Klamár Zoltán: Elmenőben

2021. május 28., 09:02
Kopriva Attila: Pásztorélet (olaj, farostlemez, 50 × 70 cm, 2012)

Jobb, ha tudomásul vesszük: mindig vannak elmenők, ahogyan érkezők és továbbállók is. Talán szerencsésebbek azok, akik elvágyódnak, kalandot keresve indulnak el. Szerencsésebbek, mert számukra mindig megmarad a visszatérés lehetősége, még ha az nehézségekbe ütközik is olykor. Sajnos sok példa van arra, amikor az elmenők valójában számkivetettek, üldözöttek, menekülők. Számukra a visszatérés csak nagyon ritkán adatik meg. A mögöttük csukódó kapuk pediglen legtöbbször végérvényesen bezáródnak. Aztán maradék életüket a szülőföld utáni sóvárgás kíséri… Vannak állítások és tagadások.

Vannak nézőpont szerinti állításokra alapozott igazságok. Noha tudjuk: „Egy állítás, pusztán azért, mert számodra hasznos lehet, még nem igazság. Így ha igazságos akarsz lenni, alaposan meg kell vizsgálni minden olyan állítást, amely számodra hátrányos, sőt esetleg káros” – írja Kertész Imre A végső kocsma című irodalmi gondolat-salátájában. Jól tesszük, ha hiszünk neki, mert tarisznyájában a sorstalansággal sokat megtapasztalt az állítások természetrajzáról.

A családi legendáriumokban fennmaradt állítások igazolására, szerte a Bácskában, csupa nehéz, sokszor nagyon személyes történeteket őriztek évtizedeken át. Olyanokat, amelyeknek bizony része a holokauszt és az exodus, meg mindaz, ami még következett: a lágerré alakított falvak és a féktelen bosszú. Csoda hát, ha a kor rettenete kigyomlálta a nosztalgiát az emlékfoszlányok közül? A megélteket pedig többnyire elmenőben, az életkor alkonyán testálták át a következő generációkra.

Visszhangok

Kacskaringós életutat járt be Varjas Lajos szövőmester, aki apja mellett szükség szerint kőműves is volt, ha úgy hozták a két háború közötti nehéz évek. Számos építkezésen, többedmagukkal dolgoztak együtt a faluban. Néhány, ma is álló szép épület az ő keze munkáját is dicséri.

A gazdasági világválság idején a Duna menti, akkor többségében német ajkú Apatinban, Szájer József textilüzemében vállalt munkát. Két lánya közül a kisebbik, az óvodáskorú Klári, alig pár év alatt megtanult németül. Míg a serdülőkorba lépett nagyobbikra, Rozikára, a környékbeli kamaszoktól hallott német szó ragadt.

Az idősebbik Varjas fivér csak az évtized végén tért vissza családostul Ómoravicára. Bizonytalan idők jártak, mozgósítások híre borzolta a mindennapok nyugalmát.

Aztán a rá következő év tavaszán bevonult a honvédség. Ahogy élete alkonyán gyakran mondogatta anyám: újra magyarok lettek. Soha, egyszer sem említette, hogy felszabadultak. Az csak később lett divat, a szép, új világban.

A bevonulás virágesőjekor Európa már lángokban állt. A közép-bácskai falu azonban egy ideig még a béke szigete maradt.

Visszatértek a régi-új ünnepek, közöttük a hősök napja. Május utolsó vasárnapján gyülekeztek az addigra életük delén túljutott helybeli volt frontharcosok. Az évtizedeken át fiókban őrzött kitüntetéseiket kifényesítve, zakójuk zsebére tűzve, büszkén, zászló alatt masíroztak, felverve az út porát. A menetelőket a nemrég érkezett jegyző köszöntötte. Hetykén és magabiztosan, ahogyan akkor illett.

Noha ígérték, az első világháborús emlékmű a második nagy napon, 1942- ben még nem állott. A falu lakói jöttek-mentek ügyes-bajos dolgaikat intézve. Alkalmasint meg-megnézték az építkezést, ám a talapzat kövein kívül nem sok mindent láttak.

A következő évben sem sikerült a kellő napon felavatni a méreteiben impozáns építményt. A késedelem miatt egyre kínosabban érezte magát az elöljáróság.

