Néhány napja a II. kerületi Csalogány utca 3/C alatti lakóház homlokzatán emléktáblát helyeztek el Papp Tibor (1938–2018) József Attila-díjas költő, vizuális művész, számítógépes irodalom úttörője, műfordító, tipográfus, szerkesztő, a magyar és francia avantgárd kiemelkedő képviselője emlékére. A Képes Gábor író és Őrsi Gergely II. kerületi polgármester kezdeményezésére elkészült emléktábla Fáskerti István, az ismert szobrászművész és kőszobrász alkotása, mely Budapest egyik legszebb emlékeztető táblája a műfajban. Érdemes elsétálni a Vízivárosba és megnézni ezt a méreteiben is figyelemre méltó művészi márványlapot, amelyen Papp Tibor térképversének egy részlete látható. Most már valóban „térverssé” vált, mint ahogy maga Papp Tibor is nevezte térképverseit. Legélesebb emlékem a hat éve elhunyt Papp Tiborról az, ahogyan átszellemült sámánként kongta-bongta a Pogány ritmusok című hangversét, frenetikus hangulatot keltve a jelenlévőkben:
„…zene zúg zene bőg / tűz ég puha tűz
vad zene zúg bőg / dob – – –
dob – – – / dob dob dob zene
dob – – – / kürt szól duda szól
síp szól duda szól / duda szól kürt szól
síp szól húr peng / bong zsong buja hang…”
A szerző szerint ez a vers 1956 és 1960 között érlelődött benne, amikor egyetemi hallgatóként francia irodalmi lapot szerkesztett Liège-ben, de a francia nyelv árnyalt ismeretének hiánya keltette feszültség sajátos léttapasztalattá vált. A „belső zümmögésből”, a rövid egységekből összeállt sorok „hangos megnyilvánulása” zeneszerű hangversként hatott barátaira és kollégáira. Ebből született 1964-ben, a költő első kötetében, a Sánta vasárnapban megjelent Pogány ritmusok című hangvers, melyet az 1982-es olasz hangköltészeti antológia kísérő szövege szerint „a struktúrák lebontása révén a szerző a nyelvi kommunikáció elveit bontja vissza alkotó elmeire, hangzása Bartók zenéjéhez hasonlít. Íme az 1960-as évek közepétől Papp Tibor a dekonstrukcióra épülő kísérletezés híve. Hiszen a dekonstrukció, a lebontás által feltárt ellentmondások lehetőséget teremtettek az új értelmezések és konstrukciók kialakítására. A régi rendszerek és kategóriák lebontása után számára megnyílt az új értelmezések és jelentések kutatásának a lehetősége. Ennek a felismerésnek köszönhetően, Kassák után, az 1970-es években a magyar kísérletező avantgárd ‒ Papp Tibor és a műhelyesek révén ‒ szinkronba került az európai avantgárddal. Ugyanakkor az 1962-en alapított párizsi Magyar Műhely hatására hallatlan pezsgés indult el az egyetemes magyar irodalomban: Weöres Sándor Tűzkút című verseskötete a párizsi lap gondozásában látott napvilágot 1964 elején, három hónappal a hazai megjelenése előtt, itt látnak napvilágot Esterházy Péter első novellája, az elhallgatott és fiatal magyar írók prózái, versei és cikkei. Az ausztriai hadesdorfi és franciaországi Marly-le-Roy-i Magyar Műhely-találkozókon nagyszámú hazai, erdélyi, felvidéki és délvidéki író vett részt, együtt a hivatalos küldöttséggel érkezett otthoni főcenzorokkal.
Papp Tibor kétnyelvű életműve páratlanul sokrétű. Nemzetközi hírnevét vizuális költeményei, számítógéppel generált versei (Disztichon Alfa. Első magyar versgenerátor, 1994) és hang- és képversei, órakölteményei, logo-mandalái alapozták meg (lásd Vendégszövegek ]n] című, közel nyolcszáz oldalas gyűjteményes kiadást, 2003). Írt hagyományos verset, novellát és regényt. 1985-től állandó résztvevője és szervezője a francia nemzetközi vizuális költészeti kiállításoknak és performanszoknak. A vizuális költészet és a számítógépes versgenerátor egyik elméleti megalapozója (lásd a négy kötetnyi Avantgárd szemmel írásait). A Magyar Elektronikus Könyvtár https://mek.oszk.hu/11700/11744/ oldalán olvasható a Disztichon Alfa, amely automatikusan generált 16 billió magyar nyelvű disztichont tartalmaz.
Philippe Bootz, a Paris VIII. számítógépes irodalom tanszékének docense, Papp Tibor közeli munkatársa írja róla: „Nélküle… kétségkívül nem erősödött volna meg az 1990–2000-es évek programozott költészetének francia identitása sem…” (Az interneten követhető Ph. Bootz és Al. Gherban Poésie numérique: In Memoriam Papp Tibor című egyórás videója).
„Egy farsangi bál kell ahhoz, hogy úgy öltözzünk föl – ami egyébként anélkül is lehetséges volna –, ahogy a szívünk mélyén, akár mindennap járnánk” – mondja Németh Hajnal Aurora, az Aurora FolkGlamour megálmodója. Az iparművész azt vallja, csakis a mi felelősségünk az, hogy az ősi népi kultúra milyen formában kerül be a jelenünkbe, mindennapjainkba. Németh Hajnal Aurorával különböző népszokásokról, a farsangi időszakról és a közelgő téltemető ünnepségről is beszélgettünk.
