Havas Judit: Kányádi Sándor

2022. augusztus 16., 09:18
Kányádi Sándor / Forrás: Pim.hu

Az Egyetemi Színpadon a 70-es évek végén egy sorozatban a határon túli irodalmat mutattuk be. Amikor éppen felvidéki írók estjét tartottuk – amelyen megjelent Dobos László író, akinek prózáját mondtam, és Tóth László is, akinek az Átkelés című nagyívű versét mutattam be –, jött a hír, hogy itt van Kányádi Sándor, az első sorban ül. Akkor már túl voltunk a Pisztrángok kara című erdélyi irodalmi esten, amelyet Kós Károly 90. születésnapjára készítettünk. S azon a rendezvényen sok erdélyi író, költő – Sütő András, Áprily Lajos, Szabédi László, Király László, Tamási Áron, Kányádi Sándor – műve hangzott el, Balázs Ádám rendezésében.

„Itt van Kányádi, itt van Kányádi…” Izgatott lett az egész társaság. Kisvártatva szóltak nekem a színfalak mögött, hogy a felvidéki írók estje végén mondjam el Kányádi Sándor Fekete-piros című versét. Magamtól nem mondtam volna el, de megkértek, így kiálltam és elmondtam. Kányádi Sándor a tapsban félszegen felállt és meghajolt. A műsor után a Pozsonyból érkezett írókkal együtt mentünk a Corso étterembe, Tóth Éva költő, műfordító, a PEN Club alelnöke is velünk tartott, és természetesen Kányádi Sándor is. Megismerkedtünk, kedves volt, udvarias, megköszönte és dicsérte a versmondásomat. Ezt az estet követően a könyvhéten a Blaha Lujza téren dedikált, s megkért, mondanám el a versét. Örömmel kiálltam, és előadtam a Fekete-pirost. Később sokat emlegette társaságban, hogy a verse a buszok zörejét, a villamosok csilingelését is túlszárnyalta! Megajándékozott a verses lemezével, azóta is ereklyeként őrzöm gyönyörű dedikációjával együtt.

Összebarátkoztunk, sokat beszélgettünk, segítettem mindenben, amire csak szüksége mutatkozott, a vásárlásban, ilyen-olyan ügyekben, mert nem ismerte a várost. Amikor hazaindult, megkértek, hogy vigyem el autóval Kolozsvárra. Egy Škodánk volt. Elmentem érte, elindultunk a határra. Akkoriban szigorúan ellenőrizték, szétszedték mindenkinek a csomagtartóját, aki Erdélybe ment. Kányádi csomagját is átvizsgálták, csak úgy dobálták a holmijait; megtalálták a bőröndben a kolbászt, amit nem lehetett átvinni, elvették tőle. Tűrte a megaláztatást, nekem hányingerem lett a látványtól, a szégyentől, de Ő még a határőr után kiáltotta nevetve: jó étvágyat!

Dilidal

 

fegyelmezett egy ember
vagyok én kérem illem-
tudó sőt még annál is
illemtudóbb
tudom mit lehet s mit nem
én kérem tiszteletben tartom
és bizonyos okoknál fogva
még kifelé jövet is mindig
kopogtatok az ajtón

Igen, körülbelül így reagált, csippentős hunyorítással az esetre. Én restelltem magam a történtek miatt. Az autót is megnézték, a benne levő építészeti tervdokumentációk miatt (Miklós fiam édesapja építész volt) nem akartak továbbengedni. Leintettem a Magyarország felé tartó autókat, s kérdezgettem: ki megy Pestre? Találtam valakit, és megkértem, hogy vigye el a dokumentációt, majd érte megyünk. Így mi négy-öt órai várakoztatás után átléphettük a határt. Kányádi Sándor kérte, hogy Nagyváradig vigyem el, onnan vonattal megy Kolozsvárra. Megetetett töltött káposztával a restiben, korán reggel indultunk, megéheztünk. Megettük a káposztát, nevetgélt, hogy micsoda tortúrán mentünk keresztül, próbáltuk oldani a helyzetet, aztán vártuk a vonatot. Kikísértem a peronra, a vonatlépcsőn állva elmondta az egész Halottak napja Bécsben című nagy versét.