1944-ben meg nem várt események árnyékolták be az ünnep előtti időt. Volt mi miatt aggódni, hiszen a frontokról rendre rossz hírek érkeztek. Aztán a szövetséges német csapatok megszállták az országot. Elég furfangosan tették, mert az önállóság látszatát ugyan meghagyták, de ahogy mondani szokás, már ők osztották azokat a bizonyos lapokat.

Így a tavasz egyre kevésbé volt reménykeltő, de azért csak eljött a május, és a csenevész akácok bontogatni kezdték leveleiket. Többnyire csend ült a településen, csak esténként szólalt meg a tárogató. A református lelkészlak teraszáról zengett fel az öblös, keserédes muzsika, ami még a határban is hallható volt. Dévavári Dévay Lajos esperes úr fújta a falubeliek no meg a saját gyönyörűségére. A Református Egyházi Dalárda elnöke igazi mestere volt a hangszerének.

Ám ebben az idillikus környezetben baljós események voltak kialakulóban.

Egy rendelettel a helybeli zsidókat gettóba zárták. Elkezdték összeírni vagyonukat, ami csakhamar abbamaradt, mert valami újabb, szokatlan dolog történt. A május eleji napokban nagy mozgolódás támadt a községházán.

A hónap második keddjén csendőrök érkeztek, nem is kevesen. Ők a ház udvarán kaptak eligazítást. A pattogó vezényszavak még az utca túloldalán, a református templom míves, kovácsoltvas kerítése mellett is hallhatóak voltak, ahol éppen Varjas Lajos ácsorgott. Hazafelé tartott már a temető mögötti családi házba, ám a hirtelen támadt nyüzsgés kíváncsivá tette. Hírekre éhesen ottragadt a kora estében.

Aztán elindult fel a dombra. Ballagott a téglával kirakott széles úton. A lelkészlak tornácáról lámpafény szűrődött ki a gyér lombok között. Úgy tűnt neki, mintha valaki állna a kapuban. Odaköszönt: – Áldás, békesség! – Áldás békesség! – jött rá a válasz. – Látta a csendőröket? – lépett közelebb a kérdező, akiben azonnal felismerte a lelkészt. – Mi készül itt, esperes úr? – szűrte a szót fogai között nagyapám. Abban reménykedett, hogy a falu tekintélyes embere tud valamit, amit ő nem. A válasz vállvonogatás volt csupán.

Így aztán másnap reggel a községháza elé sietett, pedig felesége, Lídia óva intette: – Lajos, ne menj! Mi lesz velünk, ha bajod esik? Mit csinálok egyedül a két lánnyal?

Hát épp ez az, gondolta. Mit csinálnak azok, akik miatt a csendőrök jöttek? Velük mi lesz? Morfondírozott immár a kocsiutat szegélyező árok külső szélén állva. Látta a „gettóból” sorakozó családok menetét. Nők, gyerekek és idős férfiak voltak közöttük.

Varjas Lajos melléjük lépett, oda, ahol jó ismerősei, alkalmi munkaadói szorongtak többedmagukkal. Egy kislányért nyúlt. Már maga mellé vonta, és a kezét fogta, amikor az egyik csendőr rászólt: – Rögtön adja vissza a gyereket, vagy maga is be akar állni a sorba?

Elengedte hát a kicsi kezet. Talán a félelem, talán nagyanyám aggódó szava munkált benne, vagy mindkettő egyszerre. Félrehúzódott, egészen a templom kerítéséig hátrált.

Közben vezényszavak pattogtak. Nemsokára megteltek a szekerek. Aztán, indulás előtt a bakra, a hajtó mellé ültek az egyenruhások, szuronyos puskájukat a térdük közé vették. Indulásra készen állott a menet. A parancsnok a sípjába fújt. A szekerek, egyik a másik után, elindultak a kőporos országúton. Noha piaci nap volt, a szokásos nyüzsgés elmaradt. A dermedt csendben, lehúzott redőnyű boltok előtt, a széles főutcán, elmenőben, tizenpár szekér zörgése visszhangzott a házfalakról…

Tehen

Bački Sokolac, mondhatnánk akár Bácssolymosnak is, kicsiny telepesfalu, nagyjából félúton Topolya és Ómoravica között. Az új impérium egyik első intézkedésének eredményeként 1921-ben létesült, a Fernbach János-féle Újmajorban. Lakossága likai szerbekből verbuválódott, akik a Velebit-hegység lábánál lévő falvaikból, horvátországi szegénységük elől menekülve jöttek új hont foglalni.

