A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó. Vagyis… Az utóbbi harminc-negyven év kimagaslóan sok változást és átalakulást engedett be a mindennapjainkba, és nincs ez másképp az ünnepeinket, rítusainkat és hagyományainkat tekintve sem: a fiatal generációk felbontják és elhomályosítják az évtizedeken – de akár évszázadokon – keresztül működő és létező kulturális örökségünket. Legalábbis ezt mutatják a látszatvalóságaink: ezt sugallja felénk a mindent tudó média, erre figyelmeztet bennünket az idősödő korosztály. De mit nevezhetünk valóságnak?
Az talán igaz, hogy több helyen is fakulni kezdett az a néphagyomány, mely a húsvéthétfői lányok megöntözésének emlékét őrzi – de korántsem valós az a megállapítás, miszerint a magyarlakta települések kezdik elengedni a népszokásaink kezét. Illetve, talán pontosíthatunk úgy, hogy elengedhetik – ez is csak arra ad tanúbizonyságot, hogy maguktól is tudnak szárnyalni, ha hagyjuk. Egyes vidékeken az 1980-as években is megvolt az a kíváncsiskodó vágy, mely arra kereste a választ: mi volt mindez előtt? A húsvéthétfői locsolás hagyománya az 1500-as évekre nyúlik vissza – első írásos emlékünk legalábbis 1545-ből való. Bogdán László Régi magyar mulatságok című gyűjteményét idézve ebben az időben szó szerint fürösztötték, vízbe hányták a lányokat. A 18. századra ez a metódus az urak körében fokozatosan öntözéssé, majd rózsavizes locsolássá szelídült. ,,A falun – írják ezt a 80-as években – még századunk kezdetén is megfürösztötték, vagy kíméletesebben vederrel öntözték a lányokat.” Még 1992-ben is a locsolás azon hagyománya élt, mely a termékenységet szimbolizálta:
,,A növényt meg kell locsolni, hogy virágozzék és teremjen, ugyanúgy kell a lányt is megöntözni, hogy ugyanezt tegye. Bármilyen kellemetlen dolog volt is. Tehát a szebbik nem számára ez a kora reggeli zuhany mégis azt jelentette, hogy kapós, hogy el fog kelni, virágozni fog, hisz el is várják tőle, hogy teremjen majd egy legény oldalán.”
A vízbevető hétfőkön tartott leánylocsolás azért tűnhet kiveszendőnek, mert az öntözés a 80-90-es évek társadalmi szokásaihoz igazodott – azóta viszont a kulturális és hagyománybeli konvencióink is megváltoztak: másképp udvarolnak a fiatalok egymásnak, más értékrend szerint locsolnak. Amíg a 90-es években a lány nem vonhatta ki magát a kellemes fürdő alól – mert az volt a szégyen, ha nem locsolták meg –, addig a 21. századi normák nem határozzák meg a locsolás ilyen jellegű belső, íratlan rendszabályzatát.
,,Körösladányban például már hajnalban mentek a legények a lányos házhoz, s az volt a dicsőség, ha még ágyban kapták őket. Szeremlén az ablakon is beöntötték a vizet, ha nem jött ki a lány, ha pedig kijött, jól megmártották az itató vályúban. Ha az anya le próbálta tagadni a lányát, hogy nincs otthon, akkor a jó lesz maga is kiáltással őt vitték a kúthoz.”
A húsvéthétfői szokások nemcsak időben – és nem nagy mértékben, de – lokális voltát nézve, településenként is változó: amíg a kovásznai Uzonban az 1930-as években kútból húzott vízzel locsolták a lányokat, és 2015-ben divatos kölnivel, sprayvel öntöztek a fiatalok, addig más székely falvakban a 2000-es években még él a tiszta vízzel való locsolás.
Ahány ház, annyi szokás – mondhatnánk bátran, hiszen az egymás mellett lakó falvak népei között is megoszlik a locsolás hagyománya: a lányokhoz a fiatal fiúcsoportok szódavízzel, kölnivel, teli vödörrel, de akár rózsavízzel is megérkezhetnek húsvét másodnapjának reggelén.
,,Húsvéthétfő a magyar népéletben a locsolkodás napja. A víz megtisztító, megújító erejébe vetett hit az alapja ennek a szokásnak, mely aztán polgárosodott formában (kölnivízzel locsolás) megmaradt a városokban napjainkig. Vidéken egykor kútvízzel, vödörből locsolták le a lányokat, sőt egyes vidékeken a patakban megfürösztötték őket” – olvashatjuk 2007-ben a Népszava egyik lapszámában. A locsolás átalakulástörténete megegyezik a korabeli cikkek által is felmért tapasztalatokkal – néhány, de annál fontosabb kivétellel. Már 2000-ben a Kisalföld felteszi olvasói felé a kérdést: ,,Mondja, a locsolás gond ma?”, és arra keresi a választ, hogy miért döntenek úgy a fiatal férfiak, hogy az öntözés helyett otthon maradnak, és miért bújnak el a lányok-asszonyok a merészebb locsolók elől? A vizesvödröt valóban felcseréli a kölni és a mindennapos sprayk használata, de a hagyomány kihalásáról szó sincs.
Az online platformok elegendő információval szolgálnak arról, hogy bebizonyíthassuk, a megfakultnak mondott locsolási szokások koránt sem olyan homályosak: képek és videók terjednek a gyimesi locsolókról, akik mai napig népviseletben és élő zenei kísérettel látogatják meg a lányismerősöket. A szóbeli közlések arról is árulkodnak, hogy Bencédben – ahogy sok más környéken – a locsolás még ma is együtt jár a májusfa készítésével: ha az öntözés során a leány szegfűs bokrétát tűz a locsoló kabátjára, a fiú május elsején magas zöldággal ajándékozza meg őt.
A korabeli sajtó és a tavaly-tavalyelőtt megjelent orgánumok (viszonylag kevés) beszámolója ellenére is azt kell mondanunk: pajzán, kedves, hosszabb és rövidebb locsolóversek, zenei dallamok, piros tojások és illatos kölnik, avagy hideg vizes fürdők formálják és alakítják a húsvét másodnapjainkat. Ezen a ponton már csak egy kérdés maradt hátra: szabad-e locsolni?
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?