,,Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.”
(József Attila: Leltár)
A szóbeszédek ellenére a Balaton nevéhez szorosan kapcsolódó irodalmi alakok, a nagy mesterek történetei nem minden esetben olyan fényesek és reményteliek, mint ahogyan azt az idő oly hűen és kitartóan megőrizte számunkra. S bár a 21. század korában Jókai Mór balatonfüredi villájára és Illyés Gyula tihanyi malomkő asztalára úgy tekintünk, mint történelmi múltunk fontos értékeket képviselő relikviáira, vannak olyan ránk maradt emlékkockák, amelyeket sokkal inkább a letargia ködös homályában kell megkeresnünk.
A személyes tárgyak és történetek beleivódnak az irodalomba, ezáltal pedig az irodalomtörténetünkbe is, és a feljegyzett időpontokat, helyszíneket idővel nem tudjuk majd különválasztani egy-egy költői bravúrtól, akár egy egész életműtől, amely egykor meghatározta a szerzői (ki)létet (is). A tavat megverselő költőknél és a prózai alkotóknál is inspirációs forrásként felbukkanó helyszín egyre-másra a szabadság jelképeként árulkodik önmagáról és arról a feltehetően háborítatlan életérzésről, amelyet akkor tapasztalhat meg az emberfia, amikor közelebbről is megismerkedett már a magyar tenger különleges atmoszférájával, és ezáltal kapcsolódni tud a Balaton titokzatos rezgéseihez.
Ez a viszony mégis – amelyet maga a tó kínál fel az őt tisztelő, őt csodáló, szépségét és titkait megörökítő szerzőknek – néha kudarcba fullad, és a megszokottól eltérően fúrja bele magát a történelmi emlékezet bonyolult, labirintusszerű melegágyába.
,,Péntek este nyolc órakor Balatonszárszó állomáson egy fiatalember vetette magát a befutó budapesti gyorsvonat elé. Kiderült, hogy az öngyilkos József Attila harminchárom esztendős író.” [1] – írják 1937 decemberében a temesvári Déli Hírlapban. A történteket a Nyírvidék – Szabolcsi hírlap pedig ilyenformán közölte: ,,József Attila költő, a Nyugat munkatársa és a Szép Szó szerkesztője, ma délelőtt Balatonszárszónál a vonat elé vetette magát.” [2]
A halál időpontját, de még a költő születési évét is több híradásban eltérő, helytelen formában olvashatjuk. A korabeli sajtóorgánumoknak köszönhetően az ,,öngyilkos író” címkével megbélyegzett József Attila halálhíre – tehetségének elismeretlenségétől függetlenül – nagyon hamar bejárja az ország minden pontját, és mondhatjuk azt: a költő a hirtelen és megakadályozhatatlan távozásával meglehetősen nagy felháborodást kelt mind az olvasók, mind pedig az írók körében.
A futótűzként terjedő szomorú hír azt a jelenséget is előidézte, melyre József Attila élete utolsó napjáig vágyakozik: az érdeklődés középpontjába kerülni, megbecsülésre találni emberként és költőként egyaránt. Az utóbbi persze a hosszú évek során – ahogy egy életmű lezárását követően lenni szokott – még inkább kiteljesedett, József Attila költői presztízse olyannyira megnőtt, hogy sokan ma is a magyar költőink legjobbjaihoz sorolják. Ez az álláspont megkérdőjelezhetetlen ugyan, mégis kíváncsiak lehetünk: József Attila lírája és személye miért csak halálát követően kerül bele hangsúlyosabban az irodalom figyelmének központjába?
Ennek kapcsán fogalmazza meg Németh Andor a költő halálának következményeit: ,,Megjelentek olyan közlemények is, melyek a költő szegénységére és elhagyatottságára való hivatkozással intézményeket, sőt egyéneket vontak felelősségre tragikus kimenetelű sorsa miatt.” [3]
Az akkor még öngyilkosságként kezelt esetet József Attila kisgyermek korától kezdődő szörnyű sorsának tulajdonították. A kis József Attilát két és fél évesen átveszi a gyermekmenhely, ahonnan nevelőszülőkhöz kerül, négy évesen már disznókat őriz. Az egyedülálló édesanya ugyan próbálja visszaszerezni és eltartani a fiát, de ,,a mosónők korán halnak” – emlékezik vissza maga a költő is az Anyám című versében. Egész fiatalkorában dolgozik: először kondásfiú, majd hajóinas, később Budapesten cukorkaárus és rikkancs – mindeközben pedig van energiája a tanulásra összpontosítani, egyetlen valós küldetése a költészetben rejlik. Ám az egyetem eltanácsolja, verseit pedig nem övezi olyan fényglória, amilyennek azt megálmodta. Az örökös gondok – hangoztatják barátai – lassan felőrlik, idegbeteg lesz. Hónapokig kezelik egy szanatóriumban, végül pedig házi kezelésre hivatkozva a nővéreihez utazik Balatonszárszóra.
