„Ha a nevem alatt nem írhatok, írok a gazdám kutyájának a neve alatt: leszek »Sajó«: ugatni fogunk, ha nem beszélhetünk, de el nem hallgatunk.”
Szilasi László véleménye szerint „a Jókai szövegeknek nincs egy autentikus műfaji modellje. Azok a műfajok, műfaji csoportok, formák és formarendszerek, amelyekkel a Jókai-szöveg építkezését ez ideig magyarázni próbálták (eposz, mítosz, utópia, népmese, népdal, anekdota, mese, életkép, história, krónika, regény, történelmi regény, irányregény, románc, önéletrajz, emlékirat, tárca, ponyva stb.), önmagukban sohasem képesek lefedni egyetlen regényszöveget sem. A Jókai-szöveg olyan struktúra, amelynek egynél több középpontja van.”
Jókai művészetének jellemzője tehát a műfajok felhasználásának széles spektruma, vagyis a heterogenitás. És bizony ebbe a színes gazdagságba tartozik az „írok a gazdám kutyájának a neve alatt” felvállalt magatartásból fakadó sokszínű, olykor rejtekező, olykor édeskés történetekbe oltott fordított (?) irónia is. A nem létező emberi tökély, vagy annak ellentétje a realitások árnyékában – maga az irónia kimondott vagy kimondatlan kútfeje. Műveiben az iróniának a hatalmi viszonyok vetületében különös változatai, reinkarnációi vannak. A forradalom és szabadságharc vérbefojtása után a menekülő, bujdosó Jókai (akinek az életrajza is felér egy kalandregénnyel – Jókai valóban használta a Sajó írói álnevet is) nem folyamodott sem a Bachkorszakban, sem később, akkor már a megbecsült társadalmi rangja folytán, a szókimondás öngyilkos, saját mítoszát romboló realizmushoz. Maradtak a bevált stílusjegyek. Olykor a szélsőségesen romantikusan idealizált hőseiben (kik olyan tökéletesek, hogy az igaz sem lehet) a figyelmes olvasó könnyen felfedezheti például saját korában, éppen a mindennapi hiányukban, az iróniát.
Olvasni mindig szerettem. Sokáig csak népmeséket. Apám bosszankodott, vagy tán félt szellemi képességeim esetleges hiányosságai miatt. Mi lesz ebből a gyermekből? Néha esténként A kőszívű ember fiaiból olvasott fel, és végül nyert. Emlékszem Marcsa nénire is, Jókai kisvárosi nagykövetére, aki a nagy író regényeiből lazán idézni tudott. A legjobb krémest ő sütötte Ipolyságon, és közvetlenül a szomszédunkban lakott. Sorsa 4-6 elemis árnyékából büszkén nevelte érettségire készülő lányait. Megvásárolta (1960-as évek!) a Jókai-összest elegáns díszkötésben, és ő valóban végigolvasta valamennyit.
A realizmusok harcát élte a mi időnk iskolapolitikája a neofita ideológiai viharok közepette. A szocialista realizmus számított a tökéletes írói magatartásnak. Ez a hierarchia a kritikai realizmust még úgy-ahogy elfogadta, a romantikusnak minősített szövegeket (de a naturalizmust is!) népbutító, „fölösleges” irodalomnak kívánta minősíteni. Gorkij, Nexö, stb. és apróbb követőik voltak az ajánlott irodalom a tanuló ifjúság számára. Sikertelenül. Marcsa nénivel közös örömünkre a szocialista filmgyártás azonban mégis a kedvenc Jókai-regényekből forgatott nagy közönségsikert arató filmeket.
