Kerekeken utazik vissza az időbe és szállítja utasait a reformkorba, Petőfi Sándor életének különlegesebb epizódjaiba a Petőfi névre hallgató múzeumbusz.
Január 23. és 24. között Vácon parkolt le a Petőfi Irodalmi Múzeum Petőfi Sándor-emlékévre készült vándorkiállítása, amely szorosan kapcsolódik a nemrég közönség elé tárt Költő lenni vagy nem lenni című Petőfi-tárlat tematikai és szerkezeti célkitűzéseihez. Mindkét kiállítás felépítése azon az elven alapszik, hogy a híres költőt ne az életrajzi sajátosságai révén, hanem a költészetén és a hozzá közel álló tárgyakon keresztül ismerhessük meg. A busz belső terét a tárlat megálmodói úgy alakították ki, hogy a három egységből álló Petőfi-kép létrehozására alkalmas legyen.
Petőfi életének bemutatása több szempontból is az utazáshoz, az úton levéshez köthető fogalmakból indul ki, hiszen az utazókiállítás mottója, Petőfi Dalaim című versének egy részlete – „Átröpűlök hosszában hazámon” – előhívja azokat a gondolatokat, és azt az életérzést, amely a kétszáz éve született költő utazás iránti szenvedélyével társítható, de a múzeum nem mindennapi jellege is hasonlóan összeköthető a főtémával.
A múzeumbusz belső világát tíz kiemelt gyűjteményi darab keretezi, amelyek valamilyen módon Petőfi életéhez, s így a Petőfi-kép kialakulásához köthetők. Mindegyik relikvia – kezdve a Petőfi édesapja, Petrovics István mészárosbárdjától egészen a Szendrey Júliától kapott gyöngyhímzéses pénztárcáig – egy-egy állomását jelöli a Petőfi-életútnak, s amelyeket az adott időszakra vonatkozó versek, levelek és kéziratok egészítenek ki.
A korábban említett Petőfi-portré harmadik puzzle-darabja maga a látogató lesz, hiszen Petőfi költővé válását, életpályájának megválasztását, a családalapítását és egyúttal az irodalom életének átrendeződéséért felelős költő karriertörténetét a busz időutazói egy-egy saját, általuk összeállított narratívába helyezik el, s így a saját olvasatuk által kirajzolódó térképen több, az 1800-as évek korlenyomataként szolgáló jelenséggel is megismerkedhetnek. Így kerül előtérbe a Pesti Divatlap című folyóirat vagy Vahot Imre és Petőfi kapcsolata, de Arany János is helyet kap a busz egyik ülésén. A múzeumbusz egyéb különlegességei közé tartoznak az izgalmas formai és vizuális megoldásokkal megjelenített Petőfi-versek, többek között az Egy estém otthon, a Szeptember végén és Az alföld. Az utazás végén a látogatók egy interaktív feladatot is elvégezhetnek, egy digitális kvíz kitöltése során próbára tehetik a tárlaton megszerzett tudásukat.
A Petőfi-busz elsődleges célkitűzése, hogy Magyarország teljes területére, illetve a Kárpát-medence különböző pontjaira is eljuttassa Petőfi Sándort és életművét, illetve egy emlékezetes (idő)utazással szolgáljon a Petőfit és a költő korát megismerni vágyóknak.
„Színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő…” Tudjuk Shakespeare Ahogy tetszik című drámájából. „Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár / Életében…” Shakespeare felsorolja a jellemző szerepeket, amelyeket „hét korra” oszt: kisded, nebuló, szerelmes, katona, bíró, öregember és ismét gyermek… A tudományban is szokás egyes szerepeinket a színjátékhoz hasonlítani. Egyértelműen ilyenek a szertartások, a bírósági tárgyalás, de – bár nem szoktuk hangoztatni – az egyetem világa is tele van színjátékszerű szokásokkal.
Interjúsorozatom végén L. Simon Lászlóval, a Tokaji Írótábor fő szervezőjével, az ominózus kerekasztal-beszélgetés ötletgazdájával is megbeszéljük az előző interjúkban szóba kerülő témák némelyikét, azokat, amelyek a legfontosabbaknak tűnnek és amelyek sürgető megoldásokra várnak.
Az alább olvasható (tárca)novella 1920. január 3-án jelent meg az Esti Újságban. Egy alig huszonkét éves fiatalember, Fábry Zoltán követte el Stószon, aki az első világháború borzalmaival és sebeivel „felvértezve” készült a még mindig csak előtte álló nagybetűs Életre. Egy általa létrehozott műfaj, az emberirodalom megvalósítására, amely már nem tűri el a szépirodalmat, hiszen Rudolf Pannvitzcal hirdeti: „A kritika az igazság keresése.”
Golfütőkkel és fejszenyelekkel abálta egymást két család a csongrádi kompnál.
Vajon így készül az ebrudalt szalonna? Na, nem! Golfütőkkel és fejszenyelekkel nem szokás abálni. Az abál vagy abárol jelentése: (különösen zöldséget, gombát, hurkatölteléket, szalonnát) forró vízben puhít, fonnyaszt. A szerző talán az abriktol igére gondolt, melynek egyik jelentése beleillik a mondatba: ütlegel, ver, egyébként azt is jelenti, hogy oktat, betanít, fegyelmez, rendszabályoz, fenyít. Vagy esetleg: agyabugyálta?
Külön érdekesség, hogy e korszak utolsó évtizedében a fehéregyházi megemlékezések egyik nagy lelkesítője egy Gelu Păteanu nevű igen kiváló román költő, műfordító volt, aki amellett, hogy tökéletesen és művészien beszélte a magyar nyelvet, a szabadság eszméjének is ritka elkötelezettje volt: a Petőfi-féle világszabadság gondolatát a legnagyobb hitelességgel képviselte.
Mikszáth Kálmán egyik elbeszélésében erről és a cserebogár haszontalanságáról írt még 1903-ban: „A rovarvilág tehát, mint efféle nagy és félelmetes hatalom, nem is részesül amúgy összességben valami kiváló tiszteletben, csupán egyes tisztességesebb perszónái vannak, kiket kisebb-nagyobb mértékben érdemesít rokonszenvére. Nem értem ide a cserebogarat, ki csak a nótában állja meg a maga helyét, hanem egyébként valóságos Rontó Pál, s csak az apró kacsa, libajószág állhatja, mikor már lenyeli” (A magyar nép bogarai).
Ha élne, nagyon öreg ember lenne és bizonyára értetlenül állna napjaink valósága előtt az egykor lánglelkűként megismert forradalmár és költő. Alakja mára már része minden magyar identitásának, túl nagyot mert alkotni és túl messzire tudott menni. Épp annyira, hogy most kétszáz év múltán is arra ösztönözzön, hogy kérdéseket tegyünk fel magunknak és a világnak, hogy mai napig arra provokáljon, hogy jobbak, hitelesebbek, őszintébbek legyünk, mint ő, persze, ha tudunk. Költészetben, politikában, embermivoltunkban egyáltalán.