A 2023-as év irodalmi szempontból teljesen felforgatja a kétszáz évvel ezelőtti történéseket: az 1800-as évek különleges hangulatának, kulturális és társasági életének felelevenítése azontúl, hogy új irányzatok létrejöttét kínálja, arra is lehetőséget biztosít, hogy egy modern szemüvegen keresztül lássunk rá történelmi múltunk egy kiemelkedően jeles és fontos darabjára.
Idén több olyan neves írónak és költőnek a bicentenáriumát ünnepeljük, akiknek nemcsak alkotói attitűdjük révén, hanem az életről és a hazáról való gondolkodásuk, odaadásuk okán is meghatározó a szerepük. Kétszáz év távlatából könnyebb megértenünk mindazt, amit akkor és ott jónak, vagy éppen az ellenkezőjének gondoltak: egyre nagyobb szakértelemmel fordulunk Petőfi és Madách műveinek irányába, s ma már újból megbecsülésnek örvend Kazinczy himnusza is.
A nagy nevek mellett eltörpülve ugyan, de találunk még olyan szerzőket, akiknek korabeli meglátásai és tevékenysége, s ezek utórengései napjainkban is érezhetők és érzékelhetők.
,,Vajon mi oka annak, hogy napjainkban a kisebb és nagyobb szellemek oly kiváló kegyelettel fordítják búvár figyelmüket a nemzeti múltra?”[1] – teszi fel a kérdést Fejes István 1859-ben. S valóban, Fejes István jól rálátott azokra a korabeli folyamatokra, amelyek főként a nemzeti öntudat kialakulásához vezettek. ,,Könyv kellett, ha rejtelmes hét pecsétű is, mely nemzeti öntudatra hasson, s a szunnyadó hitet fölélessze.”[2] – folytatja Fejes a Vasárnapi Újság hasábjain, utalva Ipolyi Arnold legszámottevőbb munkájára: a Magyar mythologiára. Könyvét és küldetését több jelentékeny kortársa is elismeréssel és lelkesedéssel fogadta, s talán Toldy Ferenc irodalomtörténész kritikai értelmezése a legszebb mind közül: »Egy sereg jó és rossz tündér folyt be a magyarok nézete szerint az ember sorsa meghatározására, mikről Ipolyi Arnold, a magyar mythologia valóságos Grimmje, nekünk annyi tanulságost mondott s mik azt mutatják, hogy eleink semmivel sem voltak meddőbbek egy az emberségbe benyúló szellemvilág alkotásában, mint bármely más nép.«[3]
Ezek a gondolatok viszont nem tudták ellensúlyozni azt a tudományos és elutasító közhangulatot, amelyet elsősorban Csengery Antal indított útjára, amikor akadémiai székfoglalójában élesen támadta Ipolyi művét.
A Magyar mythologia Ipolyi korában és a szerző születésének századik évfordulóján is polemikus fogadtatással küzdött, azonban egyet biztosan tudunk: foglalkoztak az írással, ez pedig egyrészt – akarva-akaratlanul – a magyar ősvalláskutatás irányába fordította a figyelmet. Ma – a mindentudó internet világában – Ipolyi neve után kutatva aligha találkozunk a Magyar mythologiával… De miről is szól ez a remekmű?
Ipolyi a német Grimm testvérek nyomán szorgalmasan gyűjtötte a néphagyományokat, különösen azokat, amelyek a magyar honfoglalás történeteit is megemlítik. ,,Ipolyi volt az első, aki az ország több vidékét, faluját bejárta, a műemlékeket összeírta, felvételeket és rajzokat készíttetett, ugyanakkor jelentékeny műemlékeket részletesen ismertetett, és egész korszakokat vagy műirányokat összefoglaló tanulmányokkal gazdagította irodalmunkat.” [4] – olvashatjuk a Világ hasábjain 1923-ban.
Ipolyi munkája pedig az egyház és az állam viszonyát tanulmányozza, amelyben elismeri, hogy Szent István egyháza terebélyes fává nőtte ki magát. A magyar hadsereget egészen Zrínyi Miklósig jellemzi, rámutatva annak szükségességére, hogy katonai pályára kell lépniük a művelt és tehetséges fiatalembereknek. Kiváltképp azt hangoztatta, hogy a történelmi múltnak gyümölcsözőnek kell lennie, így követőit óva intette attól a gondolattól is, miszerint a magyar lélek csupán vásárokon és a csárdákban nyilvánulhat meg. Ugyanakkor a könyv előtérbe helyezi ,,elődeink vallási fogalmait, őshajdanunk szellemi életét s eszmevilágát is’’[5].
A korabeli orgánumokban közlő Ipolyi dolgozataival lehetőséget kínált olvasóinak a kétes értékű elméletek ellenőrzésére és a túlzások megfékezésére is. ,,Ipolyi a nemzeti tudat közkincsévé akarja tenni ezeréves művelődésünknek már el is feledett értékeit, mert a nemzeti műveltség biztosítja egyedül a népek családjában a magyar nemzet hivatását.”[6] – hangzott el a szerző születésének századik évfordulóján, a Magyar Tudományos Akadémia akkori alelnökének, Turi Bélának az emlékbeszédében.
A jubileumi évben több olyan felháborodással találkozunk, amely Ipolyi munkájának és emlékének elfeledése ellenében próbál fellépni. ,,Az Ipolyi-centenáriumnak fontos feladata lesz, hogy Ipolyinak megadja mindazt, amit kora figyelmetlensége miatt nem adott meg.”[7] Hogy mindez sikerült-e? Talán igen, talán nem. Az viszont kétségbevonhatatlan, ha Ipolyi tálentumait szeretnénk jobban megismerni, előbb a száz évvel ezelőtti javaslatokat és kérdéseket kell szem előtt tartanunk:
,,Ha Ipolyi nagyságát meg akarjuk mérni és jelentőségét igazán felfogni, be kell őt állítanunk a magyar szellemi élet távlatába s működésének ismertetése, műveinek vizsgálata és méltatása után fel kell vetnünk azt a kérdést, mik voltak szellemi kialakulásának tényezői, mennyiben járult hozzá ő maga újabb szellemiségünk formálásához, mit jelentett munkássága a magyar tudományban és általában a nemzet szellemi életében és mit jelent egyéniségének és életművének példája a magyar jövő számára?”[8]
[1]; [2]; [5] – Vasárnapi Újság, 1859.
[3] – Kerékgyártó Árpád: Magyarország mivelődésének története, különös tekintettel az anyaország, úgy szinte Erdély, Horvát- és Tótország államélete kifejlésére, 1859.
[4]; [7] – Világ, 1923.
[6] – Budapesti Hírlap, 1923.
[8] – MTA, 1923.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.