A félreértés és félremagyarázás jelensége olyan régen és olyan konokul kíséri életünket, mint amióta eszmélésünk tart, s a legnagyobb gond vele, hogy az „ember nem tudja eltalálni, hogy tulajdonképen hol is vagyon az igazság” – mint Krúdy mondotta volt.
Kivel nem történt meg, hogy rosszul olvasott el egy szöveget, holott látta, azok a bizonyos betűk más sorrendben vannak, a szeme mégis csak egy új értelmezést rögzített? Csak amikor az agy megpróbálja a hibásan olvasott szót beleilleszteni az egész mondat szövetébe, és az így összeállt szöveget megérteni nem tudván berzenkedni kezd az értelmetlenség ellen, akkor dönt az ember a második olvasat mellett, s döbben rá, valójában mit is takar a szöveg. Néha csak fáradtak vagyunk, néha pedig szétszórtak, és ilyenkor a legnyilvánvalóbb akrosztichont vagy anagrammát sem vesszük észre. FÉLRÉRTÉS…
Olykor egy-egy történelmi esemény értelmezésével is megtréfál bennünket az élet.
Timur Lenk halála után (1405) a szamarkandiak egyértelműen üzleti meggondolások alapján a következő figyelmeztetést közölték a világgal: „Ha megzavarják a Világ Urának nyugalmát, borzasztó háború zúdul az emberiségre. Olyan pusztulás, aminő még soha nem volt!” Ez akkor elsősorban a buharaiaknak szólt, és csak másodsorban a muszlim világnak. Ugyanis a szomszéd vár, Buhara bölcsei minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy bebizonyítsák Timur buharai születését, ezáltal jogot szerezzenek arra, hogy Timur földi maradványait saját városukba szállítsák, ami ugyancsak fellendítette volna a város gazdaságát. Ám Szamarkand, pontosabban a szamarkandi jóslat erősebbnek bizonyult, s Timur maradt. A történet poénjára azonban a XX. századig várni kellett. Geraszimov professzor 1941 nyarán érkezett Szamarkandba, hogy tudományos vizsgálatokat végezzen a Világ Urának földi maradványain. A szarkofág felnyitásáról 1941. június 20-án adtak ki közleményt, és két nap múlva, június 22-én, Hitler hadserege megtámadta a Szovjetuniót.
Mondani sem kell, a muszlim világon óriási megdöbbenés lett úrrá, és szinte bizonyos, hogy senki sem tudta volna meggyőzni a derék hívőket arról, hogy a szent jövendölés csak a város üzleti érdekeinek védelmében született.
A szamarkandi jóslat nem köthető névhez, nem tudjuk, ki volt a kezdeményező, de a hívők számára teljesen mindegy, ismert-e egy magyarázat szerzője vagy sem, ha kellő intézményes háttérrel rendelkezik. Ilyen ismert szerzőt köszönthetünk Servius személyében, aki Donatus grammatikájához írt kommentárjai mellett Vergilius-magyarázataival vált ismertté.
Vergiliusról – többek között – azt tudjuk, hogy hősei Árkádia idilli környezetében keresnek megnyugvást, és lírája nagyrészt a vidéket, a szüntelenül küzdő földműves alakját és erkölcsiségét idealizálja. El ne felejtsük: időszámításunk kezdete előtt élt, legalábbis a Dionysius Exiguus által kiszámított és bevezetésre került időszámítás előtt… Ez utóbbi megjegyzés azért fontos, mert Vergiliusnak fogalma sem lehetett a Megváltóról (i. e. 70- ben született), s ha írt is ilyesmit, ugyancsak valószerűtlen, hogy éppen Krisztusra gondolt volna. Márpedig a történelem és egyes magyarázatok épp erre utalnak.
Példaként a Bucolica negyedik eklogájának egy részét említem:
„Eljött már az idő, mit a jósnő szent szava hirdet,
Újraszületve az évszázak nagy rendje megépül.
Már megtérhet a Szűz, meg az ősi saturnusi korszak,
Már új sarjat küld a magasból a földre az ég is.
Csak te a most születő gyermekre, ki hozza a vaskor
Végét, és akivel beköszönt az aranykor a földre.”
Azok számára, akik nemcsak hisznek, gondolkodnak is, egyértelműen Augustus gyermekéről szól a vers, ám más meggondolás alapján sokan Serviusnak hisznek, aki szerint ezek a sorok egyértelműen a kis Jézus megszületésére vonatkoznak. Érthető okokból ezt az elméletet az egyház elismerése és nagyrabecsülése kísérte, s évszázadokon át ez lett a hivatalos interpretatio christiana, azaz a keresztény értelmezés.
A harmadik példa már kissé bonyolultabb. Míg az első esetben Timur Lenk hagyatékának megmentése, megőrzése a cél, a második esetben a keresztény egyház megerősítése, a keresztény világkép kiszélesítése, addig a harmadik esetben egy olyan dilemma kerül az előtérbe, amelynek megválaszolása meghaladja az egyszerű ember képességeit. A félreértés és félremagyarázás különös esete.
