Horváth Árpád: Hírül adni a születést

2020. december 17., 00:01
Raffay Dávid: Szent József tanítja Jézust - részlet (hársfa, 157 cm, 2005)

A templom előtti téren betlehem, csaknem ember nagyságú szobrok: Kisjézus a jászolban, Mária és Szent József körülötte, a szalmán boci, szamár, bárányok… Én is megállok a karácsonyi istálló előtt. Ilyenkor gyakran gombócot érzek a torkomban. Valahogy megérint a gipszszobrok mosolya, ahogy mindenki azt a tehetetlen gyermeket nézi. Hozzá tartanak a háromkirályok is, közöttük még egy szerecsen is akad, akit Boldizsárnak nevez a biblikus hagyomány. Annyiszor láttuk, annyiszor hallottuk már ezt a történetet, mégis évről évre rácsodálkozunk a betlehemi csillagra, ahogy a giccses jászolokhoz vezet minket. Van valami ebben a biblikus egyszerűségben, nyilván ezért csodálkozunk rá felnőtt fejjel mi is, mert pontosan tudjuk, érezzük, megéljük: nekünk is szól.

Ahogy ott a betlehem előtt ácsorgok, át a téren egy négy-öt éves kisfiú kezénél fogva húz egy férfit, bizonyára az édesapját. A gyerek látni szeretné az istállót. Valószínű, nem először járnak már itt. Egészen közel jönnek a szobrokhoz, közvetlenül mellettem állnak meg. A kisgyerek le sem veszi a szemét a jelenetről. Aztán elkezdi: „Apa, miért csak egy púpja van a tevének? A bácsi a szárnyakkal nem esik le a tetőről? Nem adnak ruhát a babának?” Az apa igyekszik csendes maradni, de azért válaszolgat, ki tudja hányadszor, a sok miértre. Válaszait persze mindannyian halljuk, amit nekünk is jó eséllyel az apánk mondott el, hogy a Kisjézus azért nem fázik, mert a boci és a szamár meleget lehelnek rá. A szárnyas bácsik angyalok. A húros hangszer az angyalok kezében a lant, amelyen azért játszanak a Kisjézusnak, hogy gyorsabban elaludjon. A bárányokat a pásztorok hozták…

Közben arra gondolok, hogy itt most éppen egy angyali jelenetnek vagyunk tanúi. Az apuka ugyan nem túl lelkesen mesél a biblikus jelenetről, de mit lehet tenni, amikor a gyerek nem fogy ki a miértekből?! Négy-öt éves korban ez nem meglepő. Talán járt is az apa egykor hittanra, mert azért eléggé derekasan megválaszolgat mindent. Ennyi tudást a Szentírás alapvető történeteiről mindenesetre össze lehet szedni az élet során, még ha nem is adatott meg valakinek, hogy vallásos családban nőjön fel. Egyszerűen az általános európai műveltséghez tartozik. Ha máshol nem, hát erre valók a főtéri betlehemek, a képes bibliák, a karácsonyi rajzfilmek a téli szünet idején, a zarándokturizmus, a templomok falfestményei, a képtárak – a művészettörténetben eléggé nehéz elboldogulni alapvető biblikus ismeretek nélkül. Az apa tehát válaszolgat, és bár nem túl lelkesen, azért egészen jól betölti az angyali szerepet. Hírül adja a születést. Ennyire találékony a Jóisten, angyalokat küld hozzánk, akik a születendő reményről, az egyszerűség szépségéről, közelségről, meghittségről beszélnek. Angyali szerepben van itt a gyermek is, aki nem fogy ki a kérdésekből. Mert talán még az édesapa is meglepődik, ahogy a Kisjézusról beszél. A gyermek hozza őt ebbe a szerepbe. Milyen apa az már, aki nem válaszol a gyermeke kérdéseire? Még ha vallástalan is, angyal azért még lehet!

Engem újabban Szent József szerepe foglalkoztat. Ott áll minden betlehemi jelenetben, nem az övé a főszerep, de azért ott van. Az evangéliumi hagyományból tudjuk, hogy neki is szüksége volt angyali közvetítésre, hogy dűlőre jusson a szereppel, amelybe mint ember, mint férfi, mint apa keveredett. Minden áldatlannak nevezhető körülmény ellenére, amelybe a kedvesével Betlehemben kerültek, derekasan helytállt. Olyannyira talpraesett volt mint férfi, hogy kétezer év óta is ott állunk e jelenet előtt, és gombóc van a torkunkban. Szent József meghittséget teremtett a legnagyobb kiszolgáltatottság ellenére is. Merthogy amit a betlehemi jászolnál látunk, az igazából mélyszegénység, emberi nyomor, egy istálló, ahol a gyermek született. Hogy ne hatódnánk meg, amikor egy mosolygós gyermeket látunk, és egy odaadó édesanyát?! Az anyai szerep azonban az apa jelenléte nélkül éppen az ellenkezőjét váltaná ki belőlünk, mint amit a betlehemi jelenetben megcsodálunk. Nincs szomorúbb helyzet, mint egy vergődésében magára hagyott nő és a védtelen gyermek. Szent József azonban ott van, méghozzá igazi férfiszerepben. Háttér. Bizonyára megtette, amit tudott, hogy minden nehézség ellenére a legjobb körülményeket biztosítsa azok számára, akiket a Jóisten rábízott. És igazán nehéz helyzetekben mi lehet fontosabb egy férfinál, mint hogy jelen legyen? Attól férfi, hogy állja a lehetetlen állapotokat! Megoldja, amit lehet! Így a legnagyobb nyomorúság is meghittséggé változhat. Minden nő, legalábbis minden anya ilyen férfira vágyik: légy ott mellettem, amikor nehéz. Köszönöm, hogy számíthatok rád! Szent József nem angyal, nemcsak hírt hoz, hanem teszi a dolgát. Meghittségteremtő. Jelenléte biztonság minden kiszolgáltatottság közepette. Férfipéldakép.

