„Vehetek akármilyen üres teret, és azt mondhatom rá: csupasz színpad. Valaki keresztülmegy ezen az üres téren, valaki más pedig figyeli; mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék” – írja Peter Brook, a múlt század egyik legnagyobb hatású színházi rendezője Az üres tér című könyvében, majd így folytatja: „Mégis ha színházról beszélünk, nem pontosan erre gondolunk. Vörös függönyök, reflektorfény, rímtelen drámai jambusok, nevetés, sötétség – ezek zsúfolódnak össze abban a zűrzavaros képben, amelyet egyetlen közhasznú szóval illetünk: színház.”
Ha a cirkuszról beszélünk, nagyon hasonló előítéletekkel találjuk szemben magunkat, gúzsba kötnek gyermekkori emlékeink. Kikiáltó, sátor, fűrészpor, állatok kavalkádja, bohócok, popcorn, vörös függönyök, reflektorfény, nevetés, sötét, ováció… és még folytathatnám azoknak a kulcsszavaknak a felsorolását, amelyek feltehetőleg mindenkinek azonnal eszébe jutnának a cirkuszról.
És nagyrészt igazuk is lenne, ez a cirkusz. Ez is cirkusz. De valami más is. Megfoghatatlan, titokzatos, varázslatos, romantikája van, ahogyan tragédiája és komédiája is. Az elmúlt évtizedekben elindult valami a cirkusz világában – idén 250 éves az európai cirkuszművészet! –, amely alapjaiban kezdte újragondolni, mi is az, amire gondolhatunk, amikor cirkuszról beszélünk. Jobb szó híján újcirkusznak nevezték el, és ahol csak felbukkan, így hivatkoznak rá – szemben az évszázados hagyományokat folytató formákban, zsánerekben és előadói habitusokban gondolkodó klasszikus cirkusszal.
Ugyanott születik a kettő, a sátrak mellett a porban, az artistaiskolákban, a gyakorlóterek izzadságában; ami a különbség, az egy súlyponteltolódás: a látványról és a fizikai teljesítményről (vö. élsport) a jelentésre, a lélekre került át a hangsúly (vö. színház). Az újcirkusz alkotójának már nemcsak teljesítménye, hanem mondanivalója is van. Ehhez pedig ugyanúgy elég egy üres porond, ahogy a színház megszületéséhez is.
Tavaly a Magyar Nemzeti Cirkusszal turnézott Magyarország-szerte a Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztivál Ezüst-díjasa, az osztrák Rosi Hochegger és pettyes lova, Scout. Nem azt mutatták meg, hogy mire jutottak, milyen trükköket tud egy beidomított ló, hanem kettejük kapcsolatát emelték át a háttérből a porondra. Együtt töltött hétköznapjaikat, az idomítás munkafázisait, kettejük barátságát jelenetezték a nagyérdeműnek. Produkciójukban egyenrangú szereplő lett ember és állat, alá- és fölérendelés nélkül, önironikusan, nagy szeretettel és sok mókázással, humorral.
Mondok egy másik példát is: tavaly márciusban a Művészetek Palotája színpadán lépett fel Daniele Finzi Pasca világhíres társulata. Darabjuk a rendező kedvesének, a súlyos betegségben fiatalon elhunyt Julie Hamelinnek állított emléket. Az egyik jelenetben két artistalány megállt cirkuszi számuk bemutatása közben, és beszélgetni kezdtek egymással arról, hogy éhesek, és mennyire ennének már valamit. Egyikük huncutul megkérdezte a másikat, hogy miért van annyi név olaszul a tésztára, társa pedig magyarázni kezdte, hogy természetesen azért, mert minden tészta más és más, majd büszkén sorolta a sok száz olasz kulináris terminus technicust, minden tésztafajtára volt egy konkrét szava. A másik türelmesen végighallgatta, majd megkérdezte, van-e arra szava, hogy ha valakinek meghalnak a szülei, őt hogy hívják? Árva, vágta rá a másik. És arra, hogyha a hitvese? Özvegy. És ha a gyermekei halnak meg? Arra nem tudott. És arra, ha a szerelme? Arra sem. És arra, ha a gyermekkori szerelme? Arra sem. És arra, ha a barátja? Ha a társa? Ha a kutyája? Ha a szomszédja? És csak kérdezett végeérhetetlenül, és a másik csak hallgatott, egyikre sem volt szava. Végül megkérdezte az egyik lány a másikat, hogy ha a tészta minden típusát elnevezte az emberiség, van rá ezer szavunk, akkor a szomorúság árnyalataira miért nincsen ennyi? Miért fontosabb a tészta, mint a gyász?
Aztán folytatódott a cirkuszi előadás, én pedig nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Lélek mélyéig hatoló cirkusz született, és ehhez elég volt két artista, akik el merték mondani és meg merték mutatni a közönségnek, mi foglalkoztatja őket. Ennyi kell, hogy cirkusz szülessen, aztán persze jöhet a popcorn, a vörös függöny, a bohóc, a kikiáltó, a reflektorfény és a „show must go on”.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 6-i számában.)
