A barátság „szent alapzatainak” számbavétele
A X. század első felében gyökerező magyar–lengyel baráti kapcsolatok fundamentumát szent királyaink, István és László tették le a rövid életű Imre herceggel együtt, és Károly Róbert–Nagy Lajos korának kapcsolatai mélyítették el. Rendíthetetlen lelki, szellemi támasza két uralkodónő, a II. János Pál pápa által szentté avatott, műveltségben is kiemelkedő Kinga hercegnő (IV. Béla lánya) és Hedvig király(nő) – Nagy Lajos lánya. Nekik köszönhető az „a szent talapzat”, amelyet a Luxemburgi Zsigmond és Mátyás alatt fellobbant időnkénti ellenségeskedés, de még II. Rákóczi György szerencsétlen 1657-es lengyelországi hadjárata sem tudta maradandóan rombolni. A magyar–lengyel krónika legigényesebb lapjait a korábban vajdaként Erdélyben uralkodó lengyel király, Báthory István írta, akit ma is évszázadokon átívelő tisztelet övez választott hazájában.
Mi volt ennek az Európában az évszázadokon át tartó példátlanul harmonikus együttműködésnek a magyarázata? A Corvin Mátyás halálával 1490-ben megürült magyar trón a királyság déli határai mentén az állandósult oszmán-török veszély árnyékában is vonzó volt Európa politikai vezetői számára. Számos ország uralkodója vett részt az érte folyó versengésben – a Mátyás törvénytelen fia, a „nemzeti király jelölt” Corvin János mellett érvelő pártfogókon kívül. Mátyás történetírója, Bonfini szerint IV. (Jagelló) Kázmér lengyel király és litván nagyfejedelem nem Prágában trónoló fiát, Ulászlót, hanem annak öccsét, János Albertet szerette volna Magyarország uralkodójává koronáztatni. Küldöttei ennek érdekében „beszéltek a kapcsolatról, mely az ő királyaik és a magyarok között ősidők óta megvolt, a sokféle szálú rokonságról, elmondva, hogy köztük mindig is oly nagy volt a jóindulat és szívélyesség, hogy a lengyelek, ha királyi magjuk megfogyatkozott, gyakran kerestek pannon királyt, viszont a kérelmező pannonoknak is sokszor adtak; hogy Lajos magyar király, akit a szarmaták elkértek, Lengyelországon is uralkodott, míg viszont Ulászló, Kázmér elsőszülött bátyja, Magyarországon trónolt dicsőségesen; hogy király hiányában nincs jobb, mint ha a szomszédokhoz, a régi és hű barátokhoz fordulunk, akikre az állam főségét biztonsággal bízhatjuk…”
Nem véletlenül hivatkoztak egyrészt a XIV. század kiemelkedő közös királyára, Nagy Lajosra, másrészt Jagelló Kázmér elsőszülött bátyjára, Ulászlóra, aki négy évig tartó közös uralkodás után, 1444-ben a várnai csatában esett el a Magyarországot akkor már hetven éve fenyegető oszmán hódítók elleni hadjáratban.
Ezzel szemben nyolcvanöt évvel Mátyás halála után, 1575 novemberében Báthory István teljhatalmú követe, Berzeviczy Márton, erdélyi alkancellár a fejedelem lengyel ügyekben is jártas bizalmasával, Blandrata Györggyel együtt már nem csupán a hagyományos dinasztikus kötelékek érvével állt elő a varsói királyválasztó országgyűlés lengyel és litván résztvevőit meggyőzendő, hanem az erdélyi és a lengyel–litván államszervezet hasonlóságát emelte ki, amelyben a rendi szemlélet és vérmérséklet rokonsága is gyökerezett: „Mindkét nemzet szokásai, törvényei, élet- s viselete módja hasonlók; fegyverzete, hadszervezete, vallása, szabadsága és társadalmi életük egyenlő, összeköttetésük régi; ezért voltak eddig is közös királyaik, ezért lehetnek a legkönnyebben szövetségben s egymásnak segélyére.”
Míg az 1490-es királyválasztást előkészítő gyűlésen a dinasztiák közötti kapcsolatot emelték ki, az 1575-ös királyválasztó gyűlésen a két nemzet, pontosabban a két egységesnek tekintett nemesség hasonló rendi tudata, mentalitása, szokásrendje, törvénykezési módja, területigazgatási rendszere az irányadó.
