Haj, haj.
Felültünk annó a Korona nevű sebesvonatra Csíkszeredában, és mentünk Budapestre. Meg jüttünk onnan. Tizenhat óra út. Szép idők voltak. Volt ott étkezőkocsi, notórius társaság, még dohányozni is lehetett a fülkében, hej, de szép idők voltak azok, bizony!
Beültünk az étkezőkocsiba, Pestről jövet, vékonypénzű, de örök bohém írók, költők és egyéb ingyenélők, jöttek a palatkai zenészek, románok, magyarok, cigányok ültünk együtt, fogyott a Rákóczy sör, egyszer ettem tojásrántottát is a kocsiban, egy hétig f.stam tőle, de hát kicsire nem adunk, kikúráltuk jó szilvapálinkával. Ha valaki azt mondja, vírus, hát jól kikacagtuk volna.
Vírus nincs, csak szar ember, mondaná valaki, adott esetben én.
Jaj, még egy Korona. Van Csíkszeredában egy étterem, nem mondom, a Ritz vagy a Four Season megfelelője, de egészen jó hely, és valószínűleg a világ legjobb vegyes savanyúságát készítik, szervírozzák, adják benne (murötura a műveltebbeknek). Na, ez a vitaminbomba, kérem, aki ezt eszi, az majd megkérdezi Chuck Norristól: Te meg miért es hóttál meg, te szerencsétlen? Korona. Budapest, valahol Pestszenterzsébeten, egy olyan lebuj, amit csak filmeken látni, abrosz nélküli asztalok, a vendégekről néha letörlik a port, az idő megállt, a fröccsöt merőkanállal mérik, kurvák, gengszterek, hajléktalanok és erdélyi átutazók, Nagy-Magyarország-térkép, hajrá, Fradi, életemben kevés helyen éreztem ilyen jól magam. Nyilván, a csaposon nem volt sem szájmaszk, sem kesztyű, kaptál is volna a pofádba, ha megmukkansz, és éppen nem Deák Billt teszel a zenegépbe. Na jó, a Pokolgép még belefért.
Jaj, Istenem, mondta anyám annak idején, amikor házkutatásra vártunk miattam, mert éppen a román kommunista hatalomra jelentettem életveszélyt tizenhat évesen. Gyorsan tüntessük ezt el. És elégettük a Szent Korona című kiadványt, pedig remek egy újság volt, de hát bűnjel, gyorsan tűnj el, azóta is sajnálom.
Bulgáriában vagyok, egyfajta skanzenben, amennyire balkáni skanzen lehet valami, egészen hangulatos volt. Valami tízezer éves történelemről beszéltek, alsó hangon, ezen mi már bölcsen mosolygunk, azért felpróbáltam Krum kagán koronáját, egészen jól állt, két rakija után már kackiásan félrecsapva.
És megboldogult csikókoromban egyszer magamra tettem egy koronaimitációt, s a szeretett, avagy inkább szeretni való székely leányzó álmodozó tekintettel rám nézett, és azt mondta: Olyan vagy, mint Mátyás király, vagy senki. De inkább senki. Jót nevettünk. És a Corona sör, és a kicsi Coronita, a világ egyik legfinomabb átverése, amit aztán tényleg csak a hülye iszik, de azt stílusosan, limmel, sóval, ha lehet, mert jól néz ki, a mexikóiak röhögnek, Miksa császár óta nem volt korona az országban.
Most gondolkodom rajta, például szuahéli nyelven a Korona szó nem jelent semmit. Ha C-vel írjuk, akkor sem. Érdekes. Pedig vannak szép tolldíszes koronáik.
De tényleg.
Régen, valamikor Középföldén vagy a Szíriuszons vagy Csíkkarcfalván, ha egyszer megkoronáztak valakit, akkor az meg volt koronázva, onnan kuss volt. A Duna jege sem szakadt be Mátyás alatt, a kalapos király meg várt, amíg egyszer végre megkaphatta a koronát, és nem rohant vele a sürgősségre. Inkább belefért egy derék kis háború, egészen jelentős elhalálozási aránnyal, de karantén, na, az nem volt.
Az Egyesült Államok tudta, amit tudott, hazaküldte a Szent Koronát, mégiscsak nehéz teher lett volna ennek a friss államnak. Kossuth menekítette, állítólag felpróbálta, mielőtt elrekkentette volna valahol a Duna mellett. De ezek vadregényes történetek.