Komáromban, Jókai szülővárosában jártam ki a középiskolát. A Nádor utcán, a múzeum előtt ül rendületlenül Jókai szobra, a gimnáziummal szemben egy szerény földszintes házon egy régi márványtábla hirdeti, hogy ezen a telken állt Jókai Mór egykori szülőháza, és van még a városnak Jókai utcája is. Ennyi. Kevésnek tűnt ez már akkor is. A világhírű magyar írónak nem adatott meg több a kéretlenül Szlovákiához csatolt szülővárosában. Későbbiekben, mintha megtört volna a jég, évente megrendezték a Jókai-napokat, a felvidéki (hivatalosan szlovákiai magyar dolgozók) kulturális seregszemléjét. Színes zászlókkal fellobogózták a várost. Az emberek ilyenkor valóban többet mosolyogtak… És Komárom a vágyakban tíz napra a felvidéki magyarok fővárosává nőtt. Naponta több bemutatót tartottak, és közönségben sem volt hiány. Megkoszorúzták Jókai szobrát a Nádor utcán, a felvidéki magyar tanítók énekkara körbeállta a nagy mesemondó szobrát, és egy kisebb hangversennyel gazdagította az ünnepet. Bodrogközből, Gömörből, Mátyusföldről, a Csallóközből jött magyar amatőr színjátszók, irodalmi színpadok, vers- és prózamondók, képzőművészek, írók, újságírók hemzsegtek a város utcáin. „A szegény szép pántlika” (Győry Dezső metaforája szerint ez volna a magyarok lakta Dél-Szlovákia) népe kurta tíz napon át otthonra lelhetett álmaiban.
Csodák pedig nincsenek, vagy ha vannak is, csak három rövid napig tartanak. Az ünnepi csodának azonban Jókai városában is bealkonyult. A rendszerváltozást követően eltűntek a plakátok, a Jókainapok zászlók, és megkopott a város mosolya. Komárom többé nem ünnepel, nem a felvidéki magyarok fővárosa! Az álmodozás is elmaradt. A szereplők a Csallóköztől Bodrogközig jönnek ugyan, másnap fellépnek, majd harmadnap hazautaznak. A találkozások, a társadalmi élet és a közönség tömegei elmaradoznak. Az ünnep kiszorult a város közepéből és szívéből is. Ma már a volt szovjet megszállók egykori kaszárnyájának túlméretezett, ormótlan kultúrházában zajlik le az egész akció. Tulajdonképpen künn a belváros peremén, túl a tiszti pavilon belvárost lezáró épülettömbjén, az alig karbantartott park végében.
Jókai Színháznak nevezték át az egykor szinte kimondhatatlan és a hazai szíveket soha meg nem dobogtató MATESZ mozaikszóval (Magyar Területi Színház) elnevezett intézményt. Ez jó fordulat volt, mondhatnók azt is, hogy végre. Ez azonban kevés. Jókai ugyan nem számít jelentős drámaírónak. Regényeinek színpadi átdolgozásai eddig nem voltak a legszerencsésebbek. Viszont a színháznak a nevéhez méltóan kellene Jókai prózai művei alapján évente legalább egy-egy felolvasó színházi előadást tartania. Akár évente a magyar széppróza napjának ürügyén. Megosztván az életműből válogatott szemelvényeket, akár biztatásul „a szegény szép pántlika” kallódó népének.
A Nádor utcán, a Szent András-bazilikával szemben ül a bronzba öntött Jókai. Néha elsétálok előtte. Nem tudhatjuk, hogy tűnődik-e sorsán, avagy inkább ironizál fölötte. Tételezzük fel, hogy vár, és szebb, jobb időkben reménykedik. Legalább olyan napokra vár, amiket méltán megérdemelne.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)
Az anyanyelv nemzetközi napján talán épp ezt volna jó tudatosítani, hogy az anyanyelv minden aspektusa érték. A nyelv csak több lesz az ódivatúnak titulált, régről fennmaradt szavaktól, az első hallásra furcsának, viccesnek ható kiejtéstől, attól, hogy a tájszólásban beszélők ellenálltak a köznyelv dominanciájának, és tartották magukat ahhoz, amiben nevelkedtek.