A XVI. század a lengyel történelemben az arany évszázad fogalmával egy, a magyarban ugyanez a kor a gyors hanyatlás fogalmával azonos. Ami a magyar tudatban a pusztulás XVI. százada, annak a lengyelben – a fellobbanó tettrekészség és valóságosan reménykeltő tettek ellenére is – a XVIII. század utolsó harmadát tartják. A lengyel politikusok egy része a lengyel–litván állam első felosztása során, 1772-ben kialakult kétségbeejtő helyzetben azt szerette volna elérni, hogy a Galícia néven Dél-Lengyelországot Mária Terézia ne Ausztriához, hanem a Magyar Királysághoz csatolja. Része volt ebben annak a rokonszenvnek is, amely a magyarok részéről az 1768-tól 1772-ig tartó lengyel függetlenségi harcot kísérte. A művelt és markáns politikai reformprogrammal rendelkező utolsó lengyel uralkodó, Szaniszló Ágost drámája az volt, hogy királlyá választását II. Katalin cárnő katonai támogatásának köszönhette. Az orosz megszállás és a reformpolitika a lengyel nemesség nagy részének tudatában áttetszett egymáson. 1768 februárjában Barban a lengyel nemesség így mindkettő ellen konföderációt szervezett. A reguláris orosz csapatoktól elszenvedett vereségeik nyomán a konfederáltak rendre Magyarországon, a Szepességben, valamint Sáros és Zemplén vármegyékben találtak menedéket. A magyar-lengyel két jóbarát (másként fogalmazva: Egytestvér a magyar és a lengyel) mondás valószínűleg ebben az időben született.
A Szózat lengyel szakasza
Lengyelországot 1795-ös teljes felosztása következtében 123 évre kitörölték Európa térképéből. A „közös bűn” hosszú időre egy táborba hozta a három felosztót: a Habsburg Birodalmat, Poroszországot és Oroszországot. A lengyelség 1795-től kezdve annak az európai országnak lett szövetségese, amelyik e felosztó hatalmakkal vagy azok valamelyikével hadban állt. Ez 1814-ig előbb a köztársasági, majd császári Franciaország volt, amely mellett a lengyelek végsőkig kitartottak. Az 1815-ös bécsi kongresszuson tárgyaló győztes hatalmak, hogy a lengyeleket megbékítsék, az Orosz Birodalmon belül létrehozták a széleskörű önállósággal rendelkező, alkotmányos Lengyel Királyságot, amelynek élén a (lengyel királlyá is koronázott) cár állt. Az önállóság fokozatos rombolása miatt a lengyelek 1830. november 29-én felkelést robbantottak ki, amelyet I. Miklós cár közel egy évig tartó küzdelem árán tudta leverni. (E véres események árja vetette fel Józef Bemet, aki 1831. május 26-án Osztrolenkánál tartalékütegével megmentette a lengyel hadsereget a teljes szétveréstől.) Az orosz győzelem következménye a Lengyel Királyság felszámolása volt. Ez megrendítette a magyar közvéleményt. A lengyelek iránti rokonszenvhullám szinte az egész magyar társadalmat magával ragadta. Ekkor született a lengyel bujdosó, „a mi lengyelünk” fogalma Vörösmarty Mihály Szózatának lengyel sorsot megjelenítő szakaszával együtt:
S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körül,
S az embermillióinak
Szemében gyászköny űl.
Nincs a világon még egy, a Szózathoz hasonló nemzeti ima, amelyben egy másik nép iránti szolidaritás fejeződne ki.
A maradék Lengyelország „sírba tétele” baljós figyelmeztetésként szolgált az eszmélkedő, majd 1825-től kezdve mind céltudatosabban politizáló magyar nemesség számára. Az, hogy 1846-ban a demokratikus eszmék jegyében függetlenségi felkelést kirobbantani akaró galíciai lengyel nemesség egy részét a hivatalnokai által fellázított parasztokkal mészároltatta le a bécsi udvar, a Kossuth Lajos által vezetett reformnemességben tudatosította, hogy az érdekegyeztetés elmaradásával hasonló tragédia színhelye lehet Magyarország is.
„Érdek és szeretet”
Miután 1848. október 3-án a bécsi udvar törvénytelenül feloszlatta a pesti parlamentet, Ausztria és a Magyar Királyság között kitört a nyílt háború. Az 1831 után emigrációba kényszerült lengyel katonatisztek, az 1848 tavaszától tömegestül Galíciába szökő orosz-lengyelországi lengyel fiatalok, valamint a galíciai nemzeti gárdák tagjai számára megfogalmazódott a cél, hogy a Magyarországon szerveződő honvédsereg, illetve a lengyel légió soraiban harcoljanak Lengyelország helyreállításáért.
