Ez évben (2020) volt kilencven éve annak, hogy Masaryk köztársasági elnök szlovenszkói körútja során Losoncon bejelentette: egymillió koronát adományoz a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság létrehozására, amelyet röviden csak Masaryk Akadémiának neveztek. Ezt az egy millió koronát az elnök a nyolcvanadik születésnapjára kapott húszmilliós ajándékából ajánlotta fel erre a nemes célra.
A szlovenszkói magyar értelmiség nagy része lelkesen dicsérte az elnököt. Akadt ugyan, aki eleinte fanyalgott, mint a kommunista Fábry Zoltán: „Tekintettel arra, hogy a Masaryk-alapítvány tisztára a polgári-kapitalista osztálykultúra ügye, ahhoz semmi közöm.” Ám pár évvel később (1950-ben) ő maga is elismerően nyilatkozott erről a tettről: „Igazságtalanok voltunk, türelmetlenek és kegyetlenek, mert Masaryk több volt, mint sommásan a polgári kultúra, és más, mint az agrárszocialisták által kisajátított Masaryk Akadémia ügye. Nagy igyekezetünkben a fürdővízzel együtt kiöntöttük a gyereket: az elherdálhatatlan örökséget, a humánumot.” Ugyancsak fanyalgott a Hlinka-féle Slovák című folyóirat újságírója, mondván: „Masaryk elnök a magyaroknak tudományos és művészeti akadémiát alapít, mely még a szlovákoknak sincs.”
Ám lényegében, a magyar (értelmiségi) többség elégedetten vette tudomásul, hogy hatalmas lehetőség nyílik a saját kulturális, tudományos és művészeti életünk beindítására, fejlesztésére, kibontakoztatására. A budapestiek közül Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Komlós Aladár és Mohácsi Jenő szólaltak meg. Közülük Móricz Zsigmond egyenesen „fejedelmi ajándéknak” nevezte Masaryk elnök millióját, sőt a köztársaságban tett látogatása után azt írta, hogy Csehszlovákiában „újarcú magyarokat talált: szociálisan és kultúrában európai magyarokat”. Komlós Aladár – a felvidéki, losonci származású író és kritikus – pedig magyar könyvkiadó megteremtését és egy színvonalas irodalmi folyóirat kiadását javasolta. Hivatalosan a Masaryk Akadémia 1931-ben alakult meg.
A közvéleményt az első csalódás akkor érte, amikor a kormány a létesítendő intézményt az uralmon levő két párt – a szociáldemokraták és az agráriusok – magyar exponenseinek a kezére játszotta. A Társaság vezetőségének nagy részét a kinevezési jogával élő kormány kipróbált „aktivistákból” (aktivistáknak nevezték a feltétlenül kormányhű magyar politikusokat és értelmiségieket) válogatta ki, és ezeknek a közreműködésével az egyes osztályokat is ellepték a „tudósokká és írókká előléptetett” kormánypárti újságírók. Ily módon a Társaságtól nem lehetett gyümölcsöző kulturális tevékenységet elvárni.
1930-ban a szlovenszkói magyarság elitje különböző klikkekben tömörült. Ha csak az újságokat, folyóiratokat nézzük, akkor ott volt az Út, a kommunisták lapja, maga mögött tudva Fábry Zoltánt, Forbáth Imrét, Szilágyi Andrást, Bányai Pált, Balogh Edgárt és Horváth Ferencet. A Magyar Újságba Győry Dezső, Vozári Dezső, Földes Sándor, Barta Lajos, Kaczér Illés írt. A Prágai Magyar Hírlap Mécs László, Sándor Imre, Neubauer Pál, Szvatkó Pál, Szombathy Viktor, Darvas János, Paál Ferenc írásait közölte, de ott volt még a Pestorientált Magyar Írás, amely a kassai Kazinczy Társasággal tartott kapcsolatot, és amelybe Darkó István, Sziklay Ferenc, Rácz Pál, Tichy Kálmán írt, vagy megemlíthető még a Toldy Kör által támogatott Magyar Minerva, Jankovics Marcell, Tamás Lajos, Klimits Lajos, Szeredai-Gruber Károly, Pál Miklós, Erdőházy Hugó írásaival.
