A kultikussá nem váló hősökben és hősnőkben van valami rendkívül izgató. Ott vannak a kataklizmák forráspontjánál, de nem őket emelik pajzsra, és nem őket kísérik a bitóra. Teljes éberséggel vannak jelen a „nagy művek” születésénél, de közben valami mást csinálnak, mert valami más dolguk van. A nagyközönség számára sokszor csak a kultúrtörténet közmegegyezéses héroszainak „csatolmányai” ők – közéjük tartozik Petőfi felesége, Szendrey Júlia is.
– Mit kezdjek én olyan emberek életével, akik már a te születésed előtt is halottak voltak? – kérdezi tízéves utódom. Megpróbálom neki türelmesen elmagyarázni, hogy a jelen a múltból és a jövőből áll össze, hogy csak akkor tudunk a földön élni és az égben lakni, ha átlátjuk a történelem végtelennyi történetből font szövetének összefüggéseit. A felénél sem tartok, amikor otthagy, és keres valami szórakoztatóbbat. Egyrészt valahol igaza van, másrészt az embernek ilyenkor könnyen mizantrópba fordul a kedve, és apokaliptikus tűnődésbe kezd. Az egy dolog, hogy az utánunk jövőket ugyanannyira nem fogja érdekelni Károlyi Amy, mint Ercsey Julianna vagy Laborfalvi Róza, és ugyanúgy közömbös lesz számukra egy szabad és önálló alkotói életút, mint egy láthatatlan hős, de lassan ott tartunk, hogy örülnünk kell, ha még át tudjuk adni az utánunk következő nemzedéknek, ki volt Weöres Sándor, Arany János vagy Jókai Mór.
Gyimesi Emese irodalomtörténész egy évtizede kutatja Szendrey Júlia pályáját. Most a költő, író összes, nagyrészt publikálatlan versét, összegyűjtött, töredékben maradt alkotását jelentette meg hiánypótló kötetben, tanulmánnyal, jegyzetekkel, igényes képanyaggal ellátva.
A borítón Szendrey egyik akvarellje, kecses, halvány kontúrú virágtanulmány. Az első fülön egy róla készült fénykép 1866-ból. Harmincnyolc éves volt ekkor, és már csak két év adatott neki. Okos, gyötrődő, de dacos asszony néz ránk a képről. Olyan asszony arca ez, aki soha nem törődött bele a vereségbe, és akit soha nem sikerült megtörni.
„Bár merre nézek, mindenütt
Az emberek oly boldogok
Bizony, bizony még meglehet
Hogy én magam is az vagyok.
(…)
Szeretnek is oly annyira,
Hogy sokszor így töprenkedem:
Gyötör-e úgy száz gyűlölet,
Miként gyötör egy szerelem?
Mi a családot illeti,
Kijutott abból is elég;
Gyümölcstől törjék bár az ág:
Ég áldása az, nem egyéb. –
Igen, igen, boldog vagyok,
Mindenből csak azt látom én,
Csak egy hiányzik: nyugalom,
Ott lenn, lenn a sír fenekén!”
Ezt 1856-ban írja a Bár merre nézek című versében az akkor háromgyermekes anya, aki hat éve Horvát Árpád felesége. Az életrajz szerint ebben az évben született a kötetben is olvasható versek nagy része. A versgyűjteményt maga Szendrey Júlia állította össze, Gyimesi Emese szerint alapossága és precizitása arra utal, hogy „… nemcsak önmaga számára készítette a gyűjteményt, hanem számolt a kézirat leendő olvasójával, s akár a sajtó alá rendezés lehetőségével is.”
A halálvágy, az anyaság, a hazaszeretet, a magány újra és újra visszatérnek annak az asszonynak a verseiben, aki Petőfi Sándor özvegye volt, de nem akart a nemzet özvegye lenni, aki saját útját kívánta járni, de nem tudott végigmenni ezen az úton.
