Ilyés Krisztinka: „Ezerkilencszázötvenhat, te csillag”

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában;

,,Ez a nép nem veszhet el soha!”[1] – hangzott el Goór György alezredes emlékbeszédében 1963-ban. Az a nép, melyet az alezredes méltónak tart a fennmaradásra, s mely nyolc évvel korábban együttes erővel kiállt szabadsága mellett: a magyar nép.

S ugyanerről a magyar népről beszélt évszázadokkal korábban gróf Zrínyi Miklós horvát bán, hadvezér: „Ha kérded, kit kévánok s micsoda nemzetet akarok óltalmamra, azt mondom: az magyart kévánom. – Miért? – Azért, mert legalkalmatosabb, legerősebb, leggyorsabb és – ha akarja – legvitézebb nemzetség.” [2] Nem tévedett, amikor e sorokat leírta: múltbéli tetteink akarva-akaratlanul is a magyar nemzet iránti hősies elkötelezettségünket igazolják, s azt az elszánt vakmerőséget, amely a hazaszereteten és a haza védelmén túl csupán egy valamire áhítozik: a szabadságra. De mit jelent ma szabadnak lenni? S mit jelentett a szabadságfogalmunk ezelőtt ötven, száz vagy akár ezer éve? Hol van kőbe vésve a szabadság törvénye?

csütörtök: lázrózsák mindenki arcán.
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt. Szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek; –

péntek: még több vér, tankok a Ligetnél.
Az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a szörnyű
szépség most nálunk is megszületik; –

hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány;

1956. október 23. Egy dátum a magyar történelemben, s egy újabb nemzetünnep, mely a magyarok bátorságát és odaadását idézi meg.

„1956. október 23-án délután három órakor kezdődött az egyetemisták tüntetése a Petőfi-szobornál. A Műegyetem hallgatói a Bem-szoborhoz vonultak. A budapesti munkásság is az egyetemisták mellé állt. Kezdetben lengyelbarát, Rákosi- és Gerő-ellenes jelszavak hangzottak el, később a szovjet csapatok kivonását követelték, és kivágták a zászlókból a szovjet típusú címert. A budapesti eseményekkel párhuzamosan több nagyvárosban voltak megmozdulások. Debrecenben este hatkor eldördült a forradalom első sortüze.” [3]

Olvassuk a történelemtankönyvekben, olvassuk és halljuk minden évben az októberi megemlékező-, köszöntő-, illetve megnyitóbeszédekben. A szabadságharc a sztálinista terror és a szovjet megszállás elleni békés tömegtüntetéssel kezdődött, másnapra viszont már nem voltak elegendők a magasba kiáltott szavak: mindegy egyes szó életet is követelt.  

ölelkezés az Írószövetségben:
csomagolnak és indulnak haza;
feltépett sínek, utcák és fölöttünk
a szabadság liliom-illata; –

ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem; –

és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör ködön, füstön. Talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján;–

„Sokszor voltunk már kilátástalanabb helyzetben – gondolok a tatárdúlási utáni évekre, a százötven éves török megszállás idejére és a 263 éves Monarchia kilátástalanságára –, de mindig akadt valaki (vagy valami), aki (vagy ami) »helyretette« az országot, visszaadta lakói öntudatát és büszkeségét. A tatárjárás után IV. Béla révén újra Európa lettünk; a török idők után a Rákóczi-féle szabadságharc újra felébresztette a nemzet öntudatát; majd 1848-ban egy »pimaszul fiatal« ember – Petőfi Sándor – ki merte mondani, hogy »talpra, magyar!«, »itt az idő«, »rabok voltunk mostanáig«.”[4]

Megannyi időpont és megannyi daliás hőstett; azonban amikor feltesszük azt a bizonyos kérdést – „Miért pont a magyar?” – egy soha véget nem érő önvizsgálat során, rájövünk, hogy a szabadság és a függetlenség nem az élet velejárója, ez az állapot sokkal inkább az élet iránti tiszteletet és megbecsülést jelöli: a szabadság ebben a fogalomtérben a reményhez áll közelebb, mintsem a bizonyossághoz.

Ám a magyar 1956 őszén kockáztatott, s már sokadik alkalommal akart közelebb kerülni egy olyan létformához, amely fizikai értelemben talán soha nem is létezett. Mégis: október 30. és november 4-e között megtapasztalhatta azt a bizsergést, amely a szabadság egy kisebb szeleteként jutott neki a hat napon át tartó győzelme alatt.

