Kerekeken utazik vissza az időbe és szállítja utasait a reformkorba, Petőfi Sándor életének különlegesebb epizódjaiba a Petőfi névre hallgató múzeumbusz.
Január 23. és 24. között Vácon parkolt le a Petőfi Irodalmi Múzeum Petőfi Sándor-emlékévre készült vándorkiállítása, amely szorosan kapcsolódik a nemrég közönség elé tárt Költő lenni vagy nem lenni című Petőfi-tárlat tematikai és szerkezeti célkitűzéseihez. Mindkét kiállítás felépítése azon az elven alapszik, hogy a híres költőt ne az életrajzi sajátosságai révén, hanem a költészetén és a hozzá közel álló tárgyakon keresztül ismerhessük meg. A busz belső terét a tárlat megálmodói úgy alakították ki, hogy a három egységből álló Petőfi-kép létrehozására alkalmas legyen.
Petőfi életének bemutatása több szempontból is az utazáshoz, az úton levéshez köthető fogalmakból indul ki, hiszen az utazókiállítás mottója, Petőfi Dalaim című versének egy részlete – „Átröpűlök hosszában hazámon” – előhívja azokat a gondolatokat, és azt az életérzést, amely a kétszáz éve született költő utazás iránti szenvedélyével társítható, de a múzeum nem mindennapi jellege is hasonlóan összeköthető a főtémával.
A múzeumbusz belső világát tíz kiemelt gyűjteményi darab keretezi, amelyek valamilyen módon Petőfi életéhez, s így a Petőfi-kép kialakulásához köthetők. Mindegyik relikvia – kezdve a Petőfi édesapja, Petrovics István mészárosbárdjától egészen a Szendrey Júliától kapott gyöngyhímzéses pénztárcáig – egy-egy állomását jelöli a Petőfi-életútnak, s amelyeket az adott időszakra vonatkozó versek, levelek és kéziratok egészítenek ki.
A korábban említett Petőfi-portré harmadik puzzle-darabja maga a látogató lesz, hiszen Petőfi költővé válását, életpályájának megválasztását, a családalapítását és egyúttal az irodalom életének átrendeződéséért felelős költő karriertörténetét a busz időutazói egy-egy saját, általuk összeállított narratívába helyezik el, s így a saját olvasatuk által kirajzolódó térképen több, az 1800-as évek korlenyomataként szolgáló jelenséggel is megismerkedhetnek. Így kerül előtérbe a Pesti Divatlap című folyóirat vagy Vahot Imre és Petőfi kapcsolata, de Arany János is helyet kap a busz egyik ülésén. A múzeumbusz egyéb különlegességei közé tartoznak az izgalmas formai és vizuális megoldásokkal megjelenített Petőfi-versek, többek között az Egy estém otthon, a Szeptember végén és Az alföld. Az utazás végén a látogatók egy interaktív feladatot is elvégezhetnek, egy digitális kvíz kitöltése során próbára tehetik a tárlaton megszerzett tudásukat.
A Petőfi-busz elsődleges célkitűzése, hogy Magyarország teljes területére, illetve a Kárpát-medence különböző pontjaira is eljuttassa Petőfi Sándort és életművét, illetve egy emlékezetes (idő)utazással szolgáljon a Petőfit és a költő korát megismerni vágyóknak.
Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.
A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:
Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.
A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó.
A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Tízévesen, az egykori Pajtás újságban jelent meg első kis írásom, amely a mátrafüredi Bene-vár fölfedezéséről szólt. Szüleimmel a mátrafüredi üdülőben nyaraltunk, és egy nap édesapámmal a sűrű bozóttal benőtt várromot megkerestük, és nem félve a kullancsoktól, bejártuk, lerajzoltuk. Azóta a várromot kibontották, kicsit konzerválták, bárki megtekintheti.
Marc Delouze, a magyar költészet francia fordítóinak doyenje 1978 óta rendszeresen részt vesz a magyar kultúra franciaországi terjesztésében. Átfogó magyar költészeti antológiát állított össze és fordított franciára, éveken át több folyóiratokban közölt magyar versfordításokat, 5-6 magyar tárgyú prózakötetet adott ki, magyar költőket hívott meg az általa irányított Parvis poétiques (Költészet köztereken) elnevezésű fesztiválokra.