Október 23-a törékeny pillanat évről évre. Szimbólumértékét, üzenetét sokszor bemocskolja az aktuálpolitika, mintha önmagában nem volna eléggé terhes a visszaemlékezés, az a nemzeti léptékű szomorúság és fájdalom, amit 1956 tragédiája minden év októberében visszahoz közénk. Mégis feladatunk az általános emberit, a nemzeti összetartozás reményére buzdító közös szabadságeszmét megtalálnunk, hiszen ez a mementó is arra figyelmeztet, hogy magyar nemzet és Magyarország csak egyetlen egy létezik. Vagyis létezhet. Talán ez a dolgunk, megkeresni és megtalálni ezt a Magyarországot, amelyik képes a világtörténelem kihívásaira megadni a megfelelő válaszokat, ahogyan ezt ötvenhatban is tette. A szabadság közös kötelességünk, és a szabadság méltósággal való megélésének felelőssége is közös kenyerünk. Épp ezért idézem alább Szőcs Géza egyik ötvenhatos eszmefuttatását, amelyben a szabadság természetéről, elemi fontosságáról értekezik:
„Van a letartóztatott, megkínzott, szabadságának és talán életének elvesztésével fenyegetett, megbilincselt és rácsok mögé zárt embernek egyetlenegy lelki és erkölcsi menedéke. Ez nem más, mint egy virtuális, hipotetikus, reménybeli és a távoli jövőbe helyezett képzet. Az a képzet, az a meggyőződés, az a hit, hogy valamikor egyszer mégiscsak szabadulni fogok innen, ismét szabad ember leszek, legalább annyira, mint mielőtt ide kerültem, egyáltalán nem szabad akaratomból, de mégiscsak azért, mert szabadon azt választottam, hogy a börtönt is vállalom vagy akár az akasztófát. Tettem ezt a szabadság igézetében, és mert meg akartam élni a szabadságnak ezt az élményét. Akkor történt ez, amikor kockára tettem mindent, egy belső parancsra s így elnyertem a belső szabadságomat. Amely fontos ugyan, sőt ez a legfontosabb, ez a mindennél fontosabb. De azért jó volna ismét kint lennem, szabadon jönnöm-mennem és családom körében léteznem, nem pedig a cellatársakéban és a börtönőrökében. De ezen túlmenően is, el fog jönni az az idő is – erősíti magát a megkínzott rab –, amikor nemcsak az én személyes kis sorsom fog jobbra fordulni, hanem szűkebb pátriámban is győzni fognak azok az eszmék és azok az értékek, melyeknek igézetében és szolgálatában úgy döntöttem, hogy vásárra viszem a bőrömet, nehéz helyzetbe hozom a családomat és barátaimat, vállalva a megtorlást, a büntetést, a fenyegettetést, személyes életem végzetesen rosszra fordulását. Eljön az az idő – vigasztalja magát a rab, és ez az önvigasztaló képzet erőt és tartást kölcsönöz neki – amikor szabadon, köznyilvánosan és a megtorlás fenyegetése nélkül mondhatja el majd mindenki azt, amit gondol a hatalom viselkedéséről vagy a közösség érdekeiről, és azokról a tennivalókról, amelyek ezeket fogják szolgálni. Végezetül, azok, akiknek fantáziája még ennél is tovább terjed, akik még ennél is többet szeretnének a jövőtől, még azt is elképzelik, hogy ők maguk is megérik ezt az időt, amely nem lehetetlen, hogy meghozza nekik, ha a jóvátételt nem is, de az igazságtétel esélyét és a személyes elégtételt igenis. Az utókor méltányoló gesztusait, ha máshogyan nem, de legalább elismerő és köszönő szavakban, mindenekelőtt pedig az érdeklődő figyelemben, abban a kíváncsiságban, hogy mi is történt és hogyan is történt. E mai megemlékezés értelmét ez adja meg. Az utókor hálája azok iránt, akik vásárra vitték a bőrüket a leglehetetlenebb viszonyok közepette – és az utókor kíváncsisága azzal kapcsolatban, hogy – miképpen mondottuk az imént – mi történt és hogyan is történt. Az utókor kíváncsisága ez, és nemcsak a történészeké, 66 évvel ama eseménysorozat után, amely mindannyiunk életét megváltoztatta, egész Kelet-Európa sorsát ideértve.
Ma ezekkel a gondolatokkal a lelkemben fogom a Magyar PEN Club koszorúját elhelyezni a Bajza utcában, Szőcs Géza nevében is.