A kutató alapos, de diszkrét. Az irodalomtörténeti szempontokon túl mentalitástörténeti és mikrotörténeti vonatkozásokban vázolja föl egy értelmiségi asszony sorsát abban a korban, amikor ez a társadalmi szerep épp kialakulófélben volt. Nem taglalja különösen Szendrey magánéleti problémáit, csak a Függelékben idézi az akkor már halálosan beteg asszony levélbe diktált vallomását arról, miféle alak is volt második férje (taglalják ezt amúgy eleget az irodalomtörténetet amolyan kukkoldaként használó internetes blogok), részletezi ellenben Szendrey sikeres, de az áttörő sikerhez mégsem elegendő próbálkozásait az irodalmi életben.
Szendrey Júlia, úgy tűnik, sosem találta el azt a szerepet, amiben ő is ugyanolyan szívesen látta volna saját magát, mint mások őt. A közvélemény egy része és a barátok is ellene fordultak, amikor a nemzet özvegyének koporsóőr-szerepéből megpróbált a nagy szerelem és gyász után normális élettel kecsegtető második házasságába menekülni. A kötet sejteni engedi: Szendrey Júliának a költészet jelentette a valódi menekülést, az, hogy értelmiségi nőként létezhetett, és gyermekeit is így nevelhette:
„Te képed volt ez, oh költészet, képed,
Az egyetlen kincs, mely enyim maradt
Mely hajnalt küldött hosszu éjszakámra,
Vetvén reám egy fényes súgarat.
Oh, ne vond vissza e sugárt lelkemtől,
Mint égető nap áradjon reám;
Habár fényedben, oh én istenségem,
Feloszló harmatcsepp leszek csupán!”
(A költészet)
Ahogy Szilágyi Márton irodalomtörténész is kifejti a könyv ajánlójában: nem harcos kánonbővítés a cél, Szendrey Júlia verseit senki nem akarja a magyar költészet eddig elhallgatott csúcsaként a világ elé tárni. Gyimesi Emese folyamatosan alakuló kutatási eredményei új képet rajzolnak „egy irodalmi ambíciókkal és tehetséggel rendelkező, 19. századi asszony tanulságos életéről, társadalmi érvényesülésének lehetőségeiről.”
Szendrey Júlia összes verse. Sajtó alá rendezte, a kísérőtanulmányt, a jegyzeteket és az életrajzot írta: Gyimesi Emese. Kortárs Kiadó, Budapest, 2018.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. márciusi számában)
Gyermekkoromban, mint sok nemzedéktársam, én is elragadtatással tanultam meg a Füstbement tervet, édesanyám gyakran ült le úgy konyhaasztalunkhoz, hogy elmondta az Anyám tyúkját, gimnazista- és egyetemistaéveimben azonban sajnos hódoltam annak a divatnak, amely az őszinteség, egyszerűség és a naivnak nevezett hit lekezelésével eltávolított bennünket Petőfitől és költészetétől is.
Jöjj, te visszás mozdulat, felleget járatni széllel,
képemre faragott bottal, abból a fából, mégis,
mégis, ebben az egyszerű sötétben lelepleződnek
a csillagok, a külső utak egyikére térek, a lét
semmiségeiből gyúrt haraggal megnevezem az álom
hódításait a számmal, könnyű sétát tesznek egy járhatatlan
szálon, ahol nem járhatok én sem, képemre faragott bottal,
abból a fából –
záruljon szememre a kérge.
Ha nincsenek Farkas Árpád versei, sosem tudom meg, miként lehet úgy írni a fájdalomról, hogy nem a könnyeket akarjuk kisajtolni. A veszteségről úgy, hogy nem a minket ért igazságtalanságot ecseteljük. Az igazságról úgy, hogy nem a másokét vonjuk kétségbe. Egyáltalán: nem tudom meg, lehet úgy írni, a közösség oly módon legyen a miénk, hogy fel se merüljön a hozzá nem tartozás lehetősége.
