A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó. Vagyis… Az utóbbi harminc-negyven év kimagaslóan sok változást és átalakulást engedett be a mindennapjainkba, és nincs ez másképp az ünnepeinket, rítusainkat és hagyományainkat tekintve sem: a fiatal generációk felbontják és elhomályosítják az évtizedeken – de akár évszázadokon – keresztül működő és létező kulturális örökségünket. Legalábbis ezt mutatják a látszatvalóságaink: ezt sugallja felénk a mindent tudó média, erre figyelmeztet bennünket az idősödő korosztály. De mit nevezhetünk valóságnak?
Az talán igaz, hogy több helyen is fakulni kezdett az a néphagyomány, mely a húsvéthétfői lányok megöntözésének emlékét őrzi – de korántsem valós az a megállapítás, miszerint a magyarlakta települések kezdik elengedni a népszokásaink kezét. Illetve, talán pontosíthatunk úgy, hogy elengedhetik – ez is csak arra ad tanúbizonyságot, hogy maguktól is tudnak szárnyalni, ha hagyjuk. Egyes vidékeken az 1980-as években is megvolt az a kíváncsiskodó vágy, mely arra kereste a választ: mi volt mindez előtt? A húsvéthétfői locsolás hagyománya az 1500-as évekre nyúlik vissza – első írásos emlékünk legalábbis 1545-ből való. Bogdán László Régi magyar mulatságok című gyűjteményét idézve ebben az időben szó szerint fürösztötték, vízbe hányták a lányokat. A 18. századra ez a metódus az urak körében fokozatosan öntözéssé, majd rózsavizes locsolássá szelídült. ,,A falun – írják ezt a 80-as években – még századunk kezdetén is megfürösztötték, vagy kíméletesebben vederrel öntözték a lányokat.” Még 1992-ben is a locsolás azon hagyománya élt, mely a termékenységet szimbolizálta:
,,A növényt meg kell locsolni, hogy virágozzék és teremjen, ugyanúgy kell a lányt is megöntözni, hogy ugyanezt tegye. Bármilyen kellemetlen dolog volt is. Tehát a szebbik nem számára ez a kora reggeli zuhany mégis azt jelentette, hogy kapós, hogy el fog kelni, virágozni fog, hisz el is várják tőle, hogy teremjen majd egy legény oldalán.”
A vízbevető hétfőkön tartott leánylocsolás azért tűnhet kiveszendőnek, mert az öntözés a 80-90-es évek társadalmi szokásaihoz igazodott – azóta viszont a kulturális és hagyománybeli konvencióink is megváltoztak: másképp udvarolnak a fiatalok egymásnak, más értékrend szerint locsolnak. Amíg a 90-es években a lány nem vonhatta ki magát a kellemes fürdő alól – mert az volt a szégyen, ha nem locsolták meg –, addig a 21. századi normák nem határozzák meg a locsolás ilyen jellegű belső, íratlan rendszabályzatát.
,,Körösladányban például már hajnalban mentek a legények a lányos házhoz, s az volt a dicsőség, ha még ágyban kapták őket. Szeremlén az ablakon is beöntötték a vizet, ha nem jött ki a lány, ha pedig kijött, jól megmártották az itató vályúban. Ha az anya le próbálta tagadni a lányát, hogy nincs otthon, akkor a jó lesz maga is kiáltással őt vitték a kúthoz.”
A húsvéthétfői szokások nemcsak időben – és nem nagy mértékben, de – lokális voltát nézve, településenként is változó: amíg a kovásznai Uzonban az 1930-as években kútból húzott vízzel locsolták a lányokat, és 2015-ben divatos kölnivel, sprayvel öntöztek a fiatalok, addig más székely falvakban a 2000-es években még él a tiszta vízzel való locsolás.
Ahány ház, annyi szokás – mondhatnánk bátran, hiszen az egymás mellett lakó falvak népei között is megoszlik a locsolás hagyománya: a lányokhoz a fiatal fiúcsoportok szódavízzel, kölnivel, teli vödörrel, de akár rózsavízzel is megérkezhetnek húsvét másodnapjának reggelén.
,,Húsvéthétfő a magyar népéletben a locsolkodás napja. A víz megtisztító, megújító erejébe vetett hit az alapja ennek a szokásnak, mely aztán polgárosodott formában (kölnivízzel locsolás) megmaradt a városokban napjainkig. Vidéken egykor kútvízzel, vödörből locsolták le a lányokat, sőt egyes vidékeken a patakban megfürösztötték őket” – olvashatjuk 2007-ben a Népszava egyik lapszámában. A locsolás átalakulástörténete megegyezik a korabeli cikkek által is felmért tapasztalatokkal – néhány, de annál fontosabb kivétellel. Már 2000-ben a Kisalföld felteszi olvasói felé a kérdést: ,,Mondja, a locsolás gond ma?”, és arra keresi a választ, hogy miért döntenek úgy a fiatal férfiak, hogy az öntözés helyett otthon maradnak, és miért bújnak el a lányok-asszonyok a merészebb locsolók elől? A vizesvödröt valóban felcseréli a kölni és a mindennapos sprayk használata, de a hagyomány kihalásáról szó sincs.
Az online platformok elegendő információval szolgálnak arról, hogy bebizonyíthassuk, a megfakultnak mondott locsolási szokások koránt sem olyan homályosak: képek és videók terjednek a gyimesi locsolókról, akik mai napig népviseletben és élő zenei kísérettel látogatják meg a lányismerősöket. A szóbeli közlések arról is árulkodnak, hogy Bencédben – ahogy sok más környéken – a locsolás még ma is együtt jár a májusfa készítésével: ha az öntözés során a leány szegfűs bokrétát tűz a locsoló kabátjára, a fiú május elsején magas zöldággal ajándékozza meg őt.
A korabeli sajtó és a tavaly-tavalyelőtt megjelent orgánumok (viszonylag kevés) beszámolója ellenére is azt kell mondanunk: pajzán, kedves, hosszabb és rövidebb locsolóversek, zenei dallamok, piros tojások és illatos kölnik, avagy hideg vizes fürdők formálják és alakítják a húsvét másodnapjainkat. Ezen a ponton már csak egy kérdés maradt hátra: szabad-e locsolni?
