Kincses Krisztina: Móra Ferenc halálának 90. évfordulójára

2024. február 08., 10:01
Móra Ferenc/Forrás: Wikipédia

„Kedves barátaim, ígérem önöknek, hogy akármi szándéka van velem az Istennek, az utolsó lélegzetvételemig az maradok, aki voltam.” (Móra Ferenc)

 

De ki is volt ő valójában? A kérdés nem egyszerű, hiszen Móra Ferenc személye nem könnyen ragadható meg egy száraz tisztségfelsorolásban. Mégis, lássuk, mit tartogat a repertoár: „Akik csak a költői művei után ismerték, azok a méhesében pipázgató urambátyámat láthatták benne.” (Herczeg Ferenc) [1] Tehát költő. Kezdjük mondjuk ezzel. A kis Ferenc még jóformán hátulgombolós, amikor a szerény családi körülmények ellenére, bátyja nyomdokain lépkedve elindul a művelődés útján. A siker nem várat sokáig magára, a gimnazista költő-ficsúr írásait szinte habozás nélkül közli egy félegyházi újság. Húszéves korára már van elegendő félretett pénze, hogy egy budapesti egyetemen megkezdhesse a tanulmányait. Váratlan fordulat: földrajz és természetrajz szakon. Bár a történelem azt is bebizonyította, hogy a legjobb írók nem feltétlenül – sőt többnyire nem – bölcsészeti diplomával kerülnek be az irodalom nagykönyvébe. Az egyetemet elvégezve haladó természettudományokkal igyekszik tágítani az ifjú elméket, ezért aztán őt is hamarjában eltágítják az intézmény környékéről. Móra Ferencnek azonban volt egy némelyeknek igencsak bosszantó tulajdonsága: nem volt kenyere az igazságtalanság, és a fejét sem dugta soha a homokba. De, ha már Darwin nem kellett, úgy jött helyette a mezítlábas cinegemadár.

„Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagy uraknak varrja.”
(Móra Ferenc: A cinege cipője)

 A hatalom, szókimondó stílusa miatt, mindvégig ott lihegett a nyakában, de sohasem tudta annyira közrefogni, hogy a végén ne tudjon valahogyan kikecmeregni belőle. A gyermektémákba bújtatott frappáns ellenzéki jelmondatok nemcsak a verseiben, hanem ifjúsági regényeiben is helyet kaptak. Gondoljunk csak a Csilicsali Csalavári Csalavér című állatregényre, amely amellett, hogy rendkívül szórakoztató, ha akarjuk, még komoly politikai üzenetet is közvetíthet. Habár a fővárosban többnyire politikai újságíróként vált ismertté – a Magyar Hírlapban hétről hétre jelentek meg a frappáns és nyíltszívű Móra-cikkek –, de ismert volt, mint könyvtáros és muzeológus is, ugyanakkor szenvedélyesen szerette a múlt feltárását, a régészetet, amiben jelentős eredményeket is elért.

„Elbűvölően tudta mulattatni vendégeit: tele volt történetekkel, amiket főként régészeti kutatásai közben szedett fel – mérhetetlen tárgyi tudása úgy olvadt fel ezekben az odavetett humoros rajzokban, mint tokaji aszúban adagolt orvosság, vagy üdvös savak a természetes gyógyvizekben” – írja Karinthy Móra Ferenc halála után néhány nappal. [2] De ami talán még ennél is fontosabb, szegedi volt, és megkockáztathatjuk, hogy erre volt a legbüszkébb egész életében. Mindazonáltal ízig-vérig magyar, „a szó nemzeti értelmében, ami azt jelenti, hogy hangjában, tónusában, stílusában volt magyar: ennél több feltétele a legművészibb esztétikának s a legszigorúbb irodalomtörténeti fórumnak sincs, ha a „magyar” jelző adományozására kerül sor” [3], ahogyan Karinthy fogalmaz. Ugyanakkor szenvedélyes szerető, férj, és végül odaadó családapa, utolsó éveiben pedig már nagypapa is. S bár lélekben mindvégig erős volt, a hosszú évekig tartó fizikai terhelés még őt is ledöntötte a lábáról. De elhivatottságában még a tüdőbaj és a gyorsan kialakuló hasnyálmirigyrák sem ingathatta meg. Gondoljunk csak bele: ki az, aki a halál torkából még egyszer utoljára feltápászkodik a karosszékbe, hogy aztán többoldalnyi csípős kritikát fogalmazhasson meg egy német idealista filozófusról? Azt hiszem, kevesen tudhatják magukénak ezt a fajta elhivatottságot. De Móra Ferenc ezen kevés emberek közé tartozott. Ahogyan ígérte: az utolsó lélegzetvételéig az maradt, aki volt. [4]

 

[1] Herczeg Ferenc, Móra Ferenc = Móra Ferenc emlékezete 1879–1934, Budapest, 1934., Móra Ferenc Emlékbizottság Kiadása, 6.

[2] Karinthy Frigyes, A magyar író, Szavak Móra Ferencről = Móra Ferenc emlékezete 1879–1934, Budapest, 1934., Móra Ferenc Emlékbizottság Kiadása, 12.

[3] I. m. 10.

[4] A cikkben megjelenő információk Hegedüs Géza A magyar irodalom arcképcsarnoka című kiadványából valók. A forrás pontos megjelölése: Hegedüs Géza, Móra Ferenc = A magyar irodalom arcképcsarnoka, Budapest, 1976., Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó