Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában;
,,Ez a nép nem veszhet el soha!”[1] – hangzott el Goór György alezredes emlékbeszédében 1963-ban. Az a nép, melyet az alezredes méltónak tart a fennmaradásra, s mely nyolc évvel korábban együttes erővel kiállt szabadsága mellett: a magyar nép.
S ugyanerről a magyar népről beszélt évszázadokkal korábban gróf Zrínyi Miklós horvát bán, hadvezér: „Ha kérded, kit kévánok s micsoda nemzetet akarok óltalmamra, azt mondom: az magyart kévánom. – Miért? – Azért, mert legalkalmatosabb, legerősebb, leggyorsabb és – ha akarja – legvitézebb nemzetség.” [2] Nem tévedett, amikor e sorokat leírta: múltbéli tetteink akarva-akaratlanul is a magyar nemzet iránti hősies elkötelezettségünket igazolják, s azt az elszánt vakmerőséget, amely a hazaszereteten és a haza védelmén túl csupán egy valamire áhítozik: a szabadságra. De mit jelent ma szabadnak lenni? S mit jelentett a szabadságfogalmunk ezelőtt ötven, száz vagy akár ezer éve? Hol van kőbe vésve a szabadság törvénye?
csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt. Szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek; –
péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.
Az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a szörnyű
szépség most nálunk is megszületik; –
hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány;
1956. október 23. Egy dátum a magyar történelemben, s egy újabb nemzetünnep, mely a magyarok bátorságát és odaadását idézi meg.
„1956. október 23-án délután három órakor kezdődött az egyetemisták tüntetése a Petőfi-szobornál. A Műegyetem hallgatói a Bem-szoborhoz vonultak. A budapesti munkásság is az egyetemisták mellé állt. Kezdetben lengyelbarát, Rákosi- és Gerő-ellenes jelszavak hangzottak el, később a szovjet csapatok kivonását követelték, és kivágták a zászlókból a szovjet típusú címert. A budapesti eseményekkel párhuzamosan több nagyvárosban voltak megmozdulások. Debrecenben este hatkor eldördült a forradalom első sortüze.” [3]
Olvassuk a történelemtankönyvekben, olvassuk és halljuk minden évben az októberi megemlékező-, köszöntő-, illetve megnyitóbeszédekben. A szabadságharc a sztálinista terror és a szovjet megszállás elleni békés tömegtüntetéssel kezdődött, másnapra viszont már nem voltak elegendők a magasba kiáltott szavak: mindegy egyes szó életet is követelt.
ölelkezés az Írószövetségben:
csomagolnak és indulnak haza;
feltépett sínek, utcák és fölöttünk
a szabadság liliom-illata; –
ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; –
és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör ködön, füstön. Talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján;–
„Sokszor voltunk már kilátástalanabb helyzetben – gondolok a tatárdúlási utáni évekre, a százötven éves török megszállás idejére és a 263 éves Monarchia kilátástalanságára –, de mindig akadt valaki (vagy valami), aki (vagy ami) »helyretette« az országot, visszaadta lakói öntudatát és büszkeségét. A tatárjárás után IV. Béla révén újra Európa lettünk; a török idők után a Rákóczi-féle szabadságharc újra felébresztette a nemzet öntudatát; majd 1848-ban egy »pimaszul fiatal« ember – Petőfi Sándor – ki merte mondani, hogy »talpra, magyar!«, »itt az idő«, »rabok voltunk mostanáig«.”[4]
Megannyi időpont és megannyi daliás hőstett; azonban amikor feltesszük azt a bizonyos kérdést – „Miért pont a magyar?” – egy soha véget nem érő önvizsgálat során, rájövünk, hogy a szabadság és a függetlenség nem az élet velejárója, ez az állapot sokkal inkább az élet iránti tiszteletet és megbecsülést jelöli: a szabadság ebben a fogalomtérben a reményhez áll közelebb, mintsem a bizonyossághoz.
Ám a magyar 1956 őszén kockáztatott, s már sokadik alkalommal akart közelebb kerülni egy olyan létformához, amely fizikai értelemben talán soha nem is létezett. Mégis: október 30. és november 4-e között megtapasztalhatta azt a bizsergést, amely a szabadság egy kisebb szeleteként jutott neki a hat napon át tartó győzelme alatt.
és szombat: hajnalban csupa reménység,
de estefelé: nyakunkon a kés.
A keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés; –
mentünk a kétszázezerrel: nem bírok
újabb börtönt, s ha nem is jött velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem; –
a Bach-huszárok tankban tértek vissza:
eddig sem ápolt, s ha más föld takar,
mit számít az? és mit, hogy fiam majd
Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?
„1956. november 4-én, a Kossuth Rádióban 7 óra 57 perckor hangzott el, és többször megismételték, majd az éterben végleg elhalt Háy Gyula kiáltása, a Magyar Írók Szövetségének felhívása: Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! – Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”[5] A Kossuth-díjas magyar író segélykiáltása nem kapott támogató válaszreakciókat.
A forradalom következményeként csaknem kétszázezer magyar hagyta el az országot, s mintegy háromezer esett el. Ugyan az emigrált magyarság egy része a rendszerváltást követően visszatért, sokan ma is szétszóródva a világ egyes területein óvják magyarságukat, amelyet olykor háttérbe szorít az idegen nyelv, az idegen kultúra szokásai és hagyományai pedig beleszövődnek az emlékekben őrzött magyar öntudatba, mégis: ez az öntudat – minden kétséget kizáróan – tovább él. A nemzeti összetartozás erejét bizonyítja a 60-as években útjára indított magyar nemzeti vándorzászló is. „Ez a lobogó a szabad és független Magyarország jelképe!” [6] A Berzy József által világkörútra indított vándorzászló egyetlen egy valós szándéka, hogy a „távoli földrészekre szétszórt magyar közösségek közt vándorolva, lelki kapocs legyen a közös, szent cél érdekében, hogy ébren tartsa a hit és remény lobbanó lángját az imádott Haza vágyott feltámadásban.”[7]
Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
az ifjúságtól mind visszakapom,
és otthon, a sötét előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason –
ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem
az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem – életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat,
„A zsarnoki túlerő legyőzhette a magyar szabadságharcot, de az eszmét: a Magyar Szabadság gondolatát már ki nem irthatja sem terror, sem üldözés a magyar szívekből.” [8] A magyar 1986-ban még mindig az 1956-ban történt események lenyomataiból építkezik, s bár a szabadságharc hozadéka elsősorban a vereség körül forgott: áldozatokat, árulókat termelt és csonkítást végzett az ország valamely területén, abban biztosak lehetünk, Zrínyi Miklós – fentebb idézett – gondolatai háromszáz év távlatából is erőt adnak, hogy a nemzeti identitásunk – méltóságunk és büszkeségünk – maradéktalanul fennmaradjon és tovább éljen.
S mi dolgunk nekünk mindezzel? A történelmi múltunk miképp válik a jelenünkké, s mi okból mondjuk el minden év március 15-én Petőfi Sándor Nemzeti dal című versét, miért gyászolunk június 4-én, s ma – október 23-án – miért beszélünk a magyar nép szabadságáról?
Van-e nekünk annál nagyobb feladatunk, minthogy emlékezzünk? Emlékezzünk az elmúlt idők eseményeire, a történelembe ívódott dátumokra, az eltitkolt nevekre és a cenzúrába burkolt gyilkosságokra. Az a felfogás, amely az 1956-os szabadságharcosokat hajtotta, nem csupán egy vágyálmot helyettesít: ez egy olyan eszme, melyet megértve és követve megbékélhetünk önmagunkkal, magyar létünkkel, s kiegyezhetünk a szabadság azon gondolatával is, mely nem jutalmaz, de visszaad, nem ment meg, de megerősít, s kézen fog, ha épp szükségünk van rá.
éjjelre és kedvet a szenvedéshez
s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,
ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –
ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
oly könnyű volt a nehéz út veled!
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.
(Faludy György: Ezerkilencszázötvenhat, te csillag)
[1]; [6]; [7] – Képes Világhíradó, 1963.
[2] – Képes Világhíradó, 1965.
[3] – Egy rövid, általános összefoglaló, hogy mi is történt 1956. október 23-án. (Zanza.tv)
[4] – Napút, 2006.
[5] – Művészeti Katalógusok, 1956.
[8] – Krónika, 1986.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.