Stein Aurél, magyar származású Kelet-kutató felbecsülhetetlen értékű munkát végzett az Angol Birodalom hathatós támogatásával. Második keleti útja alkalmával került el Tunhuangba, az Ezer Buddha barlangjának városába. Kitűnő képzettségének, tárgyalási képességének, kitartásának köszönhetően az Ezer Buddha barlang szentélyeiben kéziratok, festmények, szobrok, selymek kincstárára bukkant. Elnyerve Wangdaoshinak (daoshi = taoista szerzetes), a barlang felügyelőjének bizalmát, az egyik barlangtemplom rejtett cellájába befalazva mintegy háromezer nagy s hatezer kisebb tekercset, valamint az V–X. századból származó leleteket, közöttük alig ismert vagy kihalt nyelvek emlékeit fedezte fel.
Ezeket a leleteket küldetésének megfelelően gondosan ládákba csomagolta, s a huszonnégy láda kéziratot és más műkincset Angliába, a British Museumba küldte.
Nem Stein volt az első, sem az utolsó, aki régi kínai értékeket „mentett meg”. Rá egy évre egy francia származású régész, Paul Pelliot, Franciaországot gazdagította mintegy hatezer kézirat-tekerccsel, 1911-ben pedig egy japán expedíció vitt el több száz tekercset a barlangokból. Nem csoda, hogy a kínaiak is felfigyeltek a „gyűjtőkre”, s míg az angolok és mi, magyarok, nagyra tartjuk Stein Aurél szakmai felkészültségét és munkásságát, addig a kínaiak meglehetősen elítélően nyilatkoztak róla. Az ő szemükben egyértelműen műkincsrablás történt. Mindez érthető is lenne, ha nem csattana ennek a történetnek a végén is a poén. Ide ismét egy idézet kívánkozik, mégpedig Miklós Pál könyvéből: „Ekkoriban már a kínai kormány is tudomást szerzett az európai tudósok szerzeményeiről, s elrendelte a megmaradt kincsek fővárosba való szállítását. A szállítmányt kocsikaravánra rakták, s elindultak vele Peking felé. Útközben azonban meglehetősen könnyű kézzel bántak a kincsekkel, sokat ellopkodtak belőlük, sokat elajándékozgattak a korrupt hivatalnokok és kocsikísérők. Azt mesélik, amikor a karaván Peking alá érkezett, a karaván parancsnoka megszámláltatta a tekercseket, és megdöbbenve látta, hogy annak mintegy a fele hiányzik. A kísérőlevélen feltüntetett szám és a tényleges rakomány száma között túlságosan nagy volt a különbség, azért úgy segített magán, hogy a megmaradt tekercseket kettészakította: a szállítmány így darabszámra megvolt. A ma meglévő s a Peking Könyvtár tulajdonát képező kb. 8600 irattekercs nagy része valóban ilyen kettészakított darabokból áll.”
Ugyancsak elgondolkodtató, vajon mennyire tudták megvédeni a kínaiak saját értékeiket, s ilyen előzmények után mennyire jogos az orrolás? Félremagyarázom? Lehet. Nehéz megítélni Kína akkori lehetőségeit, és nem ildomos számon kérni egy polgárháborúban szenvedő országtól (ekkor indult meg a mandzsuk leváltását célzó harc), hogy az 1900-as évek elején nem tudott kellő energiát fordítani szellemi és tárgyi örökségének megmentésére. De a kínai kincs közösségivé vált azáltal, hogy egy olyan múzeumba került, amelyben 13 millió (!) kiállítási tárgy szerepel, és minden bizonnyal megvan a módja annak, hogy idővel megfelelő helyükre kerüljenek. Egy darabban.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)
Az egyház a farsangot a rendbontás miatt az ördög ünnepének tartotta, ezért nem helyeselte megtartását, de ez a szokás épp a farsangi mulatozást ostorozó, egyházi leírásokból kutatható évszázadokra visszamenően is. A XV. században Temesvári Pelbárt egyik prédikációjában számolt be arról, hogy egy Kapos melletti faluban az asszonyok férfiruhába öltözve mulatoztak, amíg az ördög személyesen meg nem jelent a táncolók között, és egy asszonyt a Kapos mocsaraiba nem hajított.
Értem én, hogy ilyen időkben a rend és a törvényesség betartására mindenfajta devianciát ki kell iktatni, ám a közösség tudatalattijába való lemerülés már nagyon hiányzik. Kellene a farsang, amelyen a papot is kineveted, az esküvő, amelyről másnap délben szállítanak el egy talicskával, a rockkoncert, amelyen magadon kívül vagy, a futballmeccs, amelyen együtt énekelsz és kiabálsz ezrekkel és ezrekkel.