A kanyargós Bács-érhez simuló Hosszú-völgyben felépült telepet a környék lakói Cserepesnek hívták, mert, ami akkor még ritkaságszámba ment, minden háztetőt cserép borított.

A betelepültek nem igazán keresték a kapcsolatot a környékbeli magyarokkal. Igaz, több szomszédos, az övékhez hasonlóan apró falu létezett a közelükben, amelyekkel szövögették a szomszédság szálait.

Nagyjából így múlott el felettük húsz esztendő. Aztán 1941-ben a magyarok alatt – ahogy gyakran emlegették a szűk három és fél éves időszakot – Bácsandrásszállásra keresztelték a telepet, és csángókkal népesítették be. A Kárpátokon túli falvaikból kimozdítottak riadtan vették birtokba a házat, földet, majd a jobb sors ígéretében bízva nevelgették gyermekeiket a bácskai rónán. Sokan közülük rokonokat keresve ide-oda költöztek a vármegyében. Mire a helykeresés nyugvópontra jutott volna, a politika újra beleszólt az életükbe. Bekövetkezett az, amitől mindenki rettegett: a front egyre közeledett! Jönnek az oroszok, mondogatták.

Egy késő nyári, szeptember végi vagy talán inkább kora őszi, október eleji nap délutánján Varjas Lajos épp a falu központjába tartott, amikor lassan közeledő, hosszú-hosszú szekérsorra lett figyelmes. A dombtetőről, a katolikus templom közeléből a kanyarig látta a topolyai utat, amelyen a furcsa menet kígyózott. Mindez látomásszerűvé a felszálló porfátyoltól lett.

Lépteit szaporázva igyekezett a patakhíd felé. Balsejtelmek gyötörték. Mindenfélét lehetett már hallani, hogy a németek hazahívták a birodalomba övéiket, meg hogy a partizánok is újból mozgolódnak…

Messze volt még a kereszteződéstől, amikor az első kocsi Pacsérnak fordult. Hova mehetnek ezek így fölpakolva? – gondolkodott el a látottakon. Mire a központba ért, már a sokadik fogat kanyarodott.

Mindegyik alaposan megpakolva ingósággal. Szétszedett bútorok és ágyneműk között a családtagok szorongtak: öregek és gyermekek, várandós feleség… a szekér alá kötött kutyák farkukat a hasuk alá kapták félelmükben. A legénysorban lévők a kocsik mellett gyalogoltak, a családfő meg a lovakat vezetve a fogat mellett baktatott.

Nagyapám, levett kalappal a kezében, a Korona kávéház közelében álldogált. Nézte a Cserepesről elindultakat, akik egyre csak jöttek, majd távolodtak.

Egy szekér éppen előtte állt ki a menetből. Odalépett hát, s megkérdezte, hogy mi a baj. – Lesántult a tehen – vakarta a feje búbját a gazda. – Hamar baj. Így nem bírja a tempót, pedig jó kis tehen! Lenne tej az apróknak – mondta tétován. Körbejárta a jószágot, megnézte a sánta lábat, a patát, és csak csóválta a fejét. – Hát e’ be’ony nem gyühet tovább! – Azzal megoldotta a jószág kötelét. Varjas Lajos legalább olyan tanácstalanul nézte a műveletet, mint amilyen maga szikár férfi volt. A jelenetet a kocsin ülők szemük sarkából figyelték, miközben aggódva tekintgettek az egyre távolodó falubeliek menete után.

Aztán váratlan dolog történt: a gazda a jószág kötelét nagyapám kezébe nyomta. – Viselje gondját a tehennek, jóember. Jó kis tehen, igénytelen, de ad tejecskét a jámbor jószág! – Azzal lovai mellé lépett, és családostul, szekerestül a többiek után indult.

A már nagybeteg szövőmester pedig a kötelet markolva kaptatott fel a dombra. Most a kocsiút porában, éles kődarabok között botladozva lépdelt. A tehen meg engedelmesen utánabicegett, kicsit húzva a hátsó lábát. Elmenőben, a délutáni horizonton lassan egyetlen árnyékká mosódott össze az alakjuk.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. május 15-i számában)