Timur Lenk halála után (1405) a szamarkandiak egyértelműen üzleti meggondolások alapján a következő figyelmeztetést közölték a világgal: „Ha megzavarják a Világ Urának nyugalmát, borzasztó háború zúdul az emberiségre. Olyan pusztulás, aminő még soha nem volt!” Ez akkor elsősorban a buharaiaknak szólt, és csak másodsorban a muszlim világnak. Ugyanis a szomszéd vár, Buhara bölcsei minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy bebizonyítsák Timur buharai születését, ezáltal jogot szerezzenek arra, hogy Timur földi maradványait saját városukba szállítsák, ami ugyancsak fellendítette volna a város gazdaságát. Ám Szamarkand, pontosabban a szamarkandi
Az egyház a farsangot a rendbontás miatt az ördög ünnepének tartotta, ezért nem helyeselte megtartását, de ez a szokás épp a farsangi mulatozást ostorozó, egyházi leírásokból kutatható évszázadokra visszamenően is. A XV. században Temesvári Pelbárt egyik prédikációjában számolt be arról, hogy egy Kapos melletti faluban az asszonyok férfiruhába öltözve mulatoztak, amíg az ördög személyesen meg nem jelent a táncolók között, és egy asszonyt a Kapos mocsaraiba nem hajított.
Értem én, hogy ilyen időkben a rend és a törvényesség betartására mindenfajta devianciát ki kell iktatni, ám a közösség tudatalattijába való lemerülés már nagyon hiányzik. Kellene a farsang, amelyen a papot is kineveted, az esküvő, amelyről másnap délben szállítanak el egy talicskával, a rockkoncert, amelyen magadon kívül vagy, a futballmeccs, amelyen együtt énekelsz és kiabálsz ezrekkel és ezrekkel.
A magyar–lengyel kapcsolatok a honfoglalás időszakában gyökereznek. Erre az a tény is utalhat, hogy a Kárpátoktól északra élő szláv néptörzseknek összefoglaló neve nyelvünkben a lengyel. Bizonysága ez annak, hogy a IX. és X. század fordulóján Przemyśl, Halics és Ladomér térségében egy magyar katonai „ütközőzóna” létezett a 950-es évekig, amelynek célja a Kárpátok északkeleti hágóinak ellenőrzése, védelme volt. A magyarok itt fél évszázadon át a helybéli lendzsánokkal éltek együtt. Erre a térség több mai településneve is utal – a Przemyśl-földi Nemzeti Múzeumban látható magyar honfoglalás kori síron
Maga Karády sem tudhatta, hogy ilyen közvetítő szerep jut majd neki. Ahogy azt sem, hogy múzsa és példakép lehet halála után is. Egyik legérvényesebb visszacsatolás Cseh Tamás és Bereményi Géza dala: Tábori lap Karády Katalinnak. 1979-ben, amikor íródott, még kevés szó esett a doni feláldozottakról és arról is, hogy szenvedéstörténetként is elmondható számtalan életrajz: „Posta nincs, se csillag a váll-lapon, / én fekszem itt / és megy a századom, / Második Magyar Hadseregem, / mi a nevem és a fegyvernemem?”
Talán egy éve is elmúlt, hogy a szerkesztőségi postában egy érdekes küldeményre bukkantam: kézzel írt, igényes külsejű levél és néhány fénymásolat volt a borítékban. Valamiféle versek. Ilyenkor nem örül túlságosan a szerkesztő, hisz manapság, ha kincset is ér egy ilyen szöveg, amennyiben nem elektronikus a formátuma, csak pluszterheket ró rá. Vetettem egy pillantást hát a fénymásolatokra, elsőre az évszám tűnt fel az egyiknek az alján: 1817. A levél írója arra kért, hogy ha van rá mód, szeretné nyomtatásban is látni a mellékelt verset. A másik kópia pedig az előbbi vers átiratát tartalmazta, a levél írója által
Laura Gottlieb éppen csak kikerült a Szegény Iskolanénék zombori zárdájából, amelynek előcsarnokában komor, fekete márványtábla hirdette Isten dicsőségét és Haynald Lajos kalocsai érsek nemes tettét a katolikus leánynevelésért, amikor feleségül adták Wőnecky Sándor Károly újvidéki nagykereskedőhöz.
Az apácáknál töltött zombori évek alatt – hogy miért nem a sokkal közelebbi Kalocsára küldték szülei, azt sosem tudta meg Laura Gottlieb – alig volt alkalma férfiak társaságába kerülni, hiszen még a vakációk idejét is jobbára jankováci nagynénjénél töltötte. Az a néhány hét pedig, amikor