Hogya György: Szomorú történet egy oltárról

A Tristia Ovidius száműzetésben, Tomiban (ma Konstanca) írt verseskötetének a címe. A fordítók kényük-kedvük, ízlésük szerint Keserveknek, Szomorúságoknak, Búbánatnak vagy Szomorú verseknek fordították. Szemléltetésként csak két sort idézek az említett versekből:

„Jam mihi canities pulsis melioribus annis / venerat, antiquas miscueratque comas.” Szabad fordításban: Férfiévem elmúltával már elért hozzám az öregség, / és régi hajamba ősz szálakat kevert.

Költőnk valójában nem csak öregsége és őszülő haja miatt kesereg, hanem azért, mert Augustus császár – nem éppen ok nélkül – száműzte őt Rómából, s esengő, keserves, szomorú leveleire nem kapott kedvező választ. Bűnéül mindössze annyit tudtak a szemére vetni, hogy az uralkodóház egyik hölgytagjáról pletykálni merészelt, s lám, ez is elég volt ahhoz, hogy császári utasításra Tomiban – barbár géták és szarmaták között – találja magát.

Igazságtalannak találta, hogy míg mások otromba hazugságokkal, lopással és ármánykodással érvényesültek az udvarnál, neki életfogytig tartó büntetés jutott osztályrészül. Igen, életfogytiglan tartó száműzetés, mivel az Augustust követő új császár, Tiberius sem kegyelmezett neki, s így Tomiban halt meg i. u. 17-ben. A császárok nem felejtettek…

Miután, mint említettem, ugyancsak ismerte az udvari híreket, felháborította azoknak a jellemtelen embereknek a viselkedése, akik a legnyilvánvalóbb vétkeik esetén is ártatlan arccal közölték, hogy az említett ügyhöz semmi közük, politikai per áldozatainak tekintik magukat. Bár szinte mindenki „tudta”, hogy mennyit loptak, hazudtak és csaltak, ezek faarccal álltak a vádlóik előtt, és ártatlannak vallották magukat.

Nyilván nem csak én, hanem kedves olvasóm is számtalan hasonló jelenkori esetet ismer, amelyeknek „hősei” szintúgy „ártatlanok”, éppen ezért én egy régebbi történelmi példát hoznék fel annak illusztrálására, miként kezelték a vádaskodásokat az ókor egyszerű fiai.

Mondanivalóm, történetem tehát nem csupán a keservekhez, a szomorúsághoz, hanem – éppen tartalma miatt – egy antik, feledésre ítélt történethez is kapcsolódik. De haladjunk sorban, éspedig úgy, hogy ezerkilencszázharminchéttől indulunk visszafelé, és meg sem állunk az időszámításunk előtti háromszázötvenedik évig!

Az ezerkilencszázharmincas évek európai és afrikai történelmét gyászos, erőszakos személyiségekkel telítette a fasizmus, s ezen korformálók egyike lett az olasz származású Italo Balbo, Líbia kormányzója. A maga módján nagy népszerűségre tett szert, pilótaként többször átrepülte az Atlanti-óceánt, és lelkesen terjesztette a fasizmus eszméjét. Ennek köszönhette kinevezését. Amit a javára írhatunk az az, hogy komolyan vette a munkáját, és mindent megtett annak érdekében, hogy békében éljen a muszlim és más vallású lakosokkal, valamint hogy segítse az otthoni olasz munkanélkülieket, akiknek helyet és munkát biztosított Líbiában. (Azokat a – fasiszta beállítottságú! – családokat részesítették előnyben, amelyekben legalább nyolc munkaképes személy élt, ily módon több tízezer olasznak biztosított munkát.) Lehetséges, hogy Balbo ismerte a jóval korábban Algériában tevékenykedő Ch. M. A. Lavigerie bíboros tevékenységét, akinek a jelmondata ez volt: „Ne térítésre törekedjetek, hanem a szívek megnyerésére!” És Ch. M. A. Lavigerie valóban így is tett. Kórházakat, iskolákat építtetett, misszionáriusai földművelőkként, betegápolókként és tanítókként tevékenykedtek. Óriási szerepe volt abban, hogy a franciák Algéria meghódításakor meghódították a bennszülöttek lelkét is. Ami viszont történetünk szempontjából valójában érdekes, az az, hogy Balbo úr – lehet, Lavigerie szellemiségének figyelembevételével – megépíttette a Tuniszt Egyiptommal összekötő híres partmenti autóutat, a Litoranea Libica-t, avagy a Strada Litoranea-t, avagy ahogy akkoriban alkotójáról a nép elnevezte, a via Balbia-t. Ez az ezernyolcszáz kilométer hosszú autóút nagyon sokat lendített a „francia” Algéria és az „angol” Egyiptom közé szorult „olasz” Líbia területi és gazdasági fejlesztésében.