és szombat: hajnalban csupa reménység,
de estefelé: nyakunkon a kés.
A keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés; –

mentünk a kétszázezerrel: nem bírok
újabb börtönt, s ha nem is jött velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem; –

a Bach-huszárok tankban tértek vissza:
eddig sem ápolt, s ha más föld takar,
mit számít az? és mit, hogy fiam majd
Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?

„1956. november 4-én, a Kossuth Rádióban 7 óra 57 perckor hangzott el, és többször megismételték, majd az éterben végleg elhalt Háy Gyula kiáltása, a Magyar Írók Szövetségének felhívása: Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! – Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”[5] A Kossuth-díjas magyar író segélykiáltása nem kapott támogató válaszreakciókat.

A forradalom következményeként csaknem kétszázezer magyar hagyta el az országot, s mintegy háromezer esett el. Ugyan az emigrált magyarság egy része a rendszerváltást követően visszatért, sokan ma is szétszóródva a világ egyes területein óvják magyarságukat, amelyet olykor háttérbe szorít az idegen nyelv, az idegen kultúra szokásai és hagyományai pedig beleszövődnek az emlékekben őrzött magyar öntudatba, mégis: ez az öntudat – minden kétséget kizáróan – tovább él. A nemzeti összetartozás erejét bizonyítja a 60-as években útjára indított magyar nemzeti vándorzászló is. „Ez a lobogó a szabad és független Magyarország jelképe!” [6] A Berzy József által világkörútra indított vándorzászló egyetlen egy valós szándéka, hogy a „távoli földrészekre szétszórt magyar közösségek közt vándorolva, lelki kapocs legyen a közös, szent cél érdekében, hogy ébren tartsa a hit és remény lobbanó lángját az imádott Haza vágyott feltámadásban.”[7]

Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
az ifjúságtól mind visszakapom,
és otthon, a sötét előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason –

ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem – kijöttél velem

az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt
és korlát nincs sehol sem – életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat,

„A zsarnoki túlerő legyőzhette a magyar szabadságharcot, de az eszmét: a Magyar Szabadság gondolatát már ki nem irthatja sem terror, sem üldözés a magyar szívekből.” [8] A magyar 1986-ban még mindig az 1956-ban történt események lenyomataiból építkezik, s bár a szabadságharc hozadéka elsősorban a vereség körül forgott: áldozatokat, árulókat termelt és csonkítást végzett az ország valamely területén, abban biztosak lehetünk, Zrínyi Miklós – fentebb idézett – gondolatai háromszáz év távlatából is erőt adnak, hogy a nemzeti identitásunk – méltóságunk és büszkeségünk – maradéktalanul fennmaradjon és tovább éljen.

S mi dolgunk nekünk mindezzel? A történelmi múltunk miképp válik a jelenünkké, s mi okból mondjuk el minden év március 15-én Petőfi Sándor Nemzeti dal című versét, miért gyászolunk június 4-én, s ma – október 23-án – miért beszélünk a magyar nép szabadságáról?

Van-e nekünk annál nagyobb feladatunk, minthogy emlékezzünk? Emlékezzünk az elmúlt idők eseményeire, a történelembe ívódott dátumokra, az eltitkolt nevekre és a cenzúrába burkolt gyilkosságokra. Az a felfogás, amely az 1956-os szabadságharcosokat hajtotta, nem csupán egy vágyálmot helyettesít: ez egy olyan eszme, melyet megértve és követve megbékélhetünk önmagunkkal, magyar létünkkel, s kiegyezhetünk a szabadság azon gondolatával is, mely nem jutalmaz, de visszaad, nem ment meg, de megerősít, s kézen fog, ha épp szükségünk van rá.

éjjelre és kedvet a szenvedéshez
s az örömhöz; te fogtál mindig kézen,
ha botladoztam; hányszor ihlettél meg,
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen; –

ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
oly könnyű volt a nehéz út veled!
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.

(Faludy György: Ezerkilencszázötvenhat, te csillag)

[1]; [6]; [7] – Képes Világhíradó, 1963.
[2] – Képes Világhíradó, 1965.
[3] – Egy rövid, általános összefoglaló, hogy mi is történt 1956. október 23-án. (Zanza.tv)
[4] – Napút, 2006.
[5] – Művészeti Katalógusok, 1956.
[8] – Krónika, 1986.