De ki is volt ő valójában? A kérdés nem egyszerű, hiszen Móra Ferenc személye nem könnyen ragadható meg egy száraz tisztségfelsorolásban. Mégis, lássuk, mit tartogat a repertoár: „Akik csak a költői művei után ismerték, azok a méhesében pipázgató urambátyámat láthatták benne.” (Herczeg Ferenc) [1] Tehát költő. Kezdjük mondjuk ezzel. A kis Ferenc még jóformán hátulgombolós, amikor a szerény családi körülmények ellenére, bátyja nyomdokain lépkedve elindul a művelődés útján.
Az érettségink előtti ősszel hárman kopaszra nyiratkoztunk, ami nagy feltűnést keltett a gimnáziumban. A tanerők (egyikük a hírek szerint pufajkás volt) szimatoltak cselekedetünk oka után október 23. közelsége miatt, hátha harmadik évfordulójára szántuk „ellenforradalmi” tüntetés gyanánt a tar fejet. Szerencsénkre voltak olyan tanár urak is, akik elsimították az ügyet.
Talán nem szorul különösebb bizonyításra, hogy az öregség nem pusztán biológiai tény, hanem társadalmi és lelki folyamatok egymást átható szövevénye, és amióta vannak emberi közösségek – vagyis emberré válásunk ősi kezdete óta –, kulturális jelenség; mint ilyen jelen van a magyar népköltészet különféle műfajaiban, s nyomai fellelhetők népdalainkban is. Mindez közismert, megnyilvánulási formáinak közelebbi vizsgálatára, talán éppen e tény közismertsége folytán, mégsem fordult kellő figyelem.
Krasznahorkai László egyik interjújában azt nyilatkozta, gyerekkorában gyakran részesült megrovásban, amiért kiszínezte, elnagyolta, megváltoztatta az igazságot. Végül rájött, a valóság olyan, mint isten – meggyőződésünk, hogy van, de a bizonyosságban még sosem jelent meg. Így határozta el, hogy foglalkozásszerű „szélhámos” lesz, mert – akárcsak a valóságról bármit bizonyosan kijelenteni – az írás szélhámosság.
Néha elrévedek, s olyankor a hosszúra nyúlt közelmúlt komor egére pillantok. Egy-egy fényes csillagról azt képzelem, hogy benne volt barátaim szelleme világol az éjszakában. Aztán személyes emlékek villannak be, melyek ideig-óráig visszahozzák az egykori valóság káprázatát.
Imrével is így vagyok. Látom a mozdulatát, amint hosszú, vékony ujjaival a tustollat fogja, és sablon segítségével feliratozza a hammerpapíron lévő rajzot…
„Melyek az időtálló versek?” – ezt a kérdést alapul véve született meg a Magyar Kultúra magazin Petőfi-tricentenáriumi antológiája, Az idő igaz című versgyűjtemény, amelyet 2123-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum aktuális főigazgatója fog majd feltárni az akkori olvasóközönség előtt. Bonczidai Évával, a kötet szerkesztőjével beszélgettünk az antológia céljáról, szerkesztési elvekről, a mai gyerekek irodalomhoz, kultúrához való hozzáállásáról és arról, hogy vajon hogyan fogják ünnepelni száz év múlva Petőfi születésének 300. évfordulóját.
Mindent relativizáló korunk szellemének diadala-e vagy valami időskori ártalom, hogy a jelzőtlen kultúra fogalmával lassan úgy vagyok, mint a bölcs szent az időével: ha nem kérdik, hogy mi az, akkor tudom, bajban akkor vagyok, ha kérdezik.
Ezt a főnevet sikerült az idők során olyan szintagmákba erőltetni, hogy ma már jelző nélkül gyanakvón pillantunk rá. Pedig eredetileg jó volt a sajtója. Valami nemes és emelkedett létezőre utalt. Ma már a jelző dönti el, hogy mit érzünk iránta.
Egy olyan világban, ahol a mesterséges intelligencia fejlesztések egyre nagyobb teljesítményt érnek el, ahol már bombák és gépfegyverek sem feltétlenül kellenek ahhoz, hogy egy súlyos, egész világra kiterjedő terrortámadás söpörjön végig az emberiségen – 2019 novemberében például az Epilepszia Alapítvány Twitter-követőit támadták meg sztroboszkópos fényű, potenciálisan rohamot kiváltó posztokkal mindössze egyetlen kattintással –, jogosan töprenghetünk el jövőnk, de sokkal inkább utódaink jövőjének alakulásán.
„Minden út visszafelé vezet előre” – idézi Kátai Mihály szavait barátja, Tolcsvay Béla Kossuth-díjas zenész. S valóban, amikor a modern fizikai időfogalmat vizsgáljuk, elkerülhetetlen az a megfigyelés, mely szerint a múlt kihat a jelenre, az pedig befolyásolja a jövő történéseit. Tehát mondhatjuk egyszerűen: a jövőnk a múltban alapozódik meg. Kátai Mihály gondolata pedig azt a történelmi valóságot is összefoglalja, mely a jövővízióink értelmezéseire is kíváncsi: mire számíthatunk az elkövetkező években?