A Pesten szerveződő lengyel légióhoz csatlakozni akaró Teofil Łapiński, a császári-királyi hadsereg kilépett tüzéraltisztje, miután a galíciai–magyar határt átlépte, a sorompón túli fogadóban megpihenve máig érvényes pontossággal fogalmazta meg az új, demokratikus „köznépi” tartalommal feltöltődő barátság meghatározó jegyét: „A derék izraelita, aki már harminc éve bérelte a kocsmát, s kinek apja és nagyapja is annak a falai között született és élt, megannyi érdekes dolgot mesélt a múltról. Fogadójában az üldöző ellenségeik elől menedéket kereső bari konföderáltak is többször vendégeskedetek. […] 1831-ben az ide kanyarodott fedett zsidó bricskában lengyelek rejtőzködtek, kik magyar földön keresve menedéket őszinte, szívélyes és bőkezű vendégszeretetre találtak. 1846-ban itt leltek biztonságra az eszement paraszt kése és a Habsburg-hivatalnokok atyai pártfogása elől menekülő riadt lengyel nemesek tömegei. Évszázadok óta most először jöttek ide lengyelek, hogy segítsenek annak a nemzetnek, amellyel érdek és szeretet oly régóta összekapcsolta őket.”
Az 1849 májusában Miskolcon összevont lengyel egységek egyesítésével létrejött lengyel légió két kis dzsidásezredből, három zászlóaljból és két félütegből állt, s 2500 embert számlált. A honvédseregben szolgáló lengyelek száma meghaladta az ezer főt, emellett Bem parancsnoksága alatt Erdélyben is szerveződött egy 900 fős lengyel légió. A szabadságharc leverése után négy lengyelt – a legismertebb Mieczysław Woroniecki – végeztek ki, több százat vetettek tömlöcbe, soroztak be büntetésül az osztrák hadseregbe vagy száműztek, ha cári alattvaló volt, Szibériába.
Magyar részről az 1863-ban Orosz-Lengyelországban kitört szabadságharc talált támogatásra. A lengyel partizáncsapatokban mintegy 400 magyar önkéntes harcolt. Közülük sokan elestek, s kerültek büntetésből Szibériába. Lengyelországban ma több kopjafa, márványtábla őrzi emléküket, míg Magyarországon semmit se tudnak áldozatvállalásukról.
„Állunk a határon”
A nagy háború végkimenetelére a lengyel politikai elit – minden eshetőséget számba véve – felkészült, míg a magyart majdhogynem megbénították 1918 őszének „meglepetésszerű” eseményei. Lengyelország saját tettrekészségének, óriási véráldozatának, sokrétű diplomáciai tevékenységének, kapcsolatainak is köszönhetően visszakerült Európa térképére, míg Magyarország kis híján eltűnt róla. A lengyelek iránti szolidaritásból a Trianont követő sokkoló hetekben is jól vizsgáztak a magyar döntéshozók. Ma már a lengyel történészek is elismerik, hogy az 1920. augusztusának közepén, az utolsó pillanatban Varsó alá érkezett magyar lőszerszállítmánynak döntő szerepe volt abban, hogy a szerveződő lengyel haderő súlyos vereséget mért az újjászülető országot leigázni készülő bolsevik hadseregre.
A barátság utolsó nagy fejezete: a lengyel menekültek befogadása Magyarországra 1939 őszétől 1944 márciusáig, valamint a Kelet-Lengyelországot megszálló magyar katonaságnak a helybéli szórványlengyelséget mentő fegyveres vállalkozásai, továbbá az 1944 augusztusában kitört varsói felkelés támogatása. Mindezek emlékezete is arra sarkallta a lengyeleket, hogy kiálljanak az 1956 októberében kitört magyar forradalom mellett. A világtól kapott társadalmi adományok több mint a negyed része Lengyelországból érkezett. Tizenhatezer lengyel jelentkezett a véradás akkor még több órán át tartó procedúrájára. Lengyel költők – köztük Czesław Miłosz, Jarosław Iwaszkiewicz, Zbigniew Herbert – álltak ki verseikkel a magyar forradalom mellett. Közülük Herbert Magyarokhoz című verse a legismertebb, amely 1989-ig csak cím nélkül, az első sor kiemelésével jelenhetett meg: Állunk a határon. A lengyel társadalom híven őrizte a magyar forradalom emlékét. A pártsajtóban is elvétve nevezték a magyar ’56-ot ellenforradalomnak.
E szolidaritásnak magyar fiatalok ezrei lehettek tanúi, s a szó jó értelmében haszonélvezői. Azok, akik az 1960-as években autóstoppal bejárták Lengyelországot, s olyan fogadtatásban részesültek, mintha a levert forradalom hősei vagy mártírjainak utódai lettek volna.
