmaz meg, hanem derűvel és belátással tekint a pusztulás vízióját sejtető jövőre. Azt érezzük, hogy a gyermeki hit még erőt jelenthet, lehetőséget elkerülni azt a végjátékot, amelynek tétje maga a földi élet elpusztulása, és amelynek egyes okairól épp a könyvbéli kihalt állatoktól értesülünk. A kihalás stációinak utolsó képe a kihaló ember, a magát felemésztő társadalmi berendezkedés, amely működésében az élet ellen fordul. Ezt érti meg ösztönösen a főhős, ez a nagyon szimpatikus, őszinte, csupaszív kiskamasz, aki inkább a tudományhoz fordul és kihalt állatokkal beszélget, míg körülötte pörög az élet és felnő egy újabb korosztály, amelyik ugyanúgy beletagozódik a világ rendjébe, mint a megelőző generációk és az emberiség sorsának beteljesítésén munkálkodik. Regős kimondja, hogy ez van, de nem szenveleg, nem akarja megváltani a világot. Főhőse megtanul felnőni, szembenézni az élet igazi dolgaival és leginkább talán azt mondja el, hogy mennyire lehetne másképp. Azt, hogy miért is kell elcseszni mindent?
Nem spoilerezek, de jó szívvel ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik szívesen élnék át újra a kamaszkor gyönyörűen nehéz és fontos pillanatait, a keresést, az élet nagy feszültségeket generáló problémáit, mindezt egy nagyon izgalmas és jól megírt könyv lapjain.
Regős Mátyás: Lóri és a kihalt állatok. Budapest, Móra könyvkiadó, 2022.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?