Az elmúlás szép szomorúságáról beszélhetünk, amikor ezeknek az észak-afrikai népeknek – legyenek azok muszlimok vagy más „pogány” népek – a lassú, folyamatos civilizálását említjük. Szelíd erőszakkal vették rá őket korábbi értékeik feladására, anélkül, hogy sikerült volna az említett értékekből a „megmenthetőt”, tehát ami a homo sapiens közös értéktárába tartozhatott volna, megmentenünk. A nyugati gyarmatosításnak azonban nem tartozott és nem tartozik az erényei közé, hogy bármiféle bennszülött értékekkel foglalkozzon. A nyugati gyarmatosítók az olcsó emberi munkaerő és a kihasználható nyersanyag maximális kihasználását, valamint a pénz kamatoztathatóságának értéket ismerik.

Balbo kormányzó a Litoranea Libica ünnepélyes megnyitására ki mást, mint magát a miniszterelnököt, Mussolinit hívta meg, és hol másutt kerülhetett sor a megnyitóra, mint a sztráda leglátványosabb részének, „A” diadalívnek az árnyékában. Balbo politikai érzékét dicséri, hogy erre az alkalomra mindenki számára betiltotta az alkoholfogyasztást, és hogy a bennszülöttekkel való kapcsolatot még szorosabbra fűzze, elintézte, hogy Mussolini megkapja „az iszlám kardja, védelmezője” címet.

Nem tudni pontosan, honnan jött az ötlet, de egy bizonyos, az említett diadalívet egy régen elfelejtett oltár helyére építették (legalábbis közel hozzá), s ennek az oltárnak a története vezet el bennünket az időszámításunk előtti háromszázötvenedik évbe. Karthágó és Küréné akkori viszálya nem jelent különösebben jelentős történelmi eseményt, más valami miatt tartom említésre méltónak. Mindkét város gazdagnak mondhatta magát, Karthágó istállóiban több ezer harci mén és pár száz harci elefánt toporzékolt, hetvenöt kilométer hosszú vízvezetékkel, valamint óriási élelmiszer- és takarmánytartalékkal rendelkezett.

Az i. e. 631-ben alapított Küréné ebben az időben már az egyik legfontosabb part menti várossá erősödött, nem kis mértékben a szilfionnak köszönhetően, mely fűszert csak és csakis ezen a keskeny tengerparti sávban termesztették. Olyannyira tisztelték, hogy a város által vert minden érmét ennek a növénynek a képével díszítették. (Mára ez a növény kipusztult, ezért pontos azonosítása nem lehetséges, de minden valószínűség szerint az édesköménnyel rokon növény lehetett.) A gondot a két város között, mint már nem egy esetben a történelem folyamán, a határ jelentette. „A föld a két hely között homokos, eggynemű; sem folyam sem hegy, melly határaikat elválassza, s ez őket hosszas háborgásban tartá egymással. Minekutána legiójik s hajóik eggyik és másik felen sokízben meg voltak verve, s eggyike meggyengíté a másikat; félvén nehogy őket győznek győzetnek, ellankadásban valaki megtámadja, fegyvernyugtot kötnek, s arra eggyeznek, hogy a rendelt napon követjeik induljanak ki s a hol azok összetalálkoznak, határul a két nemzet közt ismértessék.” Az idézetet a Magyar Tudós Társaság Romai classicusok című kiadványából vettem. A kiadás éve M.D.CCC. XXX.VI., azaz ezernyolcszázharminchat, helye: Buda. E pár soros idézet nyelvezete annyira magával ragadott, hogy nem tudtam kihagyni.

Mivel tehát a két város nem tudott olyan természeti pontot találni, amelynek kijelölésével lezárhatták volna a határvitát, abban egyeztek meg, hogy legjobb futóikat egyazon nap adott órájában útnak indítják, és ahol ezek az ifjak találkoznak, ott legyen az új, mindkét fél számára kötelezően elismert határ. A kérdés tisztázása már csak azért is fontosnak tűnt, mivel a karthágóiak Automala néven már támaszpontot építettek a Nagy-Szürtisz-öbölben, ami ugye, veszélyesen közel volt Kürénéhez.

A futók tehát elindultak; Karthágóból a Philaenus fivérek keletnek, Küréné futói pedig nyugat felé. Valószínűleg az olvasó is elgondolkozik egy pillanatra azon, hogy mekkora távról és micsoda emberfeletti teljesítményről beszélünk, ha tudjuk, hogy a majd kétezerháromszáz évvel később megépült Litoranea Libica ezernyolcszázhúsz kilométer hosszú. Ha csak a felét kell lefutniuk, akkor is legalább kilencszáz kilométerről beszélünk (!), amelynek megtétele napokat vehet igénybe!