A betlehemi jelenet azonban elsősorban a megtestesülésről szól. A kereszténység a megtestesülés vallása. És ez nagy szó. A betlehemi jelenet nélkül ugyanis Isten csak ideológia maradna. Szép eszme, magasztos érzés, legszebb gondolataink iránya, a legnemesebb projekcióink, amit mi, emberek magunkból valahogy kipréselhetünk. De ez az eszme, amelyet az ember a legnagyobbnak el tud képzelni, és értelmével és érzéseivel viszonyulni tud hozzá, ez a Magasság lejön a mélységbe. És azt mondja: itt vagyok, befogadtok? Rátok bízom magam. És azt a gyermeket valakinek rendbe kell tenni. Ez a legfontosabb, így van ez a mi életünkben is, hogy az eszmei magasságokból a tekintetünket arra kell irányítanunk, ami van. Mária és Szent József életének mintázata ott akar hatványozódni a mi sorsunkban is. Isten ugyanis ránk bízza magát. Rendbe teszel? Adsz ennem és innom? Megvédesz? Hiszel egyáltalán bennem?

A felnövekvő Názáreti Jézus egy árva szót sem ír le, az örömhírt, hogy elközelgett az Isten Országa, teljesen a tanítványaira bízza. Úgy látszik, a Mindenhatónak a betlehemi jelenet óta szokásává vált, hogy szívügyét az emberre bízza. Ott van az a kicsiny kenyér és pár korty bor is, és azt halljuk, aki ezt eszi és issza, annak örök élete lesz. Beveszem a számba, és csakugyan bort érzek a nyelvemen, meg annak a pár grammnyi lisztnek az ízét. Aztán mégis ott van a hit, a szó, becsukom a szemem, és a Názáreti tekintete előttem. És hallom: Én vagyok az égből alászállott élő kenyér, meg hogy ezt cselekedjétek az én emlékezetemre… Aztán fenn van a kereszten a meggyötört ember, a kudarc kiteljesedik, és ő mégis azt mondja: Beteljesedett! Ugyan mi lehet a teljesség a betlehemi jelenetben? És mitől lehet teljes az én életem, amikor szétfeszít a sok értelmetlenség, amikor abszurd helyzetek válhatnak normalitássá, amikor simán elintézhet az élet úgy, hogy megesz a szégyen, a fájdalom, az elégtelenségem?! És akkor nézzem a mezők liliomait?! A madarakat a kék égen, hogy nem aratnak, nem vetnek, és mégis, ez lenne a teljesség?! A betlehemi igénytelenség előtt gombóc van a torkunkban, mert ott elkezdődik mindaz, ami a tökéletes ellentéte annak, amit amúgy normálisnak állítanak be számunkra. Közben pedig érezzük, hogy annyi a hazugság, az áltatás, és hogy azok a madarak és liliomok, amelyekről a Názáreti beszélt, csakugyan tudnak valamit.

A háromkirályok is a betlehemi jelenet részei. Vízkereszt ünnepét igazából korábban ünnepelte a keresztény világ, mint a karácsonyt. Valójában mágusokról beszélnek az evangéliumok, mi szeretjük őket királyoknak nevezni. Senki sem tudja, honnan jöttek. A lényeg, hogy nem a biblikus kultúra részei. Nagyon távoli vidékről vezette őket a sötét égen felfénylő csillag. Általuk a betlehemi jelenet univerzalitása csillan meg. Ezért nem mellékes mozzanata a történetnek, hogy az egyik messziről jött bölcs szerecsen, azaz fekete a bőre színe. Minden ember eljuthat Betlehembe, még ha mágus is, még ha ki tudja honnan jön is. És ezek a távoli idegenek felismerik a Mindenhatót abban a tehetetlen gyermekben. Isten dicsősége átragyog a mélyszegénységen, az igénytelenségen, ahogy Mária és Szent József teszi a dolgát, a boci lehelete, a szamár körbeforgó fülei, a bárányok, a pásztorok, a szárnyas bácsik a tetőn… nem igaz, hogy nem lehet képes az ember meglátni, hogy mennyire egyszerű és nagyszerű itt minden! Azok a senkiházi mágusok is képesek voltak rá. Meg a pásztorok persze, akik szinte törvénynélkülinek számítottak a települések végén. És az egyház a mágusok hódolatát a betlehemi kisded előtt már korábban elkezdte ünnepelni, mint magát a karácsonyt. Mert a születés egy dolog, de hogy az ember abban a gyermekben fel is ismeri a Mindenhatót, az aztán tényleg nagy dolog! Hogy az a kicsiny kenyérke és a bor, amit csakugyan kenyérnek és bornak érzek a nyelvemen, de aztán mégis átjár a hit, ez már a keresztény hit valódi felfénylése. Az epifánia, ahogy a háromkirályok ünnepét hívták eredetileg vízkeresztkor, igazából felragyogást jelen. A fenomén szó jön majd ebből a kifejezésből a filozófiában. A kézzelfogható jelenségből fel-, ki-, átragyog Isten dicsősége. És a kereszten ott hal meg majd nagyjából harminc évvel később ez a gyermek, és utolsó szava az lesz majd, hogy beteljesedett! A liliomok meg azóta is nőnek a réten, bár minden télen ők is meghalnak. A madarak meg tavaszra újra fészket raknak, és vidáman fütyörésznek. Isten pedig nem szűnik bízni az emberben.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. december 14-i számában.)