Tandori Dezső a Magvető kiadó több kiadványában megjelent portréinak egyike. Csigó László felvétele./Forrás: Wikipédia
„Nincsenek / a lélek / leírhatatlan dolgai. / Nincsenek / a test / leírhatatlan dolgai. / Csak a kifejezés van. / Kifejezésük. / A kifejezés, / kifejezésük / leírhatatlanjai.” (Tandori Dezső)
„Így lesz az élet műfaj. Hiszen az elbeszélés: már maga is valamiféle nehézség. Talán az akadályfutás ténye, lehetősége maga. S a »műfaj« helyett – választhatjuk az életet” – írja Tandori Dezső az Egy talált tárgy megtisztítása című művében, aki 2019 februárjában a műfajt választotta az élettel szemben. A Kossuth-díjas író-költő hiányával sorstársai, a magyar kortárs irodalom kiemelkedő alakjai papíron küzdöttek meg: írtak mindarról, amit tőle tanultak, amit ő miatta, vagy általa jegyeztek le füzeteikbe, s arról a hiányállapotról is beszámoltak, amivel az élő irodalom kénytelen – Tandori távozásának következményeként – szembenézni.
S hogyan is lehet megismerni egy költő munkásságát, személyét és a világgal kialakított kapcsolatát? A halál soha nem jöhet jókor, a halál mindig bukkanókat hagy maga után, így a ráeszmélés előtti pillanatokban más válik hangsúlyossá: a nemlét fogalma. Ilyenkor megannyi kérdést teszünk fel, s megannyi kérdés marad válaszolatlanul, s közben mégis: elkezdődik a megértés folyamata. Tandori Dezső, a Nemzet Művésze űrt hagyott maga után, mondják szerzőtársai. De, emeli ki Szabó T. Anna a nekrológjában, „a mindennapokban Tandori Dezső mégsem hiányzik: finom vízjele ott van a kortárs költők versein”. S valóban, Tandori különleges képességei közé tartozik az öröklét, a megmaradás.
S akad még bőven talentum a magyar nyelvvirtuóz mester csodatarsolyában: „Tandori ragyog. Szelíd aszkéta, az örökös kötött fejfedőben, az eredendő elhatárolódás szűkszavú és bőbeszédű mestere, a szüntelen szójátékos, a maga létével bíbelődő egyszemélyes ügyosztály, aki folyton okokat keres arra, hogy ismét ne menjen el sehova, mégis bebolyongja Budát, és aki újra és újra körbejárja közben a mindennapos ezt-meg-azt, aki szándékoltan lazára veszi, falra viszi a verset, hogy megmutassa a relativizálhatóság állandóságának derűs-keserű paradoxonát, aki felemel és megvizsgál nemcsak minden frázist és közhelyet, de minden szót, hangot, írásjelet, megpiszkál lapot és felépítményt (bizony: a korszakot, sőt a politikát is), bejárja és megújítja a nyelvet, a verset, szüntelenül kísérletezik és variál, hol kétségből, hol megszokásból, hol meg csak játékból, hiszen az elme cikázó röpte számára egyszerre létszükséglet és tehertétel.”[1]
„Nekem nincsenek lényeges és kristályos mondanivalóim, de ezeket mindig jól ki tudom fejezni” – mondja Tandori, s a visszapillantásunk tükrében talán s leginkább a kifejezés öröme párosul Tandori filozófiájával, ahol a játék kerül előtérbe, s ezzel a fesztelen játékával kihatást gyakorol(t) az egész kortárs irodalomra. Mindezt pedig olyan könnyedséggel teszi, hogy közben „sohasem sznob: amit leír, nem célból, de okból teszi, nyomozásból, kíváncsiságból, szenvedélyből, úgy filozofál és játszik, ahogy más eszik, alszik, szül, szeret.” [2]
Tandori Dezső volt az, aki páratlan képességgel emelte be az irodalomba saját szókincsét, aki csendet és otthont teremtett, aki a korszak költészeti megújulásának epicentrumává vált. „Képes volt minden gondolatmagból, a világ látható jelenségeiből és a szubjektum láthatatlan rejtettségéből irodalmat, lírai szépséget alkotni.”[3]
„Minden megnyert idő egy elveszített idő is. (Ma így érzem.) Mert megnyertem ezt épp, úgynevezett egészségben, de egyre kevesebb napban lesz részem.” Tandori megnyert idejét mi is magunkénak tudhatjuk, vele együtt tettünk szert az időtlenség mágikus voltára, vele együtt mi is túllép(t)ünk a nyelv eszközszerepén, ahol a fogalmak és gondolatok közlésén túl felsejlik egy újabb misztikus funkció.
Az elcsendesedés egy másik tett. Öt éve már, hogy az elveszített időben keressük a kifejezhetőség módozatait arra, ami leírhatatlan. Csupán a hiányérzet kerülgeti az üres papírlapot, és egyre csak arra leszünk figyelmesek, hogy „Nincsenek / a lélek / leírhatatlan dolgai. / Nincsenek / a test / leírhatatlan dolgai. / Csak a kifejezés van. / Kifejezésük. / A kifejezés, / kifejezésük / leírhatatlanjai.”
Elidőzünk az asszociációk organikus indázásai, „a játék eleganciája, sebes áradása és villogása között”. Nekünk azóta sincs szavunk, egyetlen megoldás maradt – ahogyan a posztmodern velejét Tandori is pusztán három szóban sűrítette össze –, „hallgassanak a tények”.
[1] Szabó T. Anna, Tandoriról, Tandorival, tovább, 168 Óra, 2019.
[2] I. m.
[3] Dobosy Ildikó, Az élet mint misszió, Kortárs, 2019.