Nagy hatással volt rám a vers matériája, az igazsága, drámaisága, éterisége, humora s maga a költői jelenség: Kányádi Sándor az ütött-kopott vonat lépcsőjén állt és szavalt. Mintha egy filmben lettem volna.

Elköszönt, jó utat kívánt. Elindult Kolozsvárra, én meg visszaültem a kocsiba, indultam haza. November lévén szemerkélt, még nem esett a hó, de már alkonyodott. Korán sötétedett. Igyekeztem vissza Pestre. Előztem egy autót, nem engedte a piros Škodámat előre – egy férfi vezette –, gázt adott. Fölnéztem, és úgy láttam, hogy vészesen jön velem szemben egy autó. Gyakorlatlan vezető lévén nem tudtam felmérni a köd miatt sem, mit kell ilyen esetben tenni. Nem húzódtam vissza. Ráléptem a fékre, és lassan csúszva a menetirányból beborultam a másik oldalon az árokba. Az autók megálltak, lejöttek az emberek, kérdezték, hogy vagyok. – Jól – mondtam –, csak a cipőmet kérem. Megkeresték, valahova a hátsó ülésre esett, visszaadták; kitámogattak a levegőre, majd kérésemre talpra fordították az autót. Nem tudom, hányan segítettek. Beindították a motort, működött. Megkértem a körém gyűlt embereket, valaki hozza ki az árokból az autót. Sikerült, hogy hogyan, nem tudom. Balesetet szerencsére nem okoztam senkinek! Visszaültem a kocsiba. Karcagon bementem a benzinkúthoz, hogy nézzék meg a benzint, kereket, rendben van-e. A benzinkutas, egy fiatalember, megkérdezte, hogy Havas Judit vagyok-e. Látott a Pisztrángok karában Tamási Áron Szép Domokos Anna balladáját előadni, meg Kányádi Sándor, Szabédi László verseit mondani… Sokat járt Pestre az Egyetemi Színpadra. Több műsorban is látott, hallott engem. Micsoda véletlen.

Azt mondta, nem engedi, hogy kockáztassam az életemet, és továbbmenjek autóval, a saját házuk kertjébe leparkoltatta az autót, majd felültetett a vonatra; így jöttem haza. Emlékül szép népművészeti tányérokat adott ajándékba, amelyeket azóta is őrzök a konyhám falán. Másnap elmentünk az autóért. Miért történhetett mindez? A vámos tortúra megviselt, a látvány, hogy a nagy költővel így bánnak, ingét-gatyáját dobálják. A baleset miatt nem éreztem halálfélelmet, Kányádinak nem is mondtam el évekig, mi történt.

Később többször átmentünk Kolozsvárra, a Sütő-darabok előadásaira. Hármat mutattak be egymás utáni napokon, Harag György rendezésében: Egy lócsiszár virágvasárnapja, Advent a Hargitán és Csillag a máglyán. Héjja Sándor és felesége, Sebők Klára játszották a főszerepeket. Ámulattal néztem őket! Héjja zseniális volt mindháromban; 1988-ban áttelepültek Magyarországra, Pécsre költöztek. Itt még néhány szép szerepet eljátszott Sunci, 1992-ben hunyt el Pécsett, 54 évesen. Nagy vesztesége a magyar színjátszásnak.

Máskor is kimentünk a barátokkal, és találkoztunk Kányádi Sándorral és a családjával. Megismertem a fiait, Sándort és Andrást, s Magdikát, Sándor feleségét, aki nagyszerű asszony! Azóta is barátságban vagyunk.

Kányádi kérésére, ha éppen Budapesten tartózkodtak, szívesen segítettem vásárolni ezt-azt a listájáról, akár fehérneműt. Később is többször kiutaztunk hozzájuk, vittünk nekik élelmiszert, szemes kávét termoszban. Akkoriban Kolozsvárott a magyar útlevélre lehetett lisztet, cukrot venni. Éltünk a lehetőséggel. Egyszer ott is aludtam náluk a str. Horea 48.-ban, de Magdika haragudott, helyesebben félt, hogy jelentik a Securitáténak: egy magánszemély ott alszik náluk. Nehéz idők jártak.