Olyan magyar asszonyok portréit mutatjuk be, akiknek sorsa inspiráló lehet ma is. Fontos emlékezni és emlékeztetni arra, hogy számos olyan híres és kevésbé ismert nő élt, akik bátorságuk, kitartásuk és emberi tartásuk miatt példaképeink lehetnek. Most csak négyet nevezünk meg közülük, pedig sokak története volna méltó arra, hogy újra és újra elmeséljük.
Egy képzőművész ismerősöm a kétezres évek elején kis méretű papírlapokra női fejeket rajzolt tollal. Több ezer, talán több mint tízezer női portrét skiccelt fel. Amikor először láttam a rajzokat, megkérdeztem tőle, hogyan tud ennyiféle arcot rajzolni, hiszen mindegyik más. – Mindegyik más lenne? – kérdezett vissza. Szerintem pedig eléggé hasonlítanak a nők egymáshoz! Sokkal több a hasonlóság, mint a különbség! – tette hozzá. – Ha így van – kérdeztem újra –, akkor mondd meg, hogy számodra mi a legfontosabb különbség a nők között! Miben különbözik ez a rengeteg nő, akit lerajzoltál? Azonnal rávágta: minden nőnek másféle a haja…
Érdekes kérdés a nyelv és a tudat kapcsolata. Vajon meghatározza-e az anyanyelvünk a gondolkodásunkat, és milyen hatással van ránk a többnyelvűség? Másképp érzünk, másképp gondolkodunk vajdasági magyarként, mint tennénk ezt más körülmények között? Mekkora szerepet játszik önazonosságunkban a kollektív identitás, miért fontos az anyanyelvápolás? Dr. Hódi Sándor pszichológus évtizedes tapasztalattal rendelkezik a pszichológia és a beszélt nyelv közötti kapcsolat tanulmányozásában, foglalkozott az önazonossággal és a nemzettudattal, az adai II. helyi közösség egykori titkáraként pedig a közösségszervezésben is szerepet
A trianoni katasztrófa után a szabadkai öregdiákok találkozóikat Budapesten tartották. Így összetartozásuk töretlen maradt a legnehezebb időkben is. Törzshelyük a Pannónia Szálló lett, ahol szabadkai vacsoraesteket tartottak. 1932-ben a bírák és bírósági alkalmazottak kiutasításának emléknapját rendezték meg. 1933-ban az összejövetelen a 86- os gyalogezred, valamint a 6. honvéd gyalogezred és két volt huszárezred katonái is részt vettek, vacsoráztak és táncoltak.
A folklór mint fogalom lényegét nem lehet csupán önmagában megragadni, hiszen mindenki számára valami absztrakt dolgot jelent, amit szubjektív tapasztalatai során alakít ki önmagában. Másképpen nyilvánul meg gesztusainkban, cselekedeteinkben. Ugyanazt a történetet máshogy éli meg a drámaíró, a színész és a közönség. Így szokásbéli különbség nem csupán eltérő népek között, de kisebb közösségen belül is ugyanúgy előfordul. Mindennek ellenére létezik egy kapocs, amely összetűzi a folklór sokrétű jelentését, mégpedig az, hogy mindenki számára jelent valamit.
Molière zseniális komédiája régi kedvencem, de színpadon eddig még csak egy alkalommal, a tatabányai Jászai Mari Színház kamaratermében tekinthettem meg. Ha üzenhetnék az akkori énemnek valamit, valószínűleg azt mondanám: „Figyelj oda. Szívd magadba a légkört, és örülj annak, hogy nevetnek, tapsolnak, s köhintenek melletted. Fogd meg a melletted lévő szék karfáját és érezd tenyereid közt a szövetet. Hidd el, egy nap még a véletlenül megszólaló telefon hangja is hiányozni fog.”