Kedves Laci bácsi!
Tudom, hogy nem haragszol meg e kései sorokért, hogy nem az elsők között gratulálunk a méltán elnyert nagy tisztességhez, a Kossuth-díjhoz, de hát az örömünkön túl talán fontosabb most emlékezni ebből az alkalomból is mindarra, ami miatt szeretünk téged: elsősorban a verseid – amelyekkel, én legalábbis, a nyolcvanas évek közepe felé találkoztam először, amikor még írógéppel sokszorosítva adogatták kézről kézre egymásnak az emberek –, továbbá azért, hogy annak idején, a kilencvenes években a Helikon teljes szerkesztőségével együtt mellénk, pelyhedző állú pályakezdők mellé álltatok, és segítettek megálmodni az Előretolt Helyőrséget.
A Helyőrség igazi kiképzői Ti voltatok: a Helikon akkori szerkesztői, akik teljes értékű kollégaként fogadtatok magatok közé, végtelen türelemmel tanítottatok és képeztetek bennünket az élet nagy dolgaira. Köszönjük, hogy volt kitől és volt mit tanulni. Minden közös beszélgetésünk, minden intelmetek, minden együtt megivott pohár bor friss emlék maradt, ahogyan minden tanításotok is: az emberi kiállás, a következetesség, az igényesség és a vállalt dolgainkkal szembeni alázat. Ezt köszönjük most neked, de köszönjük Szilágyi Pista bácsinak, Lászlóffy Ali bácsinak, K. Jakab Antalnak, Fodor úrnak és a felejthetetlen jó barátunknak, Mózes Attilának is.
Sajnálom is kicsit, hogy ezt a nagy elismerést kevesen érhettétek meg e társaságból, de azt is gondolom, hogy a díj szimbolikus értékéhez hozzátartozik annak a teljesítménynek is az értékelése, amit nemzedékként létrehoztatok; egy főhajtással ilyenkor gondolunk a többiekre is.
Az utolsó (vagy előtti) nagy Forrás-nemzedékből (ha igaz ez a mese is) már kevesen vagytok velünk, és mint a nemzedéked nagy igazlátója, végre – nem utolsósorban a Magyarország Babérkoszorúja elnyerése kapcsán elhangzott gyalázkodások ellenére – a legnagyobb elismerést is végre megkaptad. Pedig annyi költészetet, humánumot, emberségből való tanleckét kevesen mutattak nekünk, mint Te. Örülök, hogy az a hit, amit a nemzedékünknek átadtatok, tudjuk, hogy igazi, tudjuk, hogy nem hiábavaló. Erre bizonyosság ez az elismerés.
E sorok mellé most – nem véletlenül – a Ráncolt homlokkal tükör előtt című versedet választom a hatvanas évekből, egy olyat, amellyel ma is egy nemzedék világnézetét meg lehetne, sőt meg is kellene alapozni.
Kedves Laci bácsi! Engedd meg, hogy köszönetet mondjak és szívből gratuláljak mindehhez, azt kívánva, hogy minél tovább maradj még velünk és írjál, taníts még sokáig!
Kezdetben volt a szóbeliség. És máig ez a legfontosabb kommunikációs lehetőségünk. Ugyanis az emberré válás hajnalán már megjelenik a szó, míg az írás még nagyon sokáig várat magára. Tehát ősi emlék, tapasztalat rejlik abban, hogy amit szóban mondanak el, annak van igazi érvénye, hitele, az írás csak valami huncut, netalán úri tréfa. Nem véletlen, hogy az írástudókban kezdetektől nem bíznak. Egy egyiptomi fáraó állítólag így utasította írnokát: Úgy írd, ahogy mondtam, és azt olvasd fel, ami oda van írva!
Megkísérelve Boér Géza Hiányok térképe című első kötetének leírását (Korunk, 1981. 4. 315–308.), azt mondottam, könyvet, írást feltételez a Boér-vers. A kritikus azt kívánta ezzel hangsúlyozni, hogy költőnk esetében a versnek mindkét érzékelhető „teste”, a hangos és a vizuális egyformán fontos, sőt ez utóbbi olyan jelentésmezők felé nyit, amelyet a hangzásra hagyatkozó versben elérni lehetetlen.
A mindössze 57 évet élt Farkas Jenő a természetlírát és a katolikus értékrendet képviselte a felvidéki magyar irodalomban. Ez utóbbi nem meglepő, hiszen a száz éve, 1922-ben, Szencen született költő a helyi alapiskolai és a pozsonyi gimnáziumi tanulmányai után – ahol kedves tanára Szalatnai Rezső volt –, Esztergomban végzett a Hittudományi Főiskolán, s katolikus lelkészként szolgált Csicsón, Kiskeszin, Bajtán, Nagymegyeren (itt legtovább, 12 évig), halála előtt pedig Albáron.
A felkérés, hogy írjak Fukári Valiról, felkavart. A legjobb barátaim egyike volt, egy időben a legjobb. Bizalmas jóbarát, semmi több. Az egyetemi felvételi vizsgán sodort minket egymás mellé az élet. Ültünk a folyosó padján, a terem ajtajánál, s halkan beszélgettünk. Kiderült, hogy a cigányfekete bőrű lány szintén magyar–szlovák szakra jelentkezett.
Tisztelt Ház! Ez mégiscsak mindennek a teteje és egyben az alja is. Milyen alapon veszik ki a számból a szót? Alkotmányos alapon, igen? Hát miféle eljárás ez, kérem, hogy mikor valakinek a száján van a szó, akkor annak a szájára ütnek?! Ezt kérdem én!
Nehéz eldönteni, hogy Tandori Dezső a neoavantgárd formátlanság, vagy a klasszikus formák bűvöletében élt-e inkább, és talán nem is kell. Elég annyi, hogy mindkét terepen nagyot alkotott, és ehhez még annyit lehetne hozzátenni, hogy jelen sorok írója elsősorban a klasszikus formákban írt verseit tartja legnagyobbra, például a laza jambusokban, vagy a ballada- vagy az egyéb formában írott verseit.
A trianoni békediktátum utáni Romániában a magyarokra nagyon könnyen rásütötték az irredenta jelzőt. A papok erre többszörösen rászolgáltak. 1936 augusztusában a Keleti Újság számol be arról, hogy Sepsiszentgyörgyön Ferencz József és Fikker Ferenc református lelkészek ellen kiterjedt irredenta működés miatt eljárás indult. Fikker Ferenc életútját követve azt láthatjuk, hogy az akkori Sziguránca és utódja, a Szekuritáté folyamatos megfigyelés alatt tartotta őt és feltételezhetően más lelkészek tevékenységét is.