Gágyor Péter Imre: Találkozásaim Jókai Mórral – Kalandozó gondolatok a magyar próza ünnepén

2021. február 21., 09:36
Barabás Miklós: Jókai Mór portréja (litográfia, 40,2 × 27,6 cm, 1854) - Forrás: Wikimedia Commons

 „Ha a nevem alatt nem írhatok, írok a gazdám kutyájának a neve alatt: leszek »Sajó«: ugatni fogunk, ha nem beszélhetünk, de el nem hallgatunk.”

Szilasi László véleménye szerint „a Jókai szövegeknek nincs egy autentikus műfaji modellje. Azok a műfajok, műfaji csoportok, formák és formarendszerek, amelyekkel a Jókai-szöveg építkezését ez ideig magyarázni próbálták (eposz, mítosz, utópia, népmese, népdal, anekdota, mese, életkép, história, krónika, regény, történelmi regény, irányregény, románc, önéletrajz, emlékirat, tárca, ponyva stb.), önmagukban sohasem képesek lefedni egyetlen regényszöveget sem. A Jókai-szöveg olyan struktúra, amelynek egynél több középpontja van.”

Jókai művészetének jellemzője tehát a műfajok felhasználásának széles spektruma, vagyis a heterogenitás. És bizony ebbe a színes gazdagságba tartozik az „írok a gazdám kutyájának a neve alatt” felvállalt magatartásból fakadó sokszínű, olykor rejtekező, olykor édeskés történetekbe oltott fordított (?) irónia is. A nem létező emberi tökély, vagy annak ellentétje a realitások árnyékában – maga az irónia kimondott vagy kimondatlan kútfeje. Műveiben az iróniának a hatalmi viszonyok vetületében különös változatai, reinkarnációi vannak. A forradalom és szabadságharc vérbefojtása után a menekülő, bujdosó Jókai (akinek az életrajza is felér egy kalandregénnyel – Jókai valóban használta a Sajó írói álnevet is) nem folyamodott sem a Bachkorszakban, sem később, akkor már a megbecsült társadalmi rangja folytán, a szókimondás öngyilkos, saját mítoszát romboló realizmushoz. Maradtak a bevált stílusjegyek. Olykor a szélsőségesen romantikusan idealizált hőseiben (kik olyan tökéletesek, hogy az igaz sem lehet) a figyelmes olvasó könnyen felfedezheti például saját korában, éppen a mindennapi hiányukban, az iróniát.

Olvasni mindig szerettem. Sokáig csak népmeséket. Apám bosszankodott, vagy tán félt szellemi képességeim esetleges hiányosságai miatt. Mi lesz ebből a gyermekből? Néha esténként A kőszívű ember fiaiból olvasott fel, és végül nyert. Emlékszem Marcsa nénire is, Jókai kisvárosi nagykövetére, aki a nagy író regényeiből lazán idézni tudott. A legjobb krémest ő sütötte Ipolyságon, és közvetlenül a szomszédunkban lakott. Sorsa 4-6 elemis árnyékából büszkén nevelte érettségire készülő lányait. Megvásárolta (1960-as évek!) a Jókai-összest elegáns díszkötésben, és ő valóban végigolvasta valamennyit.

A realizmusok harcát élte a mi időnk iskolapolitikája a neofita ideológiai viharok közepette. A szocialista realizmus számított a tökéletes írói magatartásnak. Ez a hierarchia a kritikai realizmust még úgy-ahogy elfogadta, a romantikusnak minősített szövegeket (de a naturalizmust is!) népbutító, „fölösleges” irodalomnak kívánta minősíteni. Gorkij, Nexö, stb. és apróbb követőik voltak az ajánlott irodalom a tanuló ifjúság számára. Sikertelenül. Marcsa nénivel közös örömünkre a szocialista filmgyártás azonban mégis a kedvenc Jókai-regényekből forgatott nagy közönségsikert arató filmeket.

Komáromban, Jókai szülővárosában jártam ki a középiskolát. A Nádor utcán, a múzeum előtt ül rendületlenül Jókai szobra, a gimnáziummal szemben egy szerény földszintes házon egy régi márványtábla hirdeti, hogy ezen a telken állt Jókai Mór egykori szülőháza, és van még a városnak Jókai utcája is. Ennyi. Kevésnek tűnt ez már akkor is. A világhírű magyar írónak nem adatott meg több a kéretlenül Szlovákiához csatolt szülővárosában. Későbbiekben, mintha megtört volna a jég, évente megrendezték a Jókai-napokat, a felvidéki (hivatalosan szlovákiai magyar dolgozók) kulturális seregszemléjét. Színes zászlókkal fellobogózták a várost. Az emberek ilyenkor valóban többet mosolyogtak… És Komárom a vágyakban tíz napra a felvidéki magyarok fővárosává nőtt. Naponta több bemutatót tartottak, és közönségben sem volt hiány. Megkoszorúzták Jókai szobrát a Nádor utcán, a felvidéki magyar tanítók énekkara körbeállta a nagy mesemondó szobrát, és egy kisebb hangversennyel gazdagította az ünnepet. Bodrogközből, Gömörből, Mátyusföldről, a Csallóközből jött magyar amatőr színjátszók, irodalmi színpadok, vers- és prózamondók, képzőművészek, írók, újságírók hemzsegtek a város utcáin. „A szegény szép pántlika” (Győry Dezső metaforája szerint ez volna a magyarok lakta Dél-Szlovákia) népe kurta tíz napon át otthonra lelhetett álmaiban.

Csodák pedig nincsenek, vagy ha vannak is, csak három rövid napig tartanak. Az ünnepi csodának azonban Jókai városában is bealkonyult. A rendszerváltozást követően eltűntek a plakátok, a Jókainapok zászlók, és megkopott a város mosolya. Komárom többé nem ünnepel, nem a felvidéki magyarok fővárosa! Az álmodozás is elmaradt. A szereplők a Csallóköztől Bodrogközig jönnek ugyan, másnap fellépnek, majd harmadnap hazautaznak. A találkozások, a társadalmi élet és a közönség tömegei elmaradoznak. Az ünnep kiszorult a város közepéből és szívéből is. Ma már a volt szovjet megszállók egykori kaszárnyájának túlméretezett, ormótlan kultúrházában zajlik le az egész akció. Tulajdonképpen künn a belváros peremén, túl a tiszti pavilon belvárost lezáró épülettömbjén, az alig karbantartott park végében.

Jókai Színháznak nevezték át az egykor szinte kimondhatatlan és a hazai szíveket soha meg nem dobogtató MATESZ mozaikszóval (Magyar Területi Színház) elnevezett intézményt. Ez jó fordulat volt, mondhatnók azt is, hogy végre. Ez azonban kevés. Jókai ugyan nem számít jelentős drámaírónak. Regényeinek színpadi átdolgozásai eddig nem voltak a legszerencsésebbek. Viszont a színháznak a nevéhez méltóan kellene Jókai prózai művei alapján évente legalább egy-egy felolvasó színházi előadást tartania. Akár évente a magyar széppróza napjának ürügyén. Megosztván az életműből válogatott szemelvényeket, akár biztatásul „a szegény szép pántlika” kallódó népének.

A Nádor utcán, a Szent András-bazilikával szemben ül a bronzba öntött Jókai. Néha elsétálok előtte. Nem tudhatjuk, hogy tűnődik-e sorsán, avagy inkább ironizál fölötte. Tételezzük fel, hogy vár, és szebb, jobb időkben reménykedik. Legalább olyan napokra vár, amiket méltán megérdemelne.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)