És a lista még távolról sem teljes, lapjuk volt a nemzeti kisebbségeknek, továbbá példának okáért a pozsonyi Népújság is. (Megjegyzem, 1930-ban a csehszlovákiai magyarok létszáma jóval nagyobb volt, mint a későbbi években…)
Voltak tehát íróink, volt irodalmi életünk, sőt az egymilliós adomány által lehetőség nyílt arra is, hogy erősítsük intézményes hátterünket, kritikai életünket. Ezer zsibbadt vágyból miért nem lett végül erős akarat?
A kezdetekben még maga Masaryk is érdeklődött az Akadémia tevékenysége felől, annak első lépéseit az alapító elnök figyelemmel kísérte. Dérer iskolaügyi miniszter jelenlétében 1933. február 16-án a prágai várban fogadta a Társaság elnökségét, és melegen érdeklődött a magyar akadémia tevékenysége iránt: „Érdeklődéssel kísérem az önök munkáját, és örömmel várom, hogy ez a munka kulturális gyarapodást fog jelenteni mind a köztársaságbeli magyar nép fejlődésében, mind államunk haladásában.” Úgy látszik, mégsem ismerte eléggé a magyarokat, mert a Társaság működése során sem a kisebbségi tudományosság, sem az irodalmi és művészeti élet terén nem mutatott fel érdemleges eredményeket.
A két világháború közötti korszak legnagyobb szlovákiai magyar költője, Győry Dezső teljes joggal nevezi „ki nem használt lehetőségek tárházának” a Masaryk Akadémiát. „Sajnos, az intézmény irodalmi osztálya nem vált összefogó és politikai érdekeken túlmenő központtá, hanem a volt emigránsok maradványainak vezetése alatt a gutgesinnt írók szinekurájává lett.” Írta 1935-ben Szvatkó Pál.
A Társaság életére kedvezőtlenül hatott Masaryk lemondása elnöki tisztéről 1935. december 14-én. A Masaryk-kultusz ugyan tovább élt a Társaság életében, de ez önmagában nem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy a székház falai között kibontakozhasson a kisebbségi magyarság tudományos élete. A Csehszlovák Köztársaság első elnökének nagylelkű adománya csak lehetőséget nyújtott ehhez. Az Akadémia működésének szerény eredményei eltörpülnek e lehetőségek mellett, amelyekkel a vezetőség kicsinyes politikai megosztottság és személyi torzsalkodás miatt nem tudott élni. Ünnepelni kellene volt köztársasági elnökünk 1930-beli nemes tettét, ám sajnálatos, hogy a kezdeményezés értelmiségünk telhetetlenségébe és tehetetlenségébe fulladt bele. Igen. Vannak szomorú lapokkal teleírt oldalai is a történelmünknek.
Igaz, hogy ma már nem népszerűek Platón gondolatai, de felidézni néhányat nem árthat. Adeimantoszok és Glaukonok minden korban akadnak, miként a nyitottság és jóindulat sem vesztek ki. Nekik szól tehát Platón, amikor idősekre bízná az ország, egy közösség vezetését. Olyan emberekre, akiket a közösség maga tett próbára; ellenállnak-e bármiféle csábításnak, s lelkük fényét felfelé irányítva a jót példaképp használják, s életük hátralévő részében az államot, polgártársaikat és önmagukat gondozzák. Lehet, hogy idealistának tűnnek ezek a gondolatok, de ha végignézem a huszadik század harmincas évei értelmiségének listáját, elégedetten kell megállapítanom, hogy nem kell szégyenkeznünk. És még egy apróság: Platónnak még arra is kiterjedt a figyelme, amire mostanában is csak nehezen és kevesek figyelnek: a nők is ugyanannyira jogosultak az állam vezetésére, mint a férfiak.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában.)
A bál – főként az álarcosbál – az egyik leggyakoribb mesebeli vagy irodalmi szimbólum. A magyar irodalom talán legbájosabb báli napját Mikszáth Kálmán írta le A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényében, uzsonnától éjféli suppéig, korcsolyával, pletykáló hölgyekkel, idősödő gavallérokkal, kártyázó és konspiráló urakkal.
