Milyen elvárásokkal tekint az irodalomszakma az irodalmat éltetők, a múltunkat és a jelenünket is megörökítő írók és költők felé? És milyen elvárásai vannak az olvasónak? Az irodalmat létrehozó és egyben a kultúrahordozó – a szerző néven ismert – emberfajta hogyan tud az irodalmat befogadó, azaz a kultúrafogyasztó nép kedvére tenni? Az elvárások ellentmondásosságát is érintette szellemes székfoglaló beszédében Nagy Koppány Zsolt író, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja, lapunk prózaszerkesztője.
A Pesti Vigadóban megtartott előadásának a humor és a nevetés volt a központi témája, a szakma által háttérbe szorított – a ,,szégyenpadba” kényszerített – művek megítélése. ,,A vidám könyvek mindig külön polcon, külön sarokban találhatók, nyilván azért, hogy még véletlenül se humorozzák össze a komoly irodalmat” – mutatott rá arra a könyvesboltokból is ismerős kategorizálási gyakorlatra, mely tükrözi azt a cseppet sem elhumorizálható tényt, miszerint a magas irodalom akarva-akaratlanul távol tartja önmagától, sőt: elijeszti a humort kedvelő s a nevetésre késztető szépírók hadát.
Az író arra hívta fel a figyelmet, hogy a köztudatban és szakmai fórumokon is a humoros és a komoly írások egymás ellentétpárjaként jelennek meg, miközben ez a két szövegtípus nem ellensége a másiknak, mindkettőnek a magas irodalom megkérdőjelezhetetlen részének kellene lennie. Bemutatta, hogy a különböző korszakokban az ember és az európai kultúra hogyan viszonyult a nevetéshez, a vidámsághoz, és az idők folyamán mikor kezdte elfelejteni a nép a boldogság és az igazság egyik legnagyobb hordozóját: a humort.
Hol tartunk most? A humor – az emberi szabadság e különös eszköze – talán még sosem volt ekkora veszélyben. „De míg korábban csak a fanyalgó szakma kárhozatos, álságos és elitista hozzáállása jelentette a kiközösítés veszélyét, illetve legfeljebb a komolyságnak, a magasirodalomnak való kényszeres megfelelni akarás kínozta az egyszeri szerzőket, manapság egy új, igen komoly veszélyeztető tényező is megjelent a színen… és ez nem más, mint a szintén, de másként álságos, kettős mércét alkalmazó politikai korrektség. Végül eljutottunk hát oda, hogy a humort és a humoros irodalmat nem csak kiherélik, nem csupán ignorálják, hanem egyenesen létében veszélyeztetik, felszámolják és elpusztítják” – állapította meg Nagy Koppány Zsolt.
Ő – íróként, szerkesztőként, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatójaként – nemcsak a fenyegetést, hanem a feladatot is felismerte: „azon kell dolgoznom, hogy olyan szövegeket írjak, kutassak fel és szerkesszek, amelyek hírből sem ismerik az öncenzúrát, fittyet hánynak a humoros irodalommal szembeni összes korok összes ellenérzésére, legújabban pedig a PC-diktatúra véleményére, és így meg kell próbálnom legalábbis a saját szintemen visszaadni a humoros irodalom méltóságát: hogy a szégyenpadból egy kicsit előrébb (ker)ülhessen, hogy a vájt fülű és szórakozni vágyó olvasók kedvükre hallgathassanak és olvashassanak igényes kortárs humoros szövegeket is. Vissza kell tehát adni a humor méltóságát amennyire lehetséges, hiszen a minden gáttól mentes humor vállalása a mai PC világban szinte az egyetlen szabadságforma.”
Az anyanyelvbarátok (másik oldalról a nyelvtannácik, vagyis azok, akik mindig minden nyelvi hibát kijavítanak) a világhálón osztják meg tapasztalataikat. Néha csak egész apró észrevételeket tesznek:
Soóky László (1952–2020) az 1990-es évek végén, két és fél évtizedes, szélesebb körben is felfigyeltető, termékeny írói-költői-kritikusi-közíróiművelődésszervezői s dramaturgi ténykedés után, ilyen-olyan okból, bő évtizedre elhallgatott íróként, és visszavonult a nyilvánosságtól. Csupán a 2010-es évek elején jelentkezett újra, biztatásomra – a pozsonyi Irodalmi Szemlét szerkesztettem az időben –, színikritikusként, a komáromi Jókai Színház előadásainak értékelőjeként, krónikásaként.
Meggyőződésem, hogy kevés olyan magyar ember jár s kel a földön, aki nem ismeri Arany János híres Toldi-történeteit. Az elbeszélő költemény – főként a trilógia első, 1846-ban elkészült része – s annak ikonikus jelenetei már iskolás éveinkben beleivódnak a gondolatainkba, formálják a személyiségünket, de még talán – házi olvasmány jellegük nyűge ellenére is – titkon élvezzük, szeretjük és izgatottan várjuk a Toldiról szóló hosszú óramegbeszéléseket.
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló, szűkszavú költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa így is egy bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé, amelynek minden állomása figyelmet érdemel. Danyi összesen három önálló verseskötettel jelentkezett életében: Sötéttiszta (1975, Forum), Rigólesen (1988, Forum) és Palicsi versek (1995, Forum), illetve 2013-ban Enyhület és felröppenés címmel a Forum és az Életjel együttműködésének köszönhetően jelentek meg összegyűjtött versei.
Antal Sándor Nagyváradról indult, megjárta Németországot és a skandináv országokat, de ahogy évszázadokig szinte minden (ki)tanult honfitársa, ő is visszatért, hogy idehaza hasznosítsa külföldön megszerzett tudását. A Nagyváradi Napló szerkesztőségében dolgozott, meglátta Ady Endrében a zsenit, s megírta a Holnap antológia első kötetének előszavát.
„Általában a nyelvtörvények monopolisztikus szándékúak és kizáróak vagy legalábbis korlátozó hatásúak. Ebben semmiképpen sem volna kívánatos követni őket. Nem nyelvtörvényre van tehát szükség (az kimondottan káros lenne), hanem egy olyan, az alkotmányba foglalt elvi útmutatásra, amely az országunkbeli összes nyelv használatáról egységesen rendelkezik, s amely esetleg egy későbbi, akár csupán egy-egy területre – például a tömegtájékoztató eszközök nyelvhasználatára stb. – kiterjedő szabályozáshoz kiindulópontul vehető.”
1960-ban magyar szülők gyermekeként beleszülettem a Kárpát-medencébe. Nem Magyarországra, hanem Csehszlovákiába, nem a királyi hatalomba, hanem a kommunista diktatúrába. Nagyszüleimet nem ismerhettem, mert születésem előtt meghaltak, s velük együtt meghalt a múlt is, nem volt örökség, nem volt családi emlékezet, mert tilos volt, mert szüleim féltek beszélni.
A két világháború között a délvidéki magyarság, amikor először került kisebbségi létbe, számos kiemelkedő politikussal büszkélkedhetett, akik igyekeztek a trianoni békediktátum szabta keretek között képviselni a közösség érdekeit. Ilyen jeles közéleti személyiség volt többek között Sántha György, a Magyar Párt elnöke, Prokopy Imre, Deák Leó vagy éppen Pleszkovich Lukács. Közülük is kimagaslott Várady Imre, aki igen hosszú és gazdag közéleti pályát tudhatott maga mögött.
Hatodjára indul óriási bulival a szeptember az erdélyi Énlakán: a Heinczinger Mika (leginkább a Misztrál együttesből ismerhetjük) által életre hívott Énlaki Regejáró egyre népesebb közönséget vonz évről évre, a résztvevők többsége visszajáró, nem csak a helyiek és a környékbeliek, de a távolabbról érkező rajongók bensőséges kulturális fesztiválja lett a rendezvény. Igazi összművészeti ünnep. Idén az első este nagykoncertjét a Sajba adta, a vájtfülűek nagy kedvence, igazi kultúrcsemege, amelyet zenei műfajba aligha lehetne könnyen beilleszteni, vagy megtalálni a kellő kategóriát számára az elektronikus és a népzene
Az 1807. évi IV. törvénycikk kimondta, hogy Fiume közvetlenül Magyarországhoz tartozik. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc bukását követően horvát igazgatás alá került. A horvát–magyar kiegyezés után, 1870-től a város kormányzata királyi jóváhagyással provizóriumként működött. Az Andrássy-kormány ettől kezdődően komoly fejlesztéseket foganatosított: 1871-ben megkezdődött a korszerű kikötő kialakítása, 1873-ban a vasút is elérte Fiumét. 1910-ben a város 49.726 lakosának 51 százaléka olasz, 25 százaléka horvát, 13 százaléka pedig magyar nemzetiségűnek vallotta magát.