A Turay Ida Színház előrehozott premierrel ünnepelte a Kossuth-díjas színésznőt június kilencedikén.
Mindig figyelemre ad okot, amikor egy híres színész vagy színésznő a színpadon ünnepli a születésnapját. Nemcsak az elhivatottság jele ez, hanem annál magasabb rendű üzenetet is közvetít. Jelzi, hogy a színész több önmagánál, hétköznapjai, ünnepei egy nagy egész részei, annak fényét emelik. A kultúra jelenének kivetülései ők. Azt talán nem kell bemutatni, mennyire különleges és egyedi módon köti össze az embereket a színház, az élmény mennyivel túlmutat a hétköznapokon. A színészek és nézők kölcsönhatása kézzelfogható varázslat. Mindennek pedig a színész a fő mozgatója. Ő izzítja be a kapcsolódások gépezetét és vezeti le, hozza felszínre a nézőtér hangulatát a színpadon. A színész kapu a dionüszoszi, apollóni isteni, művészi világ és a hétköznapok élményei között. Az érzelmek gyűjtőedénye, emészthetővé formálója, a kultúra leképezője, előadója.
Amikor ikonikus színész lép színpadra, akit egy fél ország ismer, szeret, akinek előadások százai vannak már a háta mögött, gyakori jelenség, hogy a nézőtér tapssal fogadja az érkezését. Tisztelgés ez a nagyok előtt, akik annyiféleképp álltak előttünk, médiumként kapcsolva össze bennünket az égivel. Nem volt ez másképp június kilencedikén sem, amikor a Turay Ida Színház színpadjára lépett az immár hetvenéves Hűvösvölgyi Ildikó. A Kossuth-díjas művésznő ötven éve játszik közönség előtt, töretlenül, tehetségének és tudásának minden erejével. A társulat az ő tiszteletére hozta előre egy szeptemberre időzített színdarab, a Társasjáték New Yorkban bemutatóját. Az előadás különlegessége az is, hogy Hűvösvölgyi Ildikó mellett egyik lánya szintén az előadásban szerepelt, követve édesanyját a pályán. Ez a vígjáték persze nem csak emiatt kiemelkedő. Ma a fizikailag, lelkileg is hosszú ideje felhős időkben talán rég nem volt mértékű szükség van a nevetésre, azon belül különösen a nyelvi humorra, ami szórakoztató volta mellett megmutatja a beszédben rejlő lehetőségeket, fantáziát, játékot. Vagyis visszaadja a kultúrába vetett hitet.
Társasjáték, ahogy a cím is mondja, mely egyszerre utal a finom nyelvi poénokra, a családon belül kijelölt szerepek színjátékára, a történetben szereplő activityre, és metaszinten a színpadi játékra is. Tasnádi Csaba briliáns rendezése minden rendű és rangú embert kacagásra bír. A nyelvezet egyszerre intelligens és érthető, a karakterek kontrasztjai (a hétköznapi unalom, és a kényszeredetten életvidám sznobéria, a hidegség és a szenvedélyesség konfliktusai) pezsdítő cselekményt faragnak az anya és lányai történetéből. Az időskori szerelem megható pillanatai pedig súlyt és mélységet adnak az előadásnak.
Jutalomjáték, így mondták a színházban, amivel lehetetlen egyet nem érteni, hisz mind az alkotók, mind a nézők számára tagadhatatlanul emlékezetes és örömteli élményt jelentett.
Ötven év, és ez mit sem érződik. A színésznő ma is energikus, sugárzó és hiteles játéka lehengerlő. Nehéz szakma ez, könnyen kiégéssel fenyeget, sokan feleennyi évet sem élnek túl benne. Ő viszont itt van, játszik, a közönség állva tapsol, virágokkal halmozza el, és az ember nem érzi már, hogy a kultúrának leáldozott volna. Még ha esik is az eső.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.