– Többen óva intettek tőled, azt mondták, hogy az egyik legkegyetlenebb üzletember vagy, nagyon vigyázzak veled.
– Köszönöm. Erre mit mondjak?
– Szóval ki vagy te, Kiss Feri? Mutatkozz be akkor! Tényleg ezt mondták egyébként…
– Érdekes. Igen, ezt nem tudom levetkőzni. De ez nem az üzletemberségről szól, azt gondolom. Amikor gyűjtök, akkor az pontosan olyan érzés nekem, mint amikor leülök zongorázni. És úgy érzem, hogy akkor talán nem nagyképűség, majd a végén kiderül, sok-sok órás beszélgetés után, hogy ez mi. Hogy ezt nem csak úgy mondom. Úgy érzem, hogy ilyenkor teremtek. Teremtek: egy kornak az újjáéledését, a rengeteg tudást azoktól az emberektől, akikről a tárgyak mesélnek.
Ezekkel a mondatokkal kezdődik az az interjú, amely lehet, hogy sosem fog megjelenni. Olyan dolgok vannak benne, amiket lehet, hogy megtartok magamnak, mint egyfajta titkos tudást, útmutatást az élethez, amit az ember a legáldottabb pillanatokban a mesterektől szokott kapni. Azt terveztük, hogy a Petőfi bicentenáriumot a legszebb és legsajátosabb formában fogjuk megünnepelni: a Helyőrségen akartuk egy rendhagyó interjúsorozatban bemutatni mindazt a tárgyi hagyatékot, amit Kiss Feri a reformkor idejéből őriz: kéziratokat, könyveket, műtárgyakat, amelyekről ő maga beszél. Elkezdtük a munkát, de őt is, engem is elsodort az élet erre-arra, olykor telefonon megnyugtattuk egymást, hogy folytatjuk. Találkozásaink apropóit kezdetben a Zoób Kati irodalmi szalonestjei jelentették, frenetikus esték, szalon-afterek, amikről most ugyancsak nem mesélek. Nem tudom, barátok voltunk-e, de életemen át szeretettel fogok emlékezni arra, hogy a legszebb hangú magyar költőnek tartott és a második beszélgetésünk után jogot kaptam arra, hogy bármikor rágyújthattam a füredi galériában, ahol jónéhányszor éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Amikor a legutóbbi ilyen szalonestre készülve együtt javítottuk meg a galéria férfivécéjének a csaptelepét, azt hiszem egy bizalmi pillanat volt… Kedves Feri, engedd meg, hogy így búcsúzzam tőled: Isten veled, barátom! Vigyázni fogok a titkainkra!
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.