Október 23-a törékeny pillanat évről évre. Szimbólumértékét, üzenetét sokszor bemocskolja az aktuálpolitika, mintha önmagában nem volna eléggé terhes a visszaemlékezés, az a nemzeti léptékű szomorúság és fájdalom, amit 1956 tragédiája minden év októberében visszahoz közénk. Mégis feladatunk az általános emberit, a nemzeti összetartozás reményére buzdító közös szabadságeszmét megtalálnunk, hiszen ez a mementó is arra figyelmeztet, hogy magyar nemzet és Magyarország csak egyetlen egy létezik. Vagyis létezhet. Talán ez a dolgunk, megkeresni és megtalálni ezt a Magyarországot, amelyik képes a világtörténelem kihívásaira megadni a megfelelő válaszokat, ahogyan ezt ötvenhatban is tette. A szabadság közös kötelességünk, és a szabadság méltósággal való megélésének felelőssége is közös kenyerünk. Épp ezért idézem alább Szőcs Géza egyik ötvenhatos eszmefuttatását, amelyben a szabadság természetéről, elemi fontosságáról értekezik:
„Van a letartóztatott, megkínzott, szabadságának és talán életének elvesztésével fenyegetett, megbilincselt és rácsok mögé zárt embernek egyetlenegy lelki és erkölcsi menedéke. Ez nem más, mint egy virtuális, hipotetikus, reménybeli és a távoli jövőbe helyezett képzet. Az a képzet, az a meggyőződés, az a hit, hogy valamikor egyszer mégiscsak szabadulni fogok innen, ismét szabad ember leszek, legalább annyira, mint mielőtt ide kerültem, egyáltalán nem szabad akaratomból, de mégiscsak azért, mert szabadon azt választottam, hogy a börtönt is vállalom vagy akár az akasztófát. Tettem ezt a szabadság igézetében, és mert meg akartam élni a szabadságnak ezt az élményét. Akkor történt ez, amikor kockára tettem mindent, egy belső parancsra s így elnyertem a belső szabadságomat. Amely fontos ugyan, sőt ez a legfontosabb, ez a mindennél fontosabb. De azért jó volna ismét kint lennem, szabadon jönnöm-mennem és családom körében léteznem, nem pedig a cellatársakéban és a börtönőrökében. De ezen túlmenően is, el fog jönni az az idő is – erősíti magát a megkínzott rab –, amikor nemcsak az én személyes kis sorsom fog jobbra fordulni, hanem szűkebb pátriámban is győzni fognak azok az eszmék és azok az értékek, melyeknek igézetében és szolgálatában úgy döntöttem, hogy vásárra viszem a bőrömet, nehéz helyzetbe hozom a családomat és barátaimat, vállalva a megtorlást, a büntetést, a fenyegettetést, személyes életem végzetesen rosszra fordulását. Eljön az az idő – vigasztalja magát a rab, és ez az önvigasztaló képzet erőt és tartást kölcsönöz neki – amikor szabadon, köznyilvánosan és a megtorlás fenyegetése nélkül mondhatja el majd mindenki azt, amit gondol a hatalom viselkedéséről vagy a közösség érdekeiről, és azokról a tennivalókról, amelyek ezeket fogják szolgálni. Végezetül, azok, akiknek fantáziája még ennél is tovább terjed, akik még ennél is többet szeretnének a jövőtől, még azt is elképzelik, hogy ők maguk is megérik ezt az időt, amely nem lehetetlen, hogy meghozza nekik, ha a jóvátételt nem is, de az igazságtétel esélyét és a személyes elégtételt igenis. Az utókor méltányoló gesztusait, ha máshogyan nem, de legalább elismerő és köszönő szavakban, mindenekelőtt pedig az érdeklődő figyelemben, abban a kíváncsiságban, hogy mi is történt és hogyan is történt. E mai megemlékezés értelmét ez adja meg. Az utókor hálája azok iránt, akik vásárra vitték a bőrüket a leglehetetlenebb viszonyok közepette – és az utókor kíváncsisága azzal kapcsolatban, hogy – miképpen mondottuk az imént – mi történt és hogyan is történt. Az utókor kíváncsisága ez, és nemcsak a történészeké, 66 évvel ama eseménysorozat után, amely mindannyiunk életét megváltoztatta, egész Kelet-Európa sorsát ideértve.
Ma ezekkel a gondolatokkal a lelkemben fogom a Magyar PEN Club koszorúját elhelyezni a Bajza utcában, Szőcs Géza nevében is.
Ezt írja egy elemző:
A nagyvárosok alapvetően liberálisok.
Az én nyelvérzékem szerint: liberálisak lenne a helyes. A liberálisok a személyek, a liberálisak pedig egy tulajdonság (az értelmező kéziszótár szerint ezek a melléknévi jelentések: 1. (politikai értelemben) A liberalizmust valló, 2. (pejoratív értelemben) Túlságosan engedékeny.
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
Andekdotázó nemzet vagyunk. A folkloristáknak nem volt nehéz dolguk anekdotákat gyűjteni. Jókai Mór elméleti írásokat is megjelentetett ezzel kapcsolatban, valamint anekdotagyűjteményt is kiadott. De utalhatunk Tóth Béla (A magyar anekdotakincs I–VI), Békés István (Új magyar anekdotakincs, Legújabb magyar anekdotakincs, A világ anekdotakincse) ez irányú munkásságára vagy éppen Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom címmel összegyűjtött irodalmi anekdotáira.