„Kedves barátaim, ígérem önöknek, hogy akármi szándéka van velem az Istennek, az utolsó lélegzetvételemig az maradok, aki voltam.” (Móra Ferenc)
De ki is volt ő valójában? A kérdés nem egyszerű, hiszen Móra Ferenc személye nem könnyen ragadható meg egy száraz tisztségfelsorolásban. Mégis, lássuk, mit tartogat a repertoár: „Akik csak a költői művei után ismerték, azok a méhesében pipázgató urambátyámat láthatták benne.” (Herczeg Ferenc) [1] Tehát költő. Kezdjük mondjuk ezzel. A kis Ferenc még jóformán hátulgombolós, amikor a szerény családi körülmények ellenére, bátyja nyomdokain lépkedve elindul a művelődés útján. A siker nem várat sokáig magára, a gimnazista költő-ficsúr írásait szinte habozás nélkül közli egy félegyházi újság. Húszéves korára már van elegendő félretett pénze, hogy egy budapesti egyetemen megkezdhesse a tanulmányait. Váratlan fordulat: földrajz és természetrajz szakon. Bár a történelem azt is bebizonyította, hogy a legjobb írók nem feltétlenül – sőt többnyire nem – bölcsészeti diplomával kerülnek be az irodalom nagykönyvébe. Az egyetemet elvégezve haladó természettudományokkal igyekszik tágítani az ifjú elméket, ezért aztán őt is hamarjában eltágítják az intézmény környékéről. Móra Ferencnek azonban volt egy némelyeknek igencsak bosszantó tulajdonsága: nem volt kenyere az igazságtalanság, és a fejét sem dugta soha a homokba. De, ha már Darwin nem kellett, úgy jött helyette a mezítlábas cinegemadár.
„Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.
Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.
Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.
Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagy uraknak varrja.”
(Móra Ferenc: A cinege cipője)
A hatalom, szókimondó stílusa miatt, mindvégig ott lihegett a nyakában, de sohasem tudta annyira közrefogni, hogy a végén ne tudjon valahogyan kikecmeregni belőle. A gyermektémákba bújtatott frappáns ellenzéki jelmondatok nemcsak a verseiben, hanem ifjúsági regényeiben is helyet kaptak. Gondoljunk csak a Csilicsali Csalavári Csalavér című állatregényre, amely amellett, hogy rendkívül szórakoztató, ha akarjuk, még komoly politikai üzenetet is közvetíthet. Habár a fővárosban többnyire politikai újságíróként vált ismertté – a Magyar Hírlapban hétről hétre jelentek meg a frappáns és nyíltszívű Móra-cikkek –, de ismert volt, mint könyvtáros és muzeológus is, ugyanakkor szenvedélyesen szerette a múlt feltárását, a régészetet, amiben jelentős eredményeket is elért.
„Elbűvölően tudta mulattatni vendégeit: tele volt történetekkel, amiket főként régészeti kutatásai közben szedett fel – mérhetetlen tárgyi tudása úgy olvadt fel ezekben az odavetett humoros rajzokban, mint tokaji aszúban adagolt orvosság, vagy üdvös savak a természetes gyógyvizekben” – írja Karinthy Móra Ferenc halála után néhány nappal. [2] De ami talán még ennél is fontosabb, szegedi volt, és megkockáztathatjuk, hogy erre volt a legbüszkébb egész életében. Mindazonáltal ízig-vérig magyar, „a szó nemzeti értelmében, ami azt jelenti, hogy hangjában, tónusában, stílusában volt magyar: ennél több feltétele a legművészibb esztétikának s a legszigorúbb irodalomtörténeti fórumnak sincs, ha a „magyar” jelző adományozására kerül sor” [3], ahogyan Karinthy fogalmaz. Ugyanakkor szenvedélyes szerető, férj, és végül odaadó családapa, utolsó éveiben pedig már nagypapa is. S bár lélekben mindvégig erős volt, a hosszú évekig tartó fizikai terhelés még őt is ledöntötte a lábáról. De elhivatottságában még a tüdőbaj és a gyorsan kialakuló hasnyálmirigyrák sem ingathatta meg. Gondoljunk csak bele: ki az, aki a halál torkából még egyszer utoljára feltápászkodik a karosszékbe, hogy aztán többoldalnyi csípős kritikát fogalmazhasson meg egy német idealista filozófusról? Azt hiszem, kevesen tudhatják magukénak ezt a fajta elhivatottságot. De Móra Ferenc ezen kevés emberek közé tartozott. Ahogyan ígérte: az utolsó lélegzetvételéig az maradt, aki volt. [4]
[1] Herczeg Ferenc, Móra Ferenc = Móra Ferenc emlékezete 1879–1934, Budapest, 1934., Móra Ferenc Emlékbizottság Kiadása, 6.
[2] Karinthy Frigyes, A magyar író, Szavak Móra Ferencről = Móra Ferenc emlékezete 1879–1934, Budapest, 1934., Móra Ferenc Emlékbizottság Kiadása, 12.
[3] I. m. 10.
[4] A cikkben megjelenő információk Hegedüs Géza A magyar irodalom arcképcsarnoka című kiadványából valók. A forrás pontos megjelölése: Hegedüs Géza, Móra Ferenc = A magyar irodalom arcképcsarnoka, Budapest, 1976., Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó
Az érettségink előtti ősszel hárman kopaszra nyiratkoztunk, ami nagy feltűnést keltett a gimnáziumban. A tanerők (egyikük a hírek szerint pufajkás volt) szimatoltak cselekedetünk oka után október 23. közelsége miatt, hátha harmadik évfordulójára szántuk „ellenforradalmi” tüntetés gyanánt a tar fejet. Szerencsénkre voltak olyan tanár urak is, akik elsimították az ügyet.
