„Csodaszép életem volt. Meseszép” – idézik sokan Bálint Ágnes halála előtti szavait.
Bálint Ágnes halálhírét a legtöbb újság hasábjain szomorú együttérzéssel olvashatjuk, ennek ellenére a meseíró szavai felidézik mindazt a jót s mindazt a maradandót, amelyet a meseszépnek titulált élete során megalkotott. Nem kevesen tudjuk azt is, hogy azt az örökséget, amelyet maga után hagyott – melynek világát és történeteit már életében is megosztotta csaknem az egész magyarsággal –, olyan szeretettel, vidámsággal és nevelési vággyal tette, amelyet viszonozni, illetve megköszönni aligha lehet szavakkal. A válasz, amely a hálát hordozza, abban az örömforrásban keresendő, amelyben a nevetés és a megismerés egyvelege keringőzik, s amelyben a gyerekkor és a felnőttkor sosem válik teljesen ketté, egyik sem húz a másik irányába magas határoszlopokat, hanem együtt, felkészülve minden eshetőségre, vállalkoznak a – mesebeli – világ feltérképezésére.
Ez a kettéválaszthatatlan páros – a gyermek én és a felnőtt – képzeletvilága segít abban, hogy megismerhessük az élet apró rezdüléseit, s ugyan mindez a valóságból merítkezik, mégis a szabadság kőoszlopaira épül.
De vajon tudatában vannak-e a kedves olvasók, miért is beszélek ilyen pátoszi hangnemben az írónő neve hallatán – s tudják-e, hogy mely mesefigurák szülőanyja halálának 15. évfordulóját ünnepeljük idén? A korabeli cikkek elárulják: a névhez aligha kötődik arc, s az archoz aligha kötődik munka – ámde bizton állíthatom: mindünk ismeri Bálint Ágnest. Ismerjük személyét, ismerjük humorát és tanításait, s még a személyes – álruhába öltöztetett – történeteivel is találkoztunk már.
Azt hiszem, nem áll távol a valóságtól, ha Frakk, Mazsola, Vizipók vagy a Tévé maci neveit említve felcsillanó szempárokra lehetek figyelmes, mondván: ezek a mesefigurák mindannyiunk életében jelen voltak és vannak, s mindannyiunk élettörténetében valahol – a gyerekkori élményeinken túl – meghatározó szereppel bírtak.
„Nevelni, tanítani szeretnék. Felhívni a gyerekek figyelmét arra, hogy nyitott szemmel járjanak a világban, járjanak kirándulni, próbálják megérteni a természet csodálatos hangját”[1] – vallja a meseíró, aki írásaival és mesefilmszereplőivel nemcsak a gyerekek tanítására vállalkozott, hanem az egész magyar nép szívébe belopta magát, s valahol mindünket felkészített, és utólag is segített eligazodni az élet zegzugos útjain.
Azt is mondhatjuk: sosem volt kategóriákra osztható célközönsége, mesefilmjeit ugyan – elmondása szerint – kisgyerekeknek szánta, de sorozatainak életkortól függetlenül akadtak nézői. S talán épp ez a legnehezebb a mai világunkban: korszakalkotónak lenni, s mindenkihez egyaránt szólni. S úgy szólni, ahogyan azt Bálint Ágnes tette, ma már lehetetlen vállalkozás lenne.
Az örökzöld klasszikusai pedig azt is bizonyítják, az embereknek szükségük van az efféle történetekre, amelyek amellett, hogy szórakoztatnak, eszmei mondanivalóval is megajándékoznak. De nemcsak a figyelem és a tanulás, hanem a cselekvés is fontos velejárója a gyermekkornak, s ha Bálint Ágnes példáját nézzük, a játék mindig elűzi az unalmat, ő maga is így emlékezik vissza: „Amióta az eszemet tudom, szeretek játszani, sőt, még egy értekezletet sem tudok úgy végigülni, hogy közben – ha más nem – papírfigurákat vagdossak ki egy árnyjátékhoz.” [2]
Az írás iránti szenvedélye, a meseírás, tulajdonképpen „minden a kis szelíd kedvenc mezei pocokkal kezdődött” [3] – meséli egy interjúban. Kiskorában egy mezei pocokkal való találkozását és annak elpusztulását foglalta történetbe, ennek eredményeképp született meg első regénye, az Elvarázsolt egérkisasszony. „Ilyen költői, ilyen új s eredeti mese negyedszázadban egy születik. Mintha a magyar Andersennel találkoztunk volna!” [4] – írják már az első kritikák is a mesekönyvről. S valóban, a hatéves korától olvasó Bálint Ágnes írásművészete leginkább a világhírű meseíróra, Hans Christian Andersenre hasonlít, amely leginkább a természet és az állatok szeretetében érzékelhető.
Ahogyan a kezdet, úgy a folytatás is hasonló, hiszen a magyar gyermek- és ifjúsági televíziós műsorok anyja legtöbb kedvencünket életének mindennapjaiból, saját tapasztalataiból mintázta. Frakk, a macskák réme is egy olyan vizsla, aki tizenöt éven keresztül volt a meseíró családtagja, s aki megjelenésével átrendezte a család életét.
Bálint Ágnes halálának 10. évfordulóján Frakk és Labdarózsa kutya is domborművet kapott a kápolnásnyéki Halászkastély udvarában, amellyel a megemlékező közönség azt is hangsúlyozta, hogy a meseíró életével és műveivel is azt példázza: jó családban élni. A mesék olvasásával, a mesefilmek megismerésével ráeszmélhetünk arra is, hogy a családi kapcsolatok alakítják a szerepköröket, s Bálint Ágnes útbaigazítása során megleljük a saját helyünket e világban: megtanuljuk és megéljük, mit jelent apának, anyának, testvérnek, de főként gyereknek lenni.
Bálint Ágnes titka minden bizonnyal az egyszerűségben ragadható meg, abban az egyszerűségben, amelyben meglátta a gyermekkor valódiságát és szépségét: „A gyermekkor velejárója a romantika. […] Ahhoz, hogy a gyermekek személyisége kibontakozhassék, felszabadító, embert gazdagító közvetlen élményekre van szükség.” [5] Ő ebben a hitben és gondolatban írt meséket, meseregényeket, kitalált és forgatott mesefilmeket, természetismertető sorozatokat.
[1]; [3]; [5] – Esti Hírlap, 1979.
[2] – Népszava, 2022.
[4] – Esti Újság, 1941.
