Április 11-én, a magyar költészet napján született, kereken nyolcvan esztendeje. A napi egybeesés természetesen véletlen, hiszen az emléknapot 1964-től számítjuk, huszonegy évvel a születése után nyilvánították azzá. Süvölvény költőként téblábolásaim, kínlódásaim során kerültem Tornaljára a hetvenes évek második felében. A katonaság után, feladva a néhány hónapig (el)viselt hivatalnoki pályát, könyvtárosnak jöttem a városba, ahol a gimnáziumot is végeztem. (S ahol nemrég bezárták az alma matert, annak minden emlékével.) Örömmel érkeztem. Végre egy normális állás, gondoltam, ráadásul a szeretett könyvek között.
S milyen jó, hogy oda kerültem! Egy tündéri házaspárban barátra leltem. Bárczi István és felesége, Kovács Magda, kislányuk, Zsófika szinte családtaggá fogadott. Olyanok lettek az életemben, mint Aladin csodalámpája a sötétségben és kétségbeesésben. Én akkoriban bontogattam a szárnyam, Pista már rég összecsukta. Maradt az irodalom és a költészet szereteténél, amivel magyar nyelvtan és irodalom tanárként sok diákját megfertőzte. Szeretett tanítani, és a diákok szerették a tanárukat.
Egyetlen vékonyka, 1968-ban megjelent kötet maradt utána. Többször kérdeztem tőle, miért hagyta abba a versírást, de a válasza többnyire kitérő volt, vagy egyszerűen elintézte ennyivel: „József Attila után?” Vagy még őszintébben: „Nem akartam szaporítani a középszerű költők sorát.” Pedig erre a filigrán kis kötetre, amely Tükör előtt címmel látott napvilágot, bármit lehet mondani, még ennyi év távlatából is, csak azt nem, hogy középszerű lett volna.
Megjelenését persze nem követte örömünnep, de a kritikák egyértelműen pozitívak voltak. Nem véletlenül. A költő halálakor a pályatárs Kulcsár Ferenc (aki szintén fájdalmasan korán hagyott itt bennünket) többek közt ezt idézte tőle: „Temetés volt az udvaron és korom / Az ember kérte-szidta istenét. / Hullahegy. Rom romon. / S nyakába hullt egy világ szemét.” Nem lehet eléggé elvonatkoztatni, mintha a tévében látott háborús képsorok 1943-ból köszönnének vissza. Mert a jó költők mindig időtlenül időszerűek?
A minap régi papírokat, leveleket rendezgettem, időnként felsóhajtva: vajon a jövő nemzedékei milyen leveleket fognak őrizgetni? Sms-eket, e-maileket? Facebook-bejegyzéseket? S mit fognak kutatni a jövő levéltárosai, ha a technikai „újdonságok” (CD-k, DVD-k, USB-kulcsok, hang- és szöveghordozók, mindenféle új és újabb kütyük) nagyjából tízévente váltogatják egymást, mennek ki a divatból és tönkre? Ki, mi fogja tárolni őket, s kit, mit, miféle emlékezetet fognak szolgálni? Egy levélke akadt a kezembe Pista szép, tanáros írásával, amelynek a végén ez állt: „Tegnap sétáltam a parkban, és hosszan üldögéltem a padon, amelyen Dúdor Pistát agyonverték. Még most is látni rajta a vérnyomokat.” Megborzongtam, és előjöttek az emlékek.
Feledhetetlen élményeim közé tartoznak a délutánok, amikor egy-egy fűre terített pokrócon elhevertünk az udvaron, és faltuk a könyveket. Kommentálva, fel-felolvasva részleteket. Többnyire regényeket. A vers az „utca” műfaja volt, azt nem lehetett bezárni a kerítések közé, kifeszítették a korlátokat. A járdán ballagva idézgettünk olykor József Attilától, Pilinszkytől, s főleg Adytól fényesre koptatott sorokat. Pista egyik kedvence A ló kérdez volt. „Lovamra patkót senki nem veret, / Be szerencse, hogy senki sem szeret; / Döcögök, lógok követlen úton / S hogy merre megyek, nem nagyon tudom. // S a rossz úton, mert minden ellovan, / Felüti fejét olykor a lovam / És megkérdi, míg szép feje kigyúl: / Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?”
Többször elmondta, hogy József Attilának ismeri minden sorát. S valóban, nem lehetett megfogni. Na megállj, megviccellek! Hevenyészve írtam egy József Attila-utánzatot, és elmondtam neki: „Körültopognak, úgy szeretnek, / féltőn szívem fölé hajolnak, / nézik, nézik, mily idegen, / a hajdani szép mily mogorva.” Összehúzta a szemöldökét, és szemrehányóan nézett: nem létezik! Nem hitt a fülének. Ezt honnan bányásztad elő? Sehonnan, én írtam.
Ennyit a plágiumokról. Persze, édes a bosszú! Az egyik május elsején, amikor a városi hangszóróban egész Tornalja munkásmozgalmi dalokat és buzdító verseket volt kénytelen elviselni, Pista beolvasott egy József Attila-verset (eredetit), és szerzőként szerénységem nevét mondta be. Azt a szégyent! Szerencsére nem sokan vették észre a turpisságot, talán csak Balajti Lajos barátunk (szintén tanár és ős-csemadokos), aki jót röhögött a viccen.
Pista már tizenegy éve eltávozott, de remélem, az angyalok gyülekezetének is József Attilát mormol a Móricz Zsigmondéhoz hasonló bajsza alatt. Nekem pedig gyakran eszembe jut az a verse, amit a nagyanyjáról írt: „Reggel szedett egy marék petrezselymet, / de akkor délben nem ettünk ebédet. // Érik, már, mondta, s nézett az almafára, / de akkor gyorsan kivágtuk a fát. // Negyven évig járkált az udvaron, / a tárgyak hátán széles jegy, tenyérnyom. // Nem illik semmire a mi kezünk.” (Semmi sem volt elég) A vers a költő nagyanyjáról szól, de első megjelenésekor a buzgó szerkesztő – nem tudván, hogy a mama Gömörben nagymamát jelent – az utolsó sorban anyára javította. Szegény Pista sokat morgott, ám a vers a kötetben is így jelent meg, s azóta is így él tovább. Szíves, utólagos engedelmével kijavítom az eredetire: „Ahogy most lelkem sikolt, / csak azért mondom el, mert a mamám volt.”
A korán lezárt életművek mindig fájdalmasak. De isten tudja, ha Pista rongyosra olvasott kötetét előveszem, nincs hiányérzetem, és mindannyiszor valami melegséget érzek a szívem tájékán.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.