Nos, már abból a korból is ismerünk kitűnő futókat, akik ilyesmire képesek voltak. Talán elég, ha csak Pheidippidész nevét említem, aki a marathóni csata előtt Athén segélykérő üzenetével negyvennyolc óra alatt tette meg az Athén Spárta közötti kétszáznegyvenhat kilométeres távolságot. (Hogy az út visszafelé meddig, hány óráig tartott, arra nem találtam utalást, de szinte biztosra vehető, hogy sietett vissza a csatába. Tehát kétszer tette meg az említett távot. Az ezerkilencszáznyolcvanas évek elejétől ennek az eseménynek a tiszteletére Spartathlon címen új futóversenyt szerveznek, és ezt a távot – az eredeti helyszínen – huszon-egynéhány óra alatt teszik meg a világ legjobb kitartó futói.)

Visszatérve az említett határrendező versenyhez, a történelmi források nagy része szerint a Philaenus fivérek jobban teljesítettek, mint a kürénéiek, és sokkal nagyobb távot tettek meg, mint ellenfeleik. Lett is ebből gond.

A kürénéiek nem hivatkozhattak homokviharra, sem más természeti eseményre, amely meggátolhatta volna őket abban, hogy jobb teljesítményt nyújtsanak, ezért szégyenükben – miképp a vesztesek nagy része – ahhoz a gyalázatos vádhoz folyamodtak, hogy a Philaenusok csaltak, minden bizonnyal a kijelölt időnél hamarabb indultak el, és csak így magyarázható a „győzelmük”. A vitába a már eleve a közelben tartózkodó, várakozó hajók delegációinak tagjai is bekapcsolódtak, ám igencsak nehéz volt ebben az ügyben igazságot tenni. Végül a kürénéiek – hogy szégyenüket ne tetézzék gyávasággal – felajánlották, hogy akkor fogadják el hitelesnek a Philaenusok eredményét, ha azok ott helyben hagyják magukat elevenen eltemetni! Ellenkező esetben, ők, mármint a kürénéiek, addig futnak tovább nyugat, azaz Karthágó felé, amíg jónak látják, és ott legyen a kijelölt határ.

A Philaenus fivérek gondolkodás nélkül belementek. Nem volt kérdéses számukra, hogy meg kell-e ezt tenni a hazájukért. Sylvester János ezerötszáznegyvennégyben (egy hosszú, latin és főleg szomorú versében) meg is említette e történetet:
„És a Philaenusokat nagy
hírnév fénye övedzi,
Mert lánggal szereték s szent
vala nékik a hon.
Érte temetkezik el mindkettő
a sírnak ölébe
Élve: mi nagy dicső áldozat
és kegyelet,
És ma helyt, hol a sír megnyílt
nekik, áll ma egy oltár:
Hirdeti emlékük, mely soha
el nem enyész.”

A Philaenusok tehát megtették, amit megkövetelt a haza és a becsület, s a nép emlékükre oltárt állított azon a helyen. Nos, az ezerkilencszázharminchétben emelt diadalív kapcsán – nagy-nagy keserűséggel – erre az időközben eltűnt oltárra utaltam.

Bár az oltár ugyan eltűnt, ám igazat kell adnunk Valerius Maximusnak, aki már akkor elragadtatva írta le a következő gondolatot: „Karthágó rég elenyészett, a Scipiók kardja alatt megdőlt, de a Philaenusok emléke örökké él.”

És talán ez lehet a történet leglényegesebb eleme. Mert ne feledjük! Az oltár nem egy isten tiszteletére épült, nem Mithrász, nem Kübelé, sem a föníciaik ősi istenei (a punok a föníciaiak leszármazottai), mint Dido, Tanit vagy Baál tiszteletére, hanem hús-vér, a hazájukért a legnagyobb áldozatra képes két ifjú tiszteletére épült. És nem csak a karthágóiak dicsőítették fiaikat, de a rómaiak is, és minden olyan kulturált nép emlékezetébe fogadta őket, akik számára fontosak a hasonló hősi tettek.

A devalválódott hazaszeretet, a devalválódott értékek és a fel nem vállalt bűnök korában fontosnak találom a lerombolt oltár emlékét felidézni. És nyilván nem az a fontos, hogy a diadalívet, amely az oltár helyén állt (mindaddig, míg Kadhafi ezerkilencszázhetvenháromban dinamittal fel nem robbantotta) Balbo kormányzó építtette, mert a történet nem Balbóról és véletlenül sem az ő tiszteletéről szól.

A történet egyszerűen a Philaenus fivérekről szól… és az emlékezésről.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. augusztus számában)