Újra ősz van, elmúlt a halottak napja, ami a keresztény ember számára az emlékezésben kitüntetett nap, ez esetben pedig megrázó is. De a veszteségek valahova és valakihez tartozóvá tesznek minket, összeáll belőlük egy családtörténet, vagy tágabban egy nemzeti-kulturális közösség történetlánca. A magyar nemzet sorsáért vállalt felelősségtudat alapján is sok elhunytra emlékezhetünk ilyenkor, köztük Illyés Gyulára, aki november 2-án született Sárszentlőrinc-Felsőrácegrespusztán, a Petőfi 200 emlékév szempontjából kiemelt településen, ahol 2023. szeptember 30-án tartották a felújított Petőfi-emlékház avatóünnepségét, valamint az új állandó kiállítás megnyitóját. Egyébként is, Illyés Gyula pályaképe kapcsán megkerülhetetlen Petőfi neve, hiszen 1936-ban jelent meg Petőfi című műve (egy időben a Puszták népe című szociográfiával), később pedig kutatásokat végzett Petőfi titokzatos halálával kapcsolatban, a munka A rejtélyesen eltűnt Petőfi nyomában címmel jelent meg.
Visszatérve az évfordulókra, a kiemelt Petőfi-bicentenáriummal egy időben, tavaly ünnepeltük Illyés Gyula születésének 120. évfordulóját, idén pedig halálának 40. évfordulójára emlékeztünk (Budapesten hunyt el 1983. április 15-én).
Illyés Gyula születésének előestéje a katolikus rend szerint halottak napja, egyháztanilag a »szenvedő egyház« ünnepe. Életének sorseseményeit is lehet e szenvedésnarratíva felől olvasni, hiszen az élettörténet kiemelt fordulópontjai közé irodalmi szempontból is belekeverednek azok a nehézségek, melyekkel a kor emberének meg kellett küzdenie. Egyre inkább úgy tűnik, bizonyos események természetüknél fogva mindig közel állnak hozzánk. Az 1956. október 23-i történések hatása nyomot hagy az életművében, de ez az őszi dátum egyfajta szenvedő korszak a magyar irodalomban is: azon szerzők életműve, amelyeket keresztezett 1945 vagy 1956, válsághelyzetekkel szembesítenek, más értelmezői kontextust hívnak életre.
Illyés Gyula élettörténetét és életművét közvetlenül érintette a világtörténelmi katasztrófa, majd 1956 történései, ezt a hatást talán csak most érthetjük meg igazán; az Egy mondat a zsarnokságról című versének befogadástörténete és értelmezése is sokat elárul a korabeli léttapasztalatokról. Ezért is nevezhetjük méltán a 2016-os év egyik legjelentősebb irodalomtörténeti eseményének, hogy megjelent az 1956-os, sokáig elveszettnek hitt naplója a Magyar Szemle és az MMA kiadásában. (A kiadás érdekessége, hogy Illyés Gyula rendszeresen vezetett naplót, melyek a halála után nyolc kötetben jelentek meg, ám ezek az 1956. október 24. és 1957. május 8. közti időszakra nem tartalmaznak semmilyen bejegyzést. A ’56-os napló két éve került elő a család padlásáról.)
Az írásnak (naplóírásnak) etikája van.
Később aztán „a magyar irodalom egy jó időre kituszkolt magából sok mindent: rendet akart csinálni magában. Meg akart újulni. Ironikus lett, önreflexív, okos[1] – írta Kemény István Komp-ország, a hídról című, a Holmiban megjelent híres tanulmányában.
Kemény István ezt a nagyrendű változást többek közt Illyés Gyula halálával összefüggésben elemzi, mert: „a hetvenes évek végétől kezdve (Nagy László, Illyés Gyula halálával) a magyar irodalom (költészet) kitessékelte magából a politikumot, a nemzeti tematikát. Sok minden mással együtt. A tragikummal, a pátosszal, az érzelmességgel, a katarzissal.”
Ezért is máig nehéz ezt a veszteséget és hiányérzést pótolni az irodalomban; a próbálkozóknak „akkortól fogva ilyen szavakkal, mint nemzet, világ vagy minden, könnyen a dilettáns gyanújába lehetett keveredni jobb irodalmi körökben. Főleg egy költőnek.”
A gyanú az alkotó és a közéleti tevékenységet végző ember életútját végigkíséri. Illyés Gyula életpályáján sem nehéz észrevenni a politikum és irodalom összefüggéseit, amelyet az elmúlt időszakban sokan értelmeztek ilyen vagy olyan okból. Ezek az értelmezések sokszor ártanak az életmű megítélésének és megtéveszthetik az olvasót. Ám Illyés Gyula élete sok olyan, irodalomtörténeti szempontból meghatározó mozzanatban bővelkedik, amelyeket az irodalmi emlékezetünkből nem tudnak kitessékelni. A Nyugat és nemzedéke is e körül az emlékezőközösség körül áll. Illyés Gyula József Attila egykori barátja, majd vetélytársa volt, Babits Mihállyal és más költőtársakkal is jó kapcsolatot ápolt, a Nyugat szerkesztése révén is kapcsolatban állt az korabeli irodalom legjelentősebb képviselőivel; Weöres Sándor lakott is náluk egy ideig; Németh László, Déry Tibor szintén e közösség tagjai.
Halottak napján rendszerint központi helyeink lesznek a temetők. Ha ellátogatunk Illyés Gyula nemrégen megújult síremlékéhez, láthatjuk, hogy az őrzi felesége, Kozmutza Flóra emlékét is – ugyanaz a Flóra, akinek József Attila a Flóra-verseket írta, később Szondi Lipót mellett dolgozott. Mind külön tanulmányozásra érdemes kapcsolatrendszerek, irodalomtörténeti érdekességek, jelentős kortörténeti aspektusok. A jelenlegi történések megtört fényében például új megközelítést kaphat Illyés Gyula párizsi emigrációban töltött időszaka. Igaz, nosztalgiával is szemlélhetjük az utazás iránti szeretetét,
1963-ban három hónapos európai körutat tett, megfordult Franciaországban, Csehszlovákiában, Svédországban, Írországban, valamint az Amerikai Egyesült Államokban.
Nem lenne teljes és életszerű a visszaemlékezésünk a Közelgő háború című versidézet nélkül:
a torz modern csodáknak
sora nem jő csak holnap.
De lassan már mozgolódnak.
A szemünk előtt vannak a torz modern csodák. Elérjük őket, bármerre nézzünk.
[1] https://www.holmi.org/2006/02/343
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.