A kultikussá nem váló hősökben és hősnőkben van valami rendkívül izgató. Ott vannak a kataklizmák forráspontjánál, de nem őket emelik pajzsra, és nem őket kísérik a bitóra. Teljes éberséggel vannak jelen a „nagy művek” születésénél, de közben valami mást csinálnak, mert valami más dolguk van. A nagyközönség számára sokszor csak a kultúrtörténet közmegegyezéses héroszainak „csatolmányai” ők – közéjük tartozik Petőfi felesége, Szendrey Júlia is.
– Mit kezdjek én olyan emberek életével, akik már a te születésed előtt is halottak voltak? – kérdezi tízéves utódom. Megpróbálom neki türelmesen elmagyarázni, hogy a jelen a múltból és a jövőből áll össze, hogy csak akkor tudunk a földön élni és az égben lakni, ha átlátjuk a történelem végtelennyi történetből font szövetének összefüggéseit. A felénél sem tartok, amikor otthagy, és keres valami szórakoztatóbbat. Egyrészt valahol igaza van, másrészt az embernek ilyenkor könnyen mizantrópba fordul a kedve, és apokaliptikus tűnődésbe kezd. Az egy dolog, hogy az utánunk jövőket ugyanannyira nem fogja érdekelni Károlyi Amy, mint Ercsey Julianna vagy Laborfalvi Róza, és ugyanúgy közömbös lesz számukra egy szabad és önálló alkotói életút, mint egy láthatatlan hős, de lassan ott tartunk, hogy örülnünk kell, ha még át tudjuk adni az utánunk következő nemzedéknek, ki volt Weöres Sándor, Arany János vagy Jókai Mór.
Gyimesi Emese irodalomtörténész egy évtizede kutatja Szendrey Júlia pályáját. Most a költő, író összes, nagyrészt publikálatlan versét, összegyűjtött, töredékben maradt alkotását jelentette meg hiánypótló kötetben, tanulmánnyal, jegyzetekkel, igényes képanyaggal ellátva.
A borítón Szendrey egyik akvarellje, kecses, halvány kontúrú virágtanulmány. Az első fülön egy róla készült fénykép 1866-ból. Harmincnyolc éves volt ekkor, és már csak két év adatott neki. Okos, gyötrődő, de dacos asszony néz ránk a képről. Olyan asszony arca ez, aki soha nem törődött bele a vereségbe, és akit soha nem sikerült megtörni.
„Bár merre nézek, mindenütt
Az emberek oly boldogok
Bizony, bizony még meglehet
Hogy én magam is az vagyok.
(…)
Szeretnek is oly annyira,
Hogy sokszor így töprenkedem:
Gyötör-e úgy száz gyűlölet,
Miként gyötör egy szerelem?
Mi a családot illeti,
Kijutott abból is elég;
Gyümölcstől törjék bár az ág:
Ég áldása az, nem egyéb. –
Igen, igen, boldog vagyok,
Mindenből csak azt látom én,
Csak egy hiányzik: nyugalom,
Ott lenn, lenn a sír fenekén!”
Ezt 1856-ban írja a Bár merre nézek című versében az akkor háromgyermekes anya, aki hat éve Horvát Árpád felesége. Az életrajz szerint ebben az évben született a kötetben is olvasható versek nagy része. A versgyűjteményt maga Szendrey Júlia állította össze, Gyimesi Emese szerint alapossága és precizitása arra utal, hogy „… nemcsak önmaga számára készítette a gyűjteményt, hanem számolt a kézirat leendő olvasójával, s akár a sajtó alá rendezés lehetőségével is.”
A halálvágy, az anyaság, a hazaszeretet, a magány újra és újra visszatérnek annak az asszonynak a verseiben, aki Petőfi Sándor özvegye volt, de nem akart a nemzet özvegye lenni, aki saját útját kívánta járni, de nem tudott végigmenni ezen az úton.
A kutató alapos, de diszkrét. Az irodalomtörténeti szempontokon túl mentalitástörténeti és mikrotörténeti vonatkozásokban vázolja föl egy értelmiségi asszony sorsát abban a korban, amikor ez a társadalmi szerep épp kialakulófélben volt. Nem taglalja különösen Szendrey magánéleti problémáit, csak a Függelékben idézi az akkor már halálosan beteg asszony levélbe diktált vallomását arról, miféle alak is volt második férje (taglalják ezt amúgy eleget az irodalomtörténetet amolyan kukkoldaként használó internetes blogok), részletezi ellenben Szendrey sikeres, de az áttörő sikerhez mégsem elegendő próbálkozásait az irodalmi életben.
Szendrey Júlia, úgy tűnik, sosem találta el azt a szerepet, amiben ő is ugyanolyan szívesen látta volna saját magát, mint mások őt. A közvélemény egy része és a barátok is ellene fordultak, amikor a nemzet özvegyének koporsóőr-szerepéből megpróbált a nagy szerelem és gyász után normális élettel kecsegtető második házasságába menekülni. A kötet sejteni engedi: Szendrey Júliának a költészet jelentette a valódi menekülést, az, hogy értelmiségi nőként létezhetett, és gyermekeit is így nevelhette:
„Te képed volt ez, oh költészet, képed,
Az egyetlen kincs, mely enyim maradt
Mely hajnalt küldött hosszu éjszakámra,
Vetvén reám egy fényes súgarat.
Oh, ne vond vissza e sugárt lelkemtől,
Mint égető nap áradjon reám;
Habár fényedben, oh én istenségem,
Feloszló harmatcsepp leszek csupán!”
(A költészet)
Ahogy Szilágyi Márton irodalomtörténész is kifejti a könyv ajánlójában: nem harcos kánonbővítés a cél, Szendrey Júlia verseit senki nem akarja a magyar költészet eddig elhallgatott csúcsaként a világ elé tárni. Gyimesi Emese folyamatosan alakuló kutatási eredményei új képet rajzolnak „egy irodalmi ambíciókkal és tehetséggel rendelkező, 19. századi asszony tanulságos életéről, társadalmi érvényesülésének lehetőségeiről.”
Szendrey Júlia összes verse. Sajtó alá rendezte, a kísérőtanulmányt, a jegyzeteket és az életrajzot írta: Gyimesi Emese. Kortárs Kiadó, Budapest, 2018.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. márciusi számában)
