2023. szeptember 13., 22:27
Nagy Koppány Zsolt székfoglaló előadása a Magyar Művészeti Akadémián/Fotó: Antal Réka
Milyen elvárásokkal tekint az irodalomszakma az irodalmat éltetők, a múltunkat és a jelenünket is megörökítő írók és költők felé? És milyen elvárásai vannak az olvasónak? Az irodalmat létrehozó és egyben a kultúrahordozó – a szerző néven ismert – emberfajta hogyan tud az irodalmat befogadó, azaz a kultúrafogyasztó nép kedvére tenni? Az elvárások ellentmondásosságát is érintette szellemes székfoglaló beszédében Nagy Koppány Zsolt író, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja, lapunk prózaszerkesztője.
A Pesti Vigadóban megtartott előadásának a humor és a nevetés volt a központi témája, a szakma által háttérbe szorított – a ,,szégyenpadba” kényszerített – művek megítélése. ,,A vidám könyvek mindig külön polcon, külön sarokban találhatók, nyilván azért, hogy még véletlenül se humorozzák össze a komoly irodalmat” – mutatott rá arra a könyvesboltokból is ismerős kategorizálási gyakorlatra, mely tükrözi azt a cseppet sem elhumorizálható tényt, miszerint a magas irodalom akarva-akaratlanul távol tartja önmagától, sőt: elijeszti a humort kedvelő s a nevetésre késztető szépírók hadát.
Az író arra hívta fel a figyelmet, hogy a köztudatban és szakmai fórumokon is a humoros és a komoly írások egymás ellentétpárjaként jelennek meg, miközben ez a két szövegtípus nem ellensége a másiknak, mindkettőnek a magas irodalom megkérdőjelezhetetlen részének kellene lennie. Bemutatta, hogy a különböző korszakokban az ember és az európai kultúra hogyan viszonyult a nevetéshez, a vidámsághoz, és az idők folyamán mikor kezdte elfelejteni a nép a boldogság és az igazság egyik legnagyobb hordozóját: a humort.
Hol tartunk most? A humor – az emberi szabadság e különös eszköze – talán még sosem volt ekkora veszélyben. „De míg korábban csak a fanyalgó szakma kárhozatos, álságos és elitista hozzáállása jelentette a kiközösítés veszélyét, illetve legfeljebb a komolyságnak, a magasirodalomnak való kényszeres megfelelni akarás kínozta az egyszeri szerzőket, manapság egy új, igen komoly veszélyeztető tényező is megjelent a színen… és ez nem más, mint a szintén, de másként álságos, kettős mércét alkalmazó politikai korrektség. Végül eljutottunk hát oda, hogy a humort és a humoros irodalmat nem csak kiherélik, nem csupán ignorálják, hanem egyenesen létében veszélyeztetik, felszámolják és elpusztítják” – állapította meg Nagy Koppány Zsolt.
Ő – íróként, szerkesztőként, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatójaként – nemcsak a fenyegetést, hanem a feladatot is felismerte: „azon kell dolgoznom, hogy olyan szövegeket írjak, kutassak fel és szerkesszek, amelyek hírből sem ismerik az öncenzúrát, fittyet hánynak a humoros irodalommal szembeni összes korok összes ellenérzésére, legújabban pedig a PC-diktatúra véleményére, és így meg kell próbálnom legalábbis a saját szintemen visszaadni a humoros irodalom méltóságát: hogy a szégyenpadból egy kicsit előrébb (ker)ülhessen, hogy a vájt fülű és szórakozni vágyó olvasók kedvükre hallgathassanak és olvashassanak igényes kortárs humoros szövegeket is. Vissza kell tehát adni a humor méltóságát amennyire lehetséges, hiszen a minden gáttól mentes humor vállalása a mai PC világban szinte az egyetlen szabadságforma.”