Elhatároztam, hogy összeállítok egy Kányádi-estet, de ezt nem beszéltem meg vele. Csak ő mesélte, már Németországban hallotta hírét. Sándor egyre ismertebbé vált, meghívták Münchenbe egy magyar közösségbe estet tartani. Ott kérdezte a meghívója, hallotta-e, hogy Havas Judit Kányádi-estet csinál. – Mondtam a társaságnak, hogy ki másnak csinálna estet? – mesélte nekem később nevetve Kányádi.

A hatvani olvasótáborban volt vendégként egy egri újságíró, versmondó, Jónás Zoltán, aki szintén foglalkozott Kányádival. Ám itt látszik a főváros és a vidék különbsége: amikor a Halottak napja Bécsben estemet bemutattam, szép kritikákat kaptam, de az ő estje sajnos nem kapott akkora visszhangot. Jó barátságban maradtunk, de amikor összefutottunk, azt mondta, hogy tőle hallottam először Kányádiról. Én meg csendben maradtam. Nem meséltem el a nagyváradi kalandot. S bevallom, nem éreztem, hogy eloroztam valaki elől valamit. Az összeállításban – mert jó, ha van egy kontroll szerkesztő-tanácsadó, megtaláltam, akivel Kányádi nagyon jóban volt, s aki nagy műveltségű szerkesztő is volt – Réz Pál segített. A Jászai Mari téri otthonában hajnalba nyúlóan néztük, válogattuk, mely versek kerüljenek be a műsorba. A bemutatót 1989 májusában tartottuk, a költő 60. születésnapján a Jancsó Adrienne vezette Vers és Dal a Várban pódiumsorozat részeként. Kányádi nem volt jelen, de Nagy Gáspár köszöntötte a távolból. Fontosnak tartottam, hogy a versösszeállításban a Halottak napja Bécsben költemény teljes egészében hangozzék el. Azok a részek, amelyek férfihangot kívántak, Kányádi Sándor hangján felvételről szólaltak meg. A műsornak a Zenetudományi Intézet adott helyet, ott nem féltem, hogy elromlik a technika; egyébként ritkán használok a műsoraimban efféle eszközöket, mert soha nem akarok kockáztatni, a technika ördögének kiszolgáltatott lenni. Ezen az esten Lukácsi Huba énekelt. Most a pandémia alatt Antal Gábor zeneszerző ihletett kompozíciójával felkerült ez az örök érvényű nagy vers a Havas Judit Irodalmi Szalon YouTube-csatornára. A Halottak napja Bécsben itt is teljes egészében elhangzik, Kányádi Sándor és az én előadásomban. S végig különleges hangzásvilág kíséri a gyönyörű szöveget.

Szép lett. Beleborzong a hallgató.

Kányádi Sándor egyébként azt szerette, ha maga mondja a verseit, színésznek készült, elmesélése szerint járt is két évet a színiakadémiára.

Barátságunk jeléül több versét leírta nekem, amelyeket kéziratként üvegkeretben kiraktam a szobám falára. Szeretem olvasni, nézni a szép kézírását. Az egyik versét különösen szeretem. Először a Marczibányi téren a klezmer- és irodalomesten hangzott el: a Budapest Klezmer Band – amelyet Tamás fiam édesapjával alapítottunk – jiddis zenét játszott, Kányádi Sándor és én verseket mondtunk. Ott hangzott el először az alábbi, kéziratban őrzött verse:

Azt bünteti, kit szeret

mint pogrom után
a zsinagóga
veretlen maradt
öreg zsidója


nem hálálkodom
nem is kérdem
hogy őket miért
s engem miért nem


mert szeretsz Uram
szeretsz Te engem
és legközelebb
nem hagysz veretlen

 

 

Kányádi Sándor sokat tett azért, hogy versei ismertek legyenek. Fáradhatatlanul járta az országot, sokszor a Kalákával együtt szerepelt. A Kaláka = „Kányádi együttes”, ez az elnevezés Sándor 80. születésnapján el is hangzott ilyenformán: „most pedig következik a Kányádi együttes”. Sok lemezt készítettek együtt. S a közös munkától kezdődően Kányádi Sándor népszerűsége, örömünkre, egyre nőtt! A megzenésített versek sokat segítenek egy költő ismertté válásában.

