Ilyés Krisztinka: Kétszáz éve született Ipolyi Arnold, „a magyar mythologia valóságos Grimmje”

A 2023-as év irodalmi szempontból teljesen felforgatja a kétszáz évvel ezelőtti történéseket: az 1800-as évek különleges hangulatának, kulturális és társasági életének felelevenítése azontúl, hogy új irányzatok létrejöttét kínálja, arra is lehetőséget biztosít, hogy egy modern szemüvegen keresztül lássunk rá történelmi múltunk egy kiemelkedően jeles és fontos darabjára.

Idén több olyan neves írónak és költőnek a bicentenáriumát ünnepeljük, akiknek nemcsak alkotói attitűdjük révén, hanem az életről és a hazáról való gondolkodásuk, odaadásuk okán is meghatározó a szerepük. Kétszáz év távlatából könnyebb megértenünk mindazt, amit akkor és ott jónak, vagy éppen az ellenkezőjének gondoltak: egyre nagyobb szakértelemmel fordulunk Petőfi és Madách műveinek irányába, s ma már újból megbecsülésnek örvend Kazinczy himnusza is.  

A nagy nevek mellett eltörpülve ugyan, de találunk még olyan szerzőket, akiknek korabeli meglátásai és tevékenysége, s ezek utórengései napjainkban is érezhetők és érzékelhetők. 

,,Vajon mi oka annak, hogy napjainkban a kisebb és nagyobb szellemek oly kiváló kegyelettel fordítják búvár figyelmüket a nemzeti múltra?”[1] – teszi fel a kérdést Fejes István 1859-ben. S valóban, Fejes István jól rálátott azokra a korabeli folyamatokra, amelyek főként a nemzeti öntudat kialakulásához vezettek. ,,Könyv kellett, ha rejtelmes hét pecsétű is, mely nemzeti öntudatra hasson, s a szunnyadó hitet fölélessze.”[2] – folytatja Fejes a Vasárnapi Újság hasábjain, utalva Ipolyi Arnold legszámottevőbb munkájára: a Magyar mythologiára. Könyvét és küldetését több jelentékeny kortársa is elismeréssel és lelkesedéssel fogadta, s talán Toldy Ferenc irodalomtörténész kritikai értelmezése a legszebb mind közül: »Egy sereg jó és rossz tündér folyt be a magyarok nézete szerint az ember sorsa meghatározására, mikről Ipolyi Arnold, a magyar mythologia valóságos Grimmje, nekünk annyi tanulságost mondott s mik azt mutatják, hogy eleink semmivel sem voltak meddőbbek egy az emberségbe benyúló szellemvilág alkotásában, mint bármely más nép.«[3]

Ezek a gondolatok viszont nem tudták ellensúlyozni azt a tudományos és elutasító közhangulatot, amelyet elsősorban Csengery Antal indított útjára, amikor akadémiai székfoglalójában élesen támadta Ipolyi művét.

A Magyar mythologia Ipolyi korában és a szerző születésének századik évfordulóján is polemikus fogadtatással küzdött, azonban egyet biztosan tudunk: foglalkoztak az írással, ez pedig egyrészt – akarva-akaratlanul – a magyar ősvalláskutatás irányába fordította a figyelmet. Ma – a mindentudó internet világában – Ipolyi neve után kutatva aligha találkozunk a Magyar mythologiával… De miről is szól ez a remekmű?

Ipolyi a német Grimm testvérek nyomán szorgalmasan gyűjtötte a néphagyományokat, különösen azokat, amelyek a magyar honfoglalás történeteit is megemlítik. ,,Ipolyi volt az első, aki az ország több vidékét, faluját bejárta, a műemlékeket összeírta, felvételeket és rajzokat készíttetett, ugyanakkor jelentékeny műemlékeket részletesen ismertetett, és egész korszakokat vagy műirányokat összefoglaló tanulmányokkal gazdagította irodalmunkat.” [4] – olvashatjuk a Világ hasábjain 1923-ban.

Ipolyi munkája pedig az egyház és az állam viszonyát tanulmányozza, amelyben elismeri, hogy Szent István egyháza terebélyes fává nőtte ki magát. A magyar hadsereget egészen Zrínyi Miklósig jellemzi, rámutatva annak szükségességére, hogy katonai pályára kell lépniük a művelt és tehetséges fiatalembereknek. Kiváltképp azt hangoztatta, hogy a történelmi múltnak gyümölcsözőnek kell lennie, így követőit óva intette attól a gondolattól is, miszerint a magyar lélek csupán vásárokon és a csárdákban nyilvánulhat meg. Ugyanakkor a könyv előtérbe helyezi ,,elődeink vallási fogalmait, őshajdanunk szellemi életét s eszmevilágát is’’[5].

A korabeli orgánumokban közlő Ipolyi dolgozataival lehetőséget kínált olvasóinak a kétes értékű elméletek ellenőrzésére és a túlzások megfékezésére is. ,,Ipolyi a nemzeti tudat közkincsévé akarja tenni ezeréves művelődésünknek már el is feledett értékeit, mert a nemzeti műveltség biztosítja egyedül a népek családjában a magyar nemzet hivatását.”[6] – hangzott el a szerző születésének századik évfordulóján, a Magyar Tudományos Akadémia akkori alelnökének, Turi Bélának az emlékbeszédében.

A jubileumi évben több olyan felháborodással találkozunk, amely Ipolyi munkájának és emlékének elfeledése ellenében próbál fellépni. ,,Az Ipolyi-centenáriumnak fontos feladata lesz, hogy Ipolyinak megadja mindazt, amit kora figyelmetlensége miatt nem adott meg.”[7] Hogy mindez sikerült-e? Talán igen, talán nem. Az viszont kétségbevonhatatlan, ha Ipolyi tálentumait szeretnénk jobban megismerni, előbb a száz évvel ezelőtti javaslatokat és kérdéseket kell szem előtt tartanunk:

,,Ha Ipolyi nagyságát meg akarjuk mérni és jelentőségét igazán felfogni, be kell őt állítanunk a magyar szellemi élet távlatába s működésének ismertetése, műveinek vizsgálata és méltatása után fel kell vetnünk azt a kérdést, mik voltak szellemi kialakulásának tényezői, mennyiben járult hozzá ő maga újabb szellemiségünk formálásához, mit jelentett munkássága a magyar tudományban és általában a nemzet szellemi életében és mit jelent egyéniségének és életművének példája a magyar jövő számára?”[8]

[1]; [2]; [5] – Vasárnapi Újság, 1859.
[3] – Kerékgyártó Árpád: Magyarország mivelődésének története, különös tekintettel az anyaország, úgy szinte Erdély, Horvát- és Tótország államélete kifejlésére, 1859.
[4]; [7] – Világ, 1923.
[6] – Budapesti Hírlap, 1923.
[8] – MTA, 1923.