Valószínűleg nem véletlen, hogy épp advent első vasárnapján, az egyházi év kezdetének első estéjén mutatták be a székelyföldi Etéden a település ikonikus hangszerét, a frissen rekonstruált timborát. Könnyű dolgom lenne, ha egyszerűen egy hangszerbemutatóról kellene most írnom, ám a történet valami sokkal bonyolultabb és fontosabb lényeget hordoz magában: sok évtized után most újra megszólal az a hang, amely hosszú időn át az etédi közösség önkifejezésének összetéveszthetetlen hangja volt, s amely az idők során végképp elhallgatni tűnt, egészen mostanig.
Benedek Dezső professzor legalább annyira csodabogár a tudományos szférában, mint egykori barátja, Szőcs Géza az irodalomban. Hiszem, hogy nem azért voltak barátok, mert Kolozsváron összekötötték őket a diákévek, hanem kapcsolatukban volt valami különleges, valami sorsszerű, ami sírig tartó szövetséget és bajtársiasságot jelentett, néha közös munkát, közös gondolkodást és közös cselekvést is.
Az a kérdés, hogy létezik-e vajdasági magyar irodalom, mindig is felborzolta a kedélyeket, és indulatos válaszok születtek a témával kapcsolatban. Egyetemistaéveim alatt sajnos nem jutottunk el túl messzire, ami ezt a kérdéskört illeti. Úgy érzem, hogy a generációmnak sok-sok hiányossággal, vakfolttal kell megbirkóznia. Ezeket minél előbb tisztázni kell, mert a sok összekuszálódott szál magával ránthatja az embert, így tudatlanságból meggondolatlanul cselekedhet, beszélhet, ami igen kártékony tud lenni.
Mindenekelőtt hogy az egyik legtöbbet és legtöbbfélét olvasó irodalomkritikusunkat tisztelhetjük személyében, aki szinte már előre ismeri azt, mit írótársai még csak most írnak; illetve, másodszor: aki úgy ír kritikát, tanulmányt, esszét – s ez is csak kevesekről mondható el –, hogy abban rögtön egy egyéni nézetű, tűhegypontos mondatokkal megrajzolt nemzetkarakterológia s eszmetörténet esélyét is benne sejthetjük, azaz az általa górcső alá vett művekben azt (is) nézi, hogy azokból milyen nemzetkarakterológiai vonások hámozhatók ki…
Csak nekem tűnik fel, hogy hosszabb ideje egyik híres és kedvelt színészünk betegségével aprólékosan és szenzációhajhász módon foglalkozik szinte a teljes magyarországi sajtó? Persze tisztelet a kivételnek. Hogy mi ezzel a bajom? Válaszolok erre a kérdésre is, de előbb lássuk a sajtószemlét!
Szenteleky Kornélt már diákkorában is érdekelte a műfordítás, ám fordítói tevékenysége csak 1922-ben kezdődött el, két Baudelaire-prózavers magyarra való átültetésével (az akkoriban a magyar irodalmat is átható Baudelairekultusz hatására). Ezek a versfordítások a Bácsmegyei Napló hasábjain jelentek meg.
Szenteleky Kornél irodalmi, irodalomszervezői és folyóirat-szerkesztői munkássága mára ugyan kibomlott a halálát követő kilenc évtizedes homályból, írói tevékenységének, gondolkodói magatartásának morális értékei azonban mind ez idáig nem lelték meg helyüket a délvidéki magyarság önmagáról kialakított társadalmi-politikai összképében. A közösségéről mondott ítéletei túl súlyosnak és túlontúl pontosnak bizonyultak ahhoz, hogy elfogadottakká váljanak, hogy alapját képezzék a máig késlekedő társadalmi katarzisnak.
„A világmindenség inkább olyan ciklusokból áll, amelyek újból és újból visszatérnek önmagukba” – meséli Pottyondy Ákos, a Pannonhalmi Főapátság gyógynövénykertjének egykori vezetője. A sárkányfűárusként is ismert Pottyondy Ákost viszont nem a gyógynövényvilág titkairól kérdeztem, hanem a közelgő, legszebb téli ünnepünket megelőző időszakról, az adventről. „Az ünnepeknek vannak jelképeik” – mondja Pottyondy Ákos, aki az advent egyik legfontosabb jelképe, az adventi koszorú szimbolikus jelentéseiről beszélt.
A régi és ritka könyvek gyűjteménye mellett, melyről előző írásomban volt szó, a szabadkai Ferencesek templomának könyvtára gazdag helytörténeti gyűjteményt, időszaki kiadványokat, kisnyomtatványokat, valamint felbecsülhetetlen levéltári anyagot is őriz. A Szabadkai Ferences Rendház különleges értékes könyvgyűjteményéről legutóbb 2000. október 23-án készült kiállítás a Szabadkai Városi Könyvtár és a Szabadkai Városi Múzeum munkatársainak együttműködésével.
Épp itt volt az ideje, hogy Petőfi mellett a másik kétszáz évesünk előtt is tisztelegjünk a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Annál is inkább, mert Madách Tragédiája az esztétikai értékei mellett látnoki mű. Éppen száz esztendeje, 1923-ban írja Babits Mihály a Tragédia előszavában azt, amit a kiállításban is idézünk: „Olvasd újra művét, s úgy fog hatni reád, mint valami véres aktualitás, korod és életed legégetőbb problémáival találkozol.”