1960-ban magyar szülők gyermekeként beleszülettem a Kárpát-medencébe. Nem Magyarországra, hanem Csehszlovákiába, nem a királyi hatalomba, hanem a kommunista diktatúrába. Nagyszüleimet nem ismerhettem, mert születésem előtt meghaltak, s velük együtt meghalt a múlt is, nem volt örökség, nem volt családi emlékezet, mert tilos volt, mert szüleim féltek beszélni. Nem magukat féltették, hanem minket, gyerekeket, mert félt az egész város, az egész közösség, lassan-lassan meg is szokták, vérükké vált a félelem. Szüleim titkai, a gyökértelenségem, a múlt hiánya szülte traumák, óhatatlanul kíváncsivá, felfedezővé, kutatóvá tettek. Fel kellett kutatnom a házat, a színt, a pincét, a padlást, az udvart, annak minden zegzugát. A megtalált, korábban jól elrejtett kincsekből, levelekből, fényképekből, okiratokból, kisebb féltve őrzött tárgyi emlékekből, mint kirakós játékot kezdtem összerakni családom múltját, amely lassan-lassan így nehéz örökséggé formálódott.
Vallom, hogy az örökséget, az abból eredő, és az örökséghez vezető tudást tovább kell adni, közkincsé kell tenni. Ennek hite vezetett, elég fiatalon, tizenhat-tizenhét évesen a szlovákiai magyar klubmozgalom megszervezéséhez, később a Csehszlovákiai Magyar Kisebbségi Jogvédő Bizottság munkájában való aktív részvételhez, a szlovákiai fiatal írók mozgalmának, az Iródiának az elindításához, a rendszerváltó Független Magyar Kezdeményezés megalakításához, hogy a szabad véleménynyilvánításnak a diktatúrában megszokottól eltérő másként gondolkodásnak, és a másként gondolkodók együttgondolkodásának legyenek színterei. Fordulat után azért jártam élen a Csehszlovákiai Magyar Cserkészszövetség és számtalan civilszervezet megszervezésekor, könyvkiadók és lapok alapításakor, hogy az eleinktől megörökölt és az életünk során megszerzett tudásunk szerint olyan magyar kisebbségi intézményi hálót építsünk a hirtelen jött szabad világ első éveiben, amely képes lesz a felvidéki magyarság és annak kultúrája megtartására.
Az elvek, amelyek mentén szerveződtek családom korábbi generációi jó útmutatót adtak egész eddigi életemhez, ragaszkodás nagyszüleimhez, dédszüleimhez, a hagyományokhoz való kötődést jelenti, hitem szerint, szüleim szeretete, a gyermekeim szeretetében kell visszatükröződjék. A közeg, melyben élünk, hol jól, hol épp rosszul, meg folyton-folyvást változik, mint ahogy a folyópart, a hegyoldal is mindig más, más a rét, és más a csillagos ég. Felnőni a Kárpát-medencében is évről évre, generációról generációra más, más a környezet, mások az eszközök, a kihívások, mások a lányok és mások a versek. Ami nem más, ami nem szabad, hogy más legyen, az a ragaszkodás hitünkhöz, elveinkhez, s ahhoz, hogy rajtunk mindenkor a legnagyobb rendezőelv, a szeretet uralkodjék. Ez a mi dolgunk a szabadsággal!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. augusztus számában)
Az Újvidéki Színház Verne klasszikus regényét, egyik legismertebb tudományos-fantasztikus művét, a Nemo kapitányt vette elő, gondolta újra, és döntött úgy, hogy ebből bizony musical lesz. Az énektudásban többször bizonyított társulat adott, a rendező a zenés műfaj nagymestere, Puskás Zoltán, a regényt igen gyakorlott kézzel Lénárd Róbert adaptálta színpadra, és bővítette ki sok-sok dalszöveggel, hiszen egy musicalhez az is dukál, meg persze zene is kell, erre a feladatra a Klemm Dávid és Erős Ervin szerzőpárost kérték fel, akik a színházi zenét nem középiskolás fokon művelik.
A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.