Talán nem szorul különösebb bizonyításra, hogy az öregség nem pusztán biológiai tény, hanem társadalmi és lelki folyamatok egymást átható szövevénye, és amióta vannak emberi közösségek – vagyis emberré válásunk ősi kezdete óta –, kulturális jelenség; mint ilyen jelen van a magyar népköltészet különféle műfajaiban, s nyomai fellelhetők népdalainkban is. Mindez közismert, megnyilvánulási formáinak közelebbi vizsgálatára, talán éppen e tény közismertsége folytán, mégsem fordult kellő figyelem.
Krasznahorkai László egyik interjújában azt nyilatkozta, gyerekkorában gyakran részesült megrovásban, amiért kiszínezte, elnagyolta, megváltoztatta az igazságot. Végül rájött, a valóság olyan, mint isten – meggyőződésünk, hogy van, de a bizonyosságban még sosem jelent meg. Így határozta el, hogy foglalkozásszerű „szélhámos” lesz, mert – akárcsak a valóságról bármit bizonyosan kijelenteni – az írás szélhámosság.
Néha elrévedek, s olyankor a hosszúra nyúlt közelmúlt komor egére pillantok. Egy-egy fényes csillagról azt képzelem, hogy benne volt barátaim szelleme világol az éjszakában. Aztán személyes emlékek villannak be, melyek ideig-óráig visszahozzák az egykori valóság káprázatát.
Imrével is így vagyok. Látom a mozdulatát, amint hosszú, vékony ujjaival a tustollat fogja, és sablon segítségével feliratozza a hammerpapíron lévő rajzot…
„Melyek az időtálló versek?” – ezt a kérdést alapul véve született meg a Magyar Kultúra magazin Petőfi-tricentenáriumi antológiája, Az idő igaz című versgyűjtemény, amelyet 2123-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum aktuális főigazgatója fog majd feltárni az akkori olvasóközönség előtt. Bonczidai Évával, a kötet szerkesztőjével beszélgettünk az antológia céljáról, szerkesztési elvekről, a mai gyerekek irodalomhoz, kultúrához való hozzáállásáról és arról, hogy vajon hogyan fogják ünnepelni száz év múlva Petőfi születésének 300. évfordulóját.
Mindent relativizáló korunk szellemének diadala-e vagy valami időskori ártalom, hogy a jelzőtlen kultúra fogalmával lassan úgy vagyok, mint a bölcs szent az időével: ha nem kérdik, hogy mi az, akkor tudom, bajban akkor vagyok, ha kérdezik.
Ezt a főnevet sikerült az idők során olyan szintagmákba erőltetni, hogy ma már jelző nélkül gyanakvón pillantunk rá. Pedig eredetileg jó volt a sajtója. Valami nemes és emelkedett létezőre utalt. Ma már a jelző dönti el, hogy mit érzünk iránta.
Egy olyan világban, ahol a mesterséges intelligencia fejlesztések egyre nagyobb teljesítményt érnek el, ahol már bombák és gépfegyverek sem feltétlenül kellenek ahhoz, hogy egy súlyos, egész világra kiterjedő terrortámadás söpörjön végig az emberiségen – 2019 novemberében például az Epilepszia Alapítvány Twitter-követőit támadták meg sztroboszkópos fényű, potenciálisan rohamot kiváltó posztokkal mindössze egyetlen kattintással –, jogosan töprenghetünk el jövőnk, de sokkal inkább utódaink jövőjének alakulásán.
„Minden út visszafelé vezet előre” – idézi Kátai Mihály szavait barátja, Tolcsvay Béla Kossuth-díjas zenész. S valóban, amikor a modern fizikai időfogalmat vizsgáljuk, elkerülhetetlen az a megfigyelés, mely szerint a múlt kihat a jelenre, az pedig befolyásolja a jövő történéseit. Tehát mondhatjuk egyszerűen: a jövőnk a múltban alapozódik meg. Kátai Mihály gondolata pedig azt a történelmi valóságot is összefoglalja, mely a jövővízióink értelmezéseire is kíváncsi: mire számíthatunk az elkövetkező években?
Nehezemre esik elfogadni a szomorú hírt, ami most arra ösztönöz, hogy előszedjem, újraolvassam féltve őrzött leveleidet. Némelyikük egyenesen Floridából érkezett. Már ’14-ben sem volt híres az itteni posta, sokszor felbontva dobták be őket hozzám, kerestek valamit. De aki a borítékot felnyitotta, nem érthette, nem láthatta benne, ami számomra ma is felbecsülhetetlen: néhány jó tanácsot egy nagy öregtől egy pályakezdő írónak, biztató szavakat, meghívásokat.
A sakk szabályok be nem tartása a győzelem érdekében különféle testi-lelki állapotokat; Kosztolányi Dezső efféle helyzetet tár az olvasó elé. Novellája (Sakkmatt) gyermek hősét tanítónak fogadják egy tüdővészes fiúhoz, aki megtanítja sakkozni. A beteg fiú anyja figyelmezteti, hogy mindig fiának kell nyernie. Idővel a tanító fiú megroppan amiatt, hogy a sakkjátékban rosszat kellett lépnie.