Artúr király elszenderülése. Bizonyos Edward Burne-Jones zseniális festménye a haldokló királyról, az ágy alatt (!) az általunk ismert Szent Korona. Igen, az.
A korona számunkra az, ami, aki nem érti, nincs miért beszélni róla. Koronázott fő, koronás pénz, koronás virtus.
Virtus, nem vírus.
Korona. A hatalom jelképe, és nem a félelemé.
Annó Magyarország legkisebb vármegyéje, Ugocsa (az is elment a trianoni levesbe) rendjei által kijelentette, ők bizony nem koronázzák meg Ferdinánd labancot, legyen bár ő a legerősebb a parkolóban. Ugocsa non coronat, a koronával nem játszunk.
Vivat Corona! Éljen a korona!
Mi van, milyen vírus?
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)
Az Etyekwoodként is emlegetett 35 hektáros terület látogatható részein izgalmas látványosságok várják az érdeklődőket: Will Smith nyomdokain a posztapokaliptikus New York utcáin sétálhatunk, vagy betérhetünk a 15. századi Itáliába, ugyanis itt forgatták a Borgiák-sorozat számos jelenetét is.
Trianon és a székelység, a háború után magukra maradt lányok, asszonyok, nagyanyák fájdalma örökre velünk marad. Hordozzuk magunkban a traumát, a hiányt, a szétszaggatottságot, „a darabokra tépett tájat”, az „emberevő békét”, az „egy nehéz vonalat”, a „repedések mögötti sötétséget”, a „béke iszonyú pillanatát”, a „félelemgyereket”.
Vannak vidékek, ahol a kenyeret Isten arcának tekintik: ha egy kenyérdarab leesik, felkapják a földről és megcsókolják, nehogy magukra haragítsák a Teremtőt. Bibliai jelképek sora erősíti, hogy a kenyér az élet szimbóluma: a megváltást hozó Krisztus a mennyből alászállt kenyér, a mindennapi kenyérben – amelyért a Jézustól tanult imában is fohászkodunk – Isten gondviselése érhető tetten. Ez a lélek mélyéből fakadó tisztelet lehet az oka annak, hogy az új kenyér feletti örömöt nem lehetett pusztán politikai célokra kisajátítani.
A negyvenes-ötvenes évek hitelesebb jellemzésére egy mostanig levéltárban lappangó dolgozatból idéznék egy rövid részletet: „A kommunisták uralomra jutása azonban még a megmaradt kisebbségi jogokat is eltörölte, mégpedig a demokrácia, az egyenlőség és szocializmus jelszavaira hivatkozva. (…) Soha ilyen nagy kereslete nem volt még jellemtelen, gerinctelen, nemzetietlen magyaroknak, és más mindenféle és mindenre elszánt emberi söpredéknek."
Írogatsz még? – teszik föl a kérdést a rég nem látott ismerősök. Ilyenkor az első gondolatom, hogy az ilyen miért nem marad meg rég nem látott ismerősnek. Írogatni a szomszéd néni szokott, amikor a konkurens háziasszony titkos receptkönyvéből másolgat tészta-, leves-, angyalbögyörő-költeményeket. Más írogatásról nem is nagyon tudok, hiszen még az adóhivatalban is nagy gonddal töltögetik ki a „formulárokat”.
Prágai Tamást gyakran emlegetik évfordulóktól függetlenül is. A faluban a helyiek ragadványneveket osztanak egymásra, őt úgy hívták, Petőfi”, meg úgy, hogy „Koszorús Költő Barátom”.
Petőfi állandósult megnevezésévé vált „a forradalom költője”, és ez találó volt Prágai Tamásra is, mert képes volt minden munkáját forradalmi lendülettel végezni.
És akkor megjelensz te a tisztáson, majd sorra érkeznek a szerzőink, régi ismerősök és azok is, akikre az elmúlt két évben figyeltem fel. Egymást üdvözölve, nagy vigasságban, kacagva fordultok a kamerába, lebegteti a nyári szellő a hajakat és ruhákat, lefúj egy-két szalmakalapot, meglebbenti a gomblyukakba tűzött mezei virágokat.
Mert kényszerpályát nyitott a kisebbségbe kerülés, ami különösen az első években járt súlyos személyes tragédiákkal, meghasonlásokkal, az élet minden területét és vonatkozását újragondolni késztető következményekkel s ebből a sokkból kétségtelenül nehéz volt az eszmélés.