Persze azóta tudjuk, hogy utolsó kezelőorvosának, Bak Róbertnek patológiai megállapításai nem voltak helyénvalóak, ennek tudatában pedig az öngyilkossági cédulát is sokan megnyirbálják, innentől kezdve nem volt biztos az sem, amit évekig elfogadott tényként kezeltek: József Attila halálát egyszerű balesetként látja a távoli utókor. Ezt igazolja dr. Garamvölgyi László Hogyan halt meg József Attila? című kötete, melyben a nyomozó – felhasználva tízéves munkatapasztalatait – állítását tudományos alapokra helyezve megcáfolja az 1937 decemberében főcímoldalakra kikerült hírt, mely szerint ,,József Attila a vonat elé vetette magát”.
Az emlékezés határmezsgyéjén a költő kortársai sem mindenben értenek egyet. ,,Hogy szegény volt és nyomorgott, nem mellékes, de nincs döntő szerepe a tragédiájában....Látni semmi esetre sem lehetett rajta a tüneményes nyomort, melyet költészetével tündérvilággá alakított át” [4] – idézi Németh Andor a szerencsétlenséget követő évben megjelent Szép Szó emléklapszámából a költő egyik barátjának szavait. Déry Tibor viszont utolsó emlékeit megosztva másképp látja József Attila személyét: ,,nem ő maga öregedett, élete öregítette”, majd folytatja ,,évei során egyre kevesebbet mosolygott, egyre ritkábban nevetett”. Ugyanakkor Déry is elismerte, ez a fokozatos lelki és fizikai leépülés nem negatív formában mutatkozott meg a versírásban: ,,valahány versét megmutatta, bebizonyosodott, hogy költészete épp ettől az esendő testtől, a tapintatos, ismeretlen s nagy háttértől kapta reliefjét. […] Idegenszerűen mozgott a valóságban, melyet pompásan ismert. Ahol tapasztalata rövid volt, megtoldotta egy verssel.” [5]
S hogy a sors iróniája-e, hogy a mostani megemlékezésünk egybeesik kedvenc költőelődjének születésének 200. évfordulójával, nem tudom, mindenesetre afelől semmi kétségünk nem lehet: életében ugyan még nem, de halálát követően ő is csatlakozott az általa is példaértékűnek számított nagyokhoz, most már ő is közéjük tartozik. Bátran mondhatjuk: a költészet az összekapcsolódásokban él tovább, s így lesz a líra is örök.
Azt hiszem az igazság mindig megkérdőjelezhető, a bizonytalanság pedig mindig megmarad, talán most már megértjük Fábry Zoltán kulcsfontosságú szavait: ,,az igazi költészet ára mindig egy ember élete” [6] .
A búcsúzás – a teletűzdelt közhelyrengeteggel – új tavaszt ígér, s a halálból való feltámadás – a megkésett elismeréssel együtt – megtörténik: a költőnek sikerül elérnie mindazt, ami rövid életében nem adatott meg. S kinek a gondolataival zárhatnám soraimat, ha nem Faludy György legszebb, József Attilának címzett búcsúversének egy részletével, amely egyrészt arra is rámutat mit hagyott maga után a költő, s miről maradtak le az olvasók, miről, illetve kiről maradt le az 1920–30-as évek irodalma.
,,S most, hogy elmentél, s mint golyót a fában
hagytad szívünkben minden szavadat,
s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,
hogy bennünk csak a borzalom maradt,
meg napjaink sötét gyászmenete,
míg felzokogunk, európaiak
a sok turáni közt e fekete földön.
Aludj hát; aludj: víz meg ég
nem volt még lágyabb és kékebb,
mint e bús délutánon.”
(Faludy György: József Attila emlékére)
[1] – Déli Hírlap, 13. évf., 277. sz., 1937.
[2] – Nyírvidék – Szabolcsi Hírlap, 5 évf., 276. sz., 1937.
[3], [4] – Németh Andor:, Emlékek farkasvermében, Újság, 14. évf., 29. sz., 1938.
[5] – Déry Tibor: József Attila, Korunk, 1938, 13. évf., 1. szám
[6] – Fábry Zoltán: József Attila szlovákiai emléke, Irodalmi Szemle, 2005.
Néhány jelöletlen részt és gondolatot a Balatonszárszón található József Attila-emlékház meglátogatása is inspirált.
