Mióta olvas az ember, és egyáltalán: meddig olvashat még könyveket? Az olvasás rítusa talán a mezopotámiai cserepeken kezdődött. Amikor a cseréptáblákon „megolvasták” a nyájak vagy a terménytároló korsók darabjait, hasonlóan, mint gyermekkorom gazdái a jószágot, vagy amikor a gazdasszonyok „megolvasták” az udvaron bóklászó baromfit. És mint az emberiség nagy találmányai, az olvasás, írás fejlődése sem torpant meg. Többek között megszületett a levél, az oklevél, az üzenet, a történet és történelem, a költészet és széppróza, egészen a tudományos értekezésekig, esszékig… Mai korunk újdonságai e dicsőséget ugyan nem szolgálják, de hozzáadtak modern cseteléseket, sms-szövegeket, szmájlikat, és hogy ezekből majdan mi marad meg, és mi foszlik semmivé majd a múló időben – azt nem tudhatjuk.
Olvasni pedig kell, és valóban mindhalálig. Milyen szellemi arccal rendelkeznénk mi ma, milyen etikai, morális vonásokkal, ha nem olvashatnánk Szent István fiához írt intelmeit, III. András Aranybulláját, történelmünk krónikáit, Bartók zenéjén túl a néprajzi dallamgyűjtéseit, vagy a kortársak műveit. (Milyen kopár múltban és reménytelen jelen időben leledzenénk irodalmi, tudományos és néprajzi olvasmányaink nélkül?)
Jómagam sajnos csak tapogatózhatok a jövő ismeretlen ködében, és reményeimből fonhatok magamnak amolyan életmentő kötelet, míg hunyorgok könyvtáram mintegy ötezer kötete árnyékában. Ennyi könyvet vásároltam és örököltem hat évtized kalandos viszontagságai folyamán, lakhelyeim – Ipolyság, Komárom, Pozsony, Kassa, Kecskemét, Győr, Göttingen, München – két kényszerű országváltás és emigráció nyomán. Végül 2000-ben ismét Komáromban kötöttem ki, a Duna túlsó partján. Mindenhová elkísértek a könyvek, mindig ott volt belőlük velem, velünk egy-két tucat könyv – a többi lerakatokban, dobozokban, padlásokon és ki tudja még hol. Néhány kötet talán el is kallódott, de a zöme végül megmaradt. Amint állandónak tűnő átmeneti lakáshoz jutottunk, megpróbáltuk összegyűjteni a könyveinket. Az emigrációban meglátogató barátaink olykor utánunk csempésztek egy-egy szatyorral a könyveinkből.
Más kérdés, és ez mindennél fontosabb, hogy meddig lesznek a könyveink és mások könyvtárai jelen a párbeszédet oly hirtelen megváltoztató internetkorszak videói, hangos könyvei tumultusában. A felületes információ-zuhatagok helyettesíthetik-e az elmélyült olvasást, sőt az esszék, versek, széppróza esetében az újraolvasást – ezt, ugye, nem hihetjük el. Bár vénülő szememmel egyre többet olvasok a felnagyítható képernyőről, és az igazi könyvek olvasásához gyakran már nagyítót használok, az olvasás azonban mégis több a nosztalgiánál. Látszólag magányos, mégis közösségi foglalatosság. Él még a szépséges emlékem, amikor apám verseket olvasott fel a családi asztalnál. Karácsonykor rendszeresen felütötte az Egri csillagokat, és felolvasta nekünk Dobó imáját. Ezzel üzent nekünk és utódainknak. És valóban megélednek, közösségi értékké válnak a könyvek, amikor beszélgetéseink közben idézünk egy-egy verssort vagy gondolatot belőlük. Balassitól, Petőfitől, Madáchtól, Aranytól, Radnótitól, Örkénytől és sorolhatnám. Több nevet nem is említek, mert fáj a helyhiány miatt kihagyott valamennyi el nem feledhető nagy név.
Hajladoznak a polcok a könyveink súlya alatt. Magam is felraktam rájuk eddig tizenhat kötetet. A múló idő dönti majd el, hogy kiérdemeltem-e a helyüket, lesz-e súlyuk a szellem birodalmában, vagy csak itt és most, ezeken a polcokon. Tudom, utódaink, szép- és ükunokáink és azok utódainak végtelen sora olvasni fog, mert a jövő csak akkor életszerű, akkor lehet hiteles, akkor lükteti a valóság ritmusát, ha a hazában, ott fenn a magasban, és itt, lent a honban bizony olvasni fogunk/fognak mindhalálig.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. szeptemberi számában)
