Haj, haj.
Felültünk annó a Korona nevű sebesvonatra Csíkszeredában, és mentünk Budapestre. Meg jüttünk onnan. Tizenhat óra út. Szép idők voltak. Volt ott étkezőkocsi, notórius társaság, még dohányozni is lehetett a fülkében, hej, de szép idők voltak azok, bizony!
Beültünk az étkezőkocsiba, Pestről jövet, vékonypénzű, de örök bohém írók, költők és egyéb ingyenélők, jöttek a palatkai zenészek, románok, magyarok, cigányok ültünk együtt, fogyott a Rákóczy sör, egyszer ettem tojásrántottát is a kocsiban, egy hétig f.stam tőle, de hát kicsire nem adunk, kikúráltuk jó szilvapálinkával. Ha valaki azt mondja, vírus, hát jól kikacagtuk volna.
Vírus nincs, csak szar ember, mondaná valaki, adott esetben én.
Jaj, még egy Korona. Van Csíkszeredában egy étterem, nem mondom, a Ritz vagy a Four Season megfelelője, de egészen jó hely, és valószínűleg a világ legjobb vegyes savanyúságát készítik, szervírozzák, adják benne (murötura a műveltebbeknek). Na, ez a vitaminbomba, kérem, aki ezt eszi, az majd megkérdezi Chuck Norristól: Te meg miért es hóttál meg, te szerencsétlen? Korona. Budapest, valahol Pestszenterzsébeten, egy olyan lebuj, amit csak filmeken látni, abrosz nélküli asztalok, a vendégekről néha letörlik a port, az idő megállt, a fröccsöt merőkanállal mérik, kurvák, gengszterek, hajléktalanok és erdélyi átutazók, Nagy-Magyarország-térkép, hajrá, Fradi, életemben kevés helyen éreztem ilyen jól magam. Nyilván, a csaposon nem volt sem szájmaszk, sem kesztyű, kaptál is volna a pofádba, ha megmukkansz, és éppen nem Deák Billt teszel a zenegépbe. Na jó, a Pokolgép még belefért.
Jaj, Istenem, mondta anyám annak idején, amikor házkutatásra vártunk miattam, mert éppen a román kommunista hatalomra jelentettem életveszélyt tizenhat évesen. Gyorsan tüntessük ezt el. És elégettük a Szent Korona című kiadványt, pedig remek egy újság volt, de hát bűnjel, gyorsan tűnj el, azóta is sajnálom.
Bulgáriában vagyok, egyfajta skanzenben, amennyire balkáni skanzen lehet valami, egészen hangulatos volt. Valami tízezer éves történelemről beszéltek, alsó hangon, ezen mi már bölcsen mosolygunk, azért felpróbáltam Krum kagán koronáját, egészen jól állt, két rakija után már kackiásan félrecsapva.
És megboldogult csikókoromban egyszer magamra tettem egy koronaimitációt, s a szeretett, avagy inkább szeretni való székely leányzó álmodozó tekintettel rám nézett, és azt mondta: Olyan vagy, mint Mátyás király, vagy senki. De inkább senki. Jót nevettünk. És a Corona sör, és a kicsi Coronita, a világ egyik legfinomabb átverése, amit aztán tényleg csak a hülye iszik, de azt stílusosan, limmel, sóval, ha lehet, mert jól néz ki, a mexikóiak röhögnek, Miksa császár óta nem volt korona az országban.
Most gondolkodom rajta, például szuahéli nyelven a Korona szó nem jelent semmit. Ha C-vel írjuk, akkor sem. Érdekes. Pedig vannak szép tolldíszes koronáik.
De tényleg.
Régen, valamikor Középföldén vagy a Szíriuszons vagy Csíkkarcfalván, ha egyszer megkoronáztak valakit, akkor az meg volt koronázva, onnan kuss volt. A Duna jege sem szakadt be Mátyás alatt, a kalapos király meg várt, amíg egyszer végre megkaphatta a koronát, és nem rohant vele a sürgősségre. Inkább belefért egy derék kis háború, egészen jelentős elhalálozási aránnyal, de karantén, na, az nem volt.
Az Egyesült Államok tudta, amit tudott, hazaküldte a Szent Koronát, mégiscsak nehéz teher lett volna ennek a friss államnak. Kossuth menekítette, állítólag felpróbálta, mielőtt elrekkentette volna valahol a Duna mellett. De ezek vadregényes történetek.
Artúr király elszenderülése. Bizonyos Edward Burne-Jones zseniális festménye a haldokló királyról, az ágy alatt (!) az általunk ismert Szent Korona. Igen, az.
A korona számunkra az, ami, aki nem érti, nincs miért beszélni róla. Koronázott fő, koronás pénz, koronás virtus.
Virtus, nem vírus.
Korona. A hatalom jelképe, és nem a félelemé.
Annó Magyarország legkisebb vármegyéje, Ugocsa (az is elment a trianoni levesbe) rendjei által kijelentette, ők bizony nem koronázzák meg Ferdinánd labancot, legyen bár ő a legerősebb a parkolóban. Ugocsa non coronat, a koronával nem játszunk.
Vivat Corona! Éljen a korona!
Mi van, milyen vírus?
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.