Hiába figyeltem évekig a takarásban, nem tudtam leleplezni, hogyan csinálja, de most, hogy nem láthatom többet, tudom, nagyon egyszerű a válasz. Börcsi ezzel az igazkönnyel született a földre. Küldetésként kapta és magával cipelte egész életén át. Gyűlt benne a sok lelki fájdalom, nehéz sorsának harcos küzdelmeiben folyamatosan termelődött és ha éppen meríteni kellett ebből a végtelen vízből, egyszerűen kicsordult a szeméből.
2013-ban jelent meg a Csíki Székely Krónikáról szóló tanulmányom a csíkszeredai Székelyföld folyóiratban, amelyben arra a következtetésre jutottam elsősorban filológiai érvek alapján, hogy azt nem hamisították 1796-ban, hanem kizárólag 1533-ban írhatták, mint ahogy maga is állítja. Azóta is foglalkozom e szöveggel – most két, abban előforduló tisztségnévvel kapcsolatban jövök új elemekkel.
"A kihantolás során a 12. holttest nadrágja hátsó zsebében találtam egy talajvízzel és az oszlásban lévő holttest nedveivel átázott és földdel szennyezett jegyzetfüzetet. Ezt napon megszárítottuk és a talajtól óvatosan megtisztítottuk: ez a jegyzőkönyv Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra.”
„Nagyon nem értek egyet azzal, hogy ha valakinek fontos a nemzeti hovatartozása, akkor megpróbálják negatívan megbélyegezni. Nem tetszik, de tudomásul kell vennünk és együtt kell élnünk ezekkel a hangokkal, amelyek akár ösztönzőek is lehetnek a józanul gondolkodó, a nemzetét féltő, értékeket mentő, hagyományokat megőrző ember számára” – mondja Bárdos Gyula. A felvidéki Csemadok országos elnökével a magyar kultúra sajátosságai mellett Esterházy Jánosról és a Beneš-dekrétumokról is beszélgettünk.
A magyar kultúra napja alkalmából fiatal írókat, költőket kerestünk meg az alábbi kérdéssel, kéréssel:
1. Melyik az az öt szó, amelyik először eszedbe jut, ha azt hallod, hogy magyar kultúra?
2. Kérlek, nevezz meg három olyan értéket a kultúránkból (lehet az műalkotás, étel, szokás, bármi), amelyet szeretnél, hogy ötven év múlva az akkori fiatalok is értékként ismerjenek!
A magyar kultúra alig várja, hogy eljöjjön a napja. Hiába van jelen a nap 24 órájában és az év 365 napján, ki kell várnia a sorát, hogy őt ünnepeljék. 1989 óta van a magyar kultúrának napja, ezért kicsit mintha az új magyar szabadság nyitóünnepsége is volna egyben. Voltaképpen ő kezdi az évet január 22-én, Himnuszunk letisztázásának évfordulóján – aztán jönnek a kistestvérek: magyar széppróza napja (február 18.), magyar költészet napja (április 11.), magyar dráma napja (szeptember 21.); végül, mintegy a híd túlsó pilléreként: a magyar nyelv napja (november 13.).
Az ember által alkotott műveket – nagyságukat, mélységüket – sohasem a szerint mérték, mely korban, vagy hol, a világ mely sarkában, szegletében íródtak. Értékük, időtállóságuk, sokszor csak évtizedek, évszázadok múltával mérhető. Mégis, amikor letűnt korok távolából vizsgálunk egy művet, annak irodalmi értékét, hajlamosak vagyunk arra, hogy a már általunk ismert valóságnak és tényeknek, a mű megírását felvezető vagy kísérő történéseknek olyan jelentőséget tulajdonítsunk, mely abban a korban, melyben játszódnak, még egyáltalán nem látszanak.
Mégis, talán ennél is szerencsésebb helyzetben van az, aki most szeretné olvasni vagy újraolvasni a Mészöly-életművet, hiszen az utóbbi években-évtizedekben megkezdődött a „rehabiliztációja”, jóvátétele a Rákosi- és Kádár-korszakban tapasztalt kiszorításnak, elnyomásnak (az életmű színházi részét például ellehetetlenítette az akkori kultúrpolitika). Most a primér szövegek mellett hasznos tudományos munkák, konferenciák és emlékkonferenciák, kiadványok, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumban található Mészöly-hagyaték alapján is alaposabban tájékozódhatunk.