Az egyik Kányádi-estemen a Muzsikás együttes Sipos Mihályával szerepeltünk, s a Kuplé a vörös villamosról versét úgy mondtam el, hogy Misi zseniális zenei effekteket talált ki a vers alá! Így még fájdalmasabbnak hatott a vers igazsága. Sajnos a Kányádi fordította jiddis költészetből való válogatásom csak próbakazettán van meg, ezt a közös munkát Misivel soha nem mutattuk be, csak készültünk, csak próbáltunk. Néha remélem, hátha elővesszük, és megmutatjuk a közönségnek a Kányádi Sándor fordította Volt egyszer egy kis zsidócska gyöngyszemeit.

Érdekes és furcsa is egyben, az előadóművészek nem válhatnak olyan ismertté, mint a színészek. Püski Sándor a New York-i plakátomra azt írta, az irodalom szolgálólánya. Igen, irodalmat közvetíteni szép szolgálat.

Budai Ilonával többször utaztunk nyári melegben, hóban, fagyban a Kányádi-esttel. Szabadkán még a folyosón is álltak a háború idején az emberek, úgy hallgatták az estet a gyönyörű könyvtárban.

Amikor megjelent franciául Sándor verseskötete, akkor a Párizsi Magyar Intézetben Sipos Mihállyal tartottunk Kányádi-estet, a költő jelenlétében. Misi épp Brüsszelben turnézott a Muzsikással, és átjött a kötetbemutatóra. Egy lakrészben laktunk Kányádi Sándorral; szép fotóemlékem van erről az eseményről.

Hogy milyen volt Kányádi Sándor? Szigorú. Sokak számára mindenki nagypapája, bácsi, öreg hídverő, nagy mesélő. De nagyon szigorú is tudott lenni… velem is.

Például az X beszélget Y-nal sorozatom szerkesztett kötetében nem engedte megjelenni azt az interjút, amelyet Pécsi Györgyi készített vele a Petőfi Múzeumban. Amikor bekerültek ezek a beszélgetések a kötetbe, akkor az ő beszélgetését is, ugyanúgy, mint másokét – pl. Juhász Ferencét vagy Faludy Györgyét –, elküldtem mind a meghívott költőnek, írónak, mind pedig a beszélgetőtársnak, hogy kedvükre javítsanak az élőbeszéd szövegén; azt akartam, hogy első körben ők „kezeljék” a saját szövegüket, és tegyék meg kedvükre a saját javításaikat. Sándornak is elküldtem, és Pécsi Györgyinek is; Kányádi Sándor nem nagyon foglalkozott az anyaggal. Pécsi Györgyi javította és visszaküldte. Lehet, hogy nem vettem észre, de talán pontatlan volt egy saját verséből való idézet. Visszaadta. Györgyinek odaadtam az interjút, megcsinálta, megszerkesztette a saját részét és Kányádi szövegét is – igazán kiváló szerkesztő, Kányádi Sándor monográfusa. Elvittem ismét a kész anyagot Sándornak, hogy olvassa el. Már Budapesten laktak az I. kerületben, az Attila úton, oda vittem el a kéziratot, mert nem ímélezett, akkoriban számítógéppel még nem foglalkozott. Nem hittem a fülemnek, belenézett az anyagba, és nem engedélyezte a szöveg kötetbe rendezését. Pár év múlva, amikor említettem neki, hogy mennyire bántott a tilalma, sajnálta, szinte nem is hitte el a történetet.

S milyen volt velem kapcsolatban? Szeretett. Javasolt Jászai Mari-díjra: „Azt hittem, Havas Judit már régen Jászai-díjas” – írta ajánlásában. Nemzeti Örökség díjra is javasolt – igaz, egyiket sem kaptam meg, de bevallom, jólestek ezek a támogató, baráti gesztusai –, óriási elismerésként éltem meg.

Nagy törést jelentett számára, hogy a híres str. Horea 48. alatti lakást, ahol laktak Kolozsvárott, fel kellett adnia, mert hajdani tulajdonosa visszakövetelte, s a hozzáépíttetett lakrészt sem fizette ki. Döntött. Pestre költöztek végleg. Sándor odafigyelt nemcsak az irodalmi életre, hanem a valódi élet realitásaira is. A gazda szeme rajta volt mindenen, mind az irodalomban, mind a köznapi életben.

Az idő előrehaladtával valahogy még közvetlenebbé vált a kapcsolatunk, vele és a családjával. A Hargitán építtetett házat, hívott, látogassam meg őket, de sajnos nem jutottam el oda. Készült néhány vidám fotó az otthonukban – a Benedek Elek-mesekönyveimet vittem el ajándékba –, valamennyit Magdika kattintotta.