A magyar–lengyel kapcsolatok a honfoglalás időszakában gyökereznek. Erre az a tény is utalhat, hogy a Kárpátoktól északra élő szláv néptörzseknek összefoglaló neve nyelvünkben a lengyel. Bizonysága ez annak, hogy a IX. és X. század fordulóján Przemyśl, Halics és Ladomér térségében egy magyar katonai „ütközőzóna” létezett a 950-es évekig, amelynek célja a Kárpátok északkeleti hágóinak ellenőrzése, védelme volt. A magyarok itt fél évszázadon át a helybéli lendzsánokkal éltek együtt. Erre a térség több mai településneve is utal – a Przemyśl-földi Nemzeti Múzeumban látható magyar honfoglalás kori síron
Maga Karády sem tudhatta, hogy ilyen közvetítő szerep jut majd neki. Ahogy azt sem, hogy múzsa és példakép lehet halála után is. Egyik legérvényesebb visszacsatolás Cseh Tamás és Bereményi Géza dala: Tábori lap Karády Katalinnak. 1979-ben, amikor íródott, még kevés szó esett a doni feláldozottakról és arról is, hogy szenvedéstörténetként is elmondható számtalan életrajz: „Posta nincs, se csillag a váll-lapon, / én fekszem itt / és megy a századom, / Második Magyar Hadseregem, / mi a nevem és a fegyvernemem?”
Talán egy éve is elmúlt, hogy a szerkesztőségi postában egy érdekes küldeményre bukkantam: kézzel írt, igényes külsejű levél és néhány fénymásolat volt a borítékban. Valamiféle versek. Ilyenkor nem örül túlságosan a szerkesztő, hisz manapság, ha kincset is ér egy ilyen szöveg, amennyiben nem elektronikus a formátuma, csak pluszterheket ró rá. Vetettem egy pillantást hát a fénymásolatokra, elsőre az évszám tűnt fel az egyiknek az alján: 1817. A levél írója arra kért, hogy ha van rá mód, szeretné nyomtatásban is látni a mellékelt verset. A másik kópia pedig az előbbi vers átiratát tartalmazta, a levél írója által
Laura Gottlieb éppen csak kikerült a Szegény Iskolanénék zombori zárdájából, amelynek előcsarnokában komor, fekete márványtábla hirdette Isten dicsőségét és Haynald Lajos kalocsai érsek nemes tettét a katolikus leánynevelésért, amikor feleségül adták Wőnecky Sándor Károly újvidéki nagykereskedőhöz.
Az apácáknál töltött zombori évek alatt – hogy miért nem a sokkal közelebbi Kalocsára küldték szülei, azt sosem tudta meg Laura Gottlieb – alig volt alkalma férfiak társaságába kerülni, hiszen még a vakációk idejét is jobbára jankováci nagynénjénél töltötte. Az a néhány hét pedig, amikor
Vannak meghatározó kulturális értékeink, melyekre gyakran evidenciaként tekintünk, s csak ritkán foglalkozunk azzal, mi lehet az eredettörténetük, hogyan váltak alapkövekké, miképp lehetnek ma is az identitásunk részei. Kölcsey Ferenc Hymnus című költeménye is ilyen, ami kétségtelenül Erkel Ferenc zenéjével alkot számunkra egységet (még ha tudjuk is, hányféle átdolgozás született). Vajon milyen indíttatásból készít a téma kapcsán dokumentumfilmet egy fiatal filmrendező, aki társaival nemcsak a Zenélő Budapest 2020, a KameraZene és a ZeneHorizont komolyzenei műsorok rendezője, de ismert reklámfilmek alkotója is? Hogyan lehet „korszerűen” elmesélni, bemutatni a Himnusz
Virág Mihályt, az elismert szabadkai rendezőt és főiskolai tanárt két éven át, 1961 és 1963 között tanulmányozta az állambiztonság beszervezés céljából. Virág Mihály azonban nem lett ügynök: emberi tulajdonságai alkalmatlanná tették a feladatra, az ügyet lezáró jelentés szerint. Ugyanis túl jó embernek bizonyult, nem áskálódónak, nem intrikálónak, a színházért élt és halt.
De van ennek az ifjan tartó emlékezetnek egy mélyebb és igazibb – bár jóval bonyolultabb – oka is. Farkas Árpád ugyanis kamaszkora óta költő volt, méghozzá kétségbevonhatatlanul. Nemcsak az volt – annak is látszott. Volt a lényében, habitusában, modorában és hanghordozásában valami, ami nem hagyott kétséget e tekintetben.
Jorge Luis Borges azt nyilatkozta egyszer, hogy amikor a Buenos Aires-i metróújság főszerkesztője volt, mindenféle álneveken egy csomó cikket írt mindenféle tudományos és misztikus meg transzcendens témakörben, amikről halvány gőze sem volt, amilyen például a Hold-utazás, a gondolatátvitel, a negyedik dimenzió vagy a halmazelmélet.
Az agg mester ezzel sok mindent elárult magáról. Főleg azt, hogy gyerekes kíváncsiság munkált benne. Borges felnőttes gyerek volt és gyerekes felnőtt maradt. Ez a dolog veleje. Ez a kettősség.