Én soha nem nehezteltem rá, nem sértődtem meg, ha nemet mondott egy-egy felkérésre, vagy netán mogorvábban viselkedett, úgy fogadtam el, ahogy van. Soha nem tolakodtam, nem zaklattam mindenféle meghívásokkal, de a születésnapján vagy akörül mindig megjelentem nála, ezt igényelte is, hagyománynak számított. Ilyenkor jót beszélgettünk, pálinkázgattunk. A halála előtt – nem is sejtettem, hogy utoljára –, május első napjaiban is elmentem hozzájuk. Vittem egy fotóst is akkor. Pihent. Magdika épp készült valahová. Sándor kérte, segítsem rá a házikabátot, kicsit hozzam rendbe, évődtünk egymással. Rituálisan koccintottunk az egészségére. Egy éppen megjelent verseskötetét adta nekem, s beírta ajánlásként: Havas Juditnak ősi szerelemmel, aztán hunyorított egyet huncutul, s átjavította „őszi szerelemmel”-re. Ez volt az utolsó dedikációja. Az unokáimnak, Lilikének és a kicsi Márknak is dedikálta egy-egy szép verses-, mesekönyvét. Örökbecsű emlék.

Kányádi Sándor nagy költő. Én meg szerencsés. Miért? Mert a közelében lehettem, beavatott, befogadott az életükbe. Azért is, mert a véletlen, de leginkább a Feljebbvaló úgy intézte, hogy a 80. születésnapján több más verse mellett a Vannak vidékek ciklusból az Előhangot is elmondhattam. Felmentem a színpadra. Ő, mint ünnepelt, szintén fent volt… Belefogtam a versbe. Ekkor csoda történt, mással nem magyarázható, mivel nem beszéltük meg előre: elmondtam az első sort, Sándor felállt a fotelból, odalépett szinte mellém, s mondta a második sort, és így sorról sorra váltva mondtuk el a verset. Döbbent csend lett. A mai napig beleborzongok az emléktől.

Előhang

 

 

 

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

Azóta is gyakran elmondom az Előhangot, mert véleményem, hitem szerint a belső tájak megléte a legnagyobb gazdagság. Weöres is azt mondta, nem baj, ha megöregszünk, csak legyenek gazdagok a belső tájak, ahol kalandozunk. Ezért a „vannak vidékek legbelül” verset memoriterként kötelezővé tenném mindenki számára. Ahogy a Kőnyomat című versét is. El lehet pusztítani mindent, de a kőbe vésett törvények nem elpusztíthatóak:

a kövek beépíthetők
a kövek összezúzhatók
porrá őrölhetők

de attól még a kő kő marad…

 

Sándor sok díjat, elismerést kapott, de talán a legbüszkébb arra volt, hogy Nemes Nagy Ágnes, a költő fejedelemasszony elismerte a Rilke-fordításait: „A lombok hullnak, hullnak, / mintha fönt a messzi égnek kertje hervadozna…” kezdetű Ősz című versét különösen dicsérte. Amikor összefutottunk, mindjárt el is mondta örömmel, bizonyságul! Rendkívüli memóriája volt! Minden versét tudta fejből.

Hittel, fáradhatatlanul élt. Hitt a Benedek Elek kutakban, hitte s hirdette: „A vers az, amit mondani kell.” Számtalan verse van Kányádinak, de abból a rengetegből, amit átnéztünk hajdanán Réz Pállal, nem véletlen, ami bent maradt a Halottak napja Bécsben estemben. Csak olyat szerkesztettem bele, amit mondanivalójában a sajátomnak éreztem, amit hittel el tudok mondani, át tudok adni, közvetíteni a hallgatóságomnak.

  Amikor 2018. június 20-án meghallottam a rádióban, hogy Kányádi Sándor meghalt, nem hittem el, s azóta sem hiszem el. Hiányzik, hogy megkérdezze, hogy vagyok. S várom, hogy január 1-jén, ahogy szokott, felhívjon, és boldog új évet kívánjon!

 

A szöveg elkészítésében segítségemre volt Nánási Anikó (Kossuth Rádió) és Barna Emese (MTI).

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. júliusi számában)