Kövesdi Károly: Reformkor és művészet

2022. április 04., 08:22
Katona György: A szabadságharc Veronikái (125 × 83 cm)

A reform szónak több árnyalata van, de a jelentése általában ugyanaz. Társadalmi-gazdasági, politikai értelemben újítást jelöl, amely javít a helyzeten, de a múlttal nem szakít teljesen, a réginek az átalakítását jelenti. Összességében tehát pozitív folyamat. Napjainkban mégis hideglelést kap az ember a szó hallatán, mert többnyire megszorításra, leépülésre, olyan korrekcióra utal, ami nem feltétlenül pozitív hatású az életére. Mint annyi minden az utóbbi évtizedekben, a reform szó kiüresedett, elhasználódott, és más tartalmat kapott. Igaz, nem feltétlenül és nem mindenütt.

A magyar történelemben ritka és fájdalmasan rövid, általában néhány évtizedes időszakok adódtak, amikor a nemzet épülhetett, fejlődhetett és a pusztulás vagy az önvédelmi harcok helyett gyarapodhatott. A török hódoltság például több száz éves lemaradásra kárhoztatta a magyarságot, a lakosságpusztulás, az Alföld kiüresedése és az új népmozgások következményei előrevetítették a baljós jövőt, amely Trianonba torkollt.

De ne lépjünk vissza ekkorát, csupán kétszáz évet. 1825 táján kezdődött az első reformkor, amelyet szimbolikusan is a reformkornak nevezünk. A napóleoni háborúk és II. József halála utáni pozitív változás, és az 1825/27-es reformországgyűlés végre lehetőséget nyitott a modernizáció számára. Gazdasági és szellemi-kulturális fellendülés kezdődött az országban. Ez a fejlődés az 1848/49-es forradalomig és szabadságharcig tartott.

A következő békés korszak, a kiegyezés időszaka 1867-től 1914-ig, az I. világháború kitöréséig tartott. Ez volt a leghosszabb, több mint egy emberöltőnyi ideig, negyvenhét évig tartó fellendülés, amikor a magyarság végre ismét felszállóágba került. S bár a dualizmus nem szülte meg a nemzet korlátlan és teljes szabadságát (a negyvennyolcasok el is átkozták érte Deákot), mégis az egyik legtermékenyebb időszakunk volt a történelem során.

A gyalázatos trianoni békecsinálás után megcsonkolva, ájultan hevert az ország, mégis képes volt magához térni. Sőt olyan fejlődésen ment keresztül, amilyet Európa sem igen tapasztalt; pedig egy gazdasági válság is volt időközben. Ez volt a sokat emlegetett Horthy-éra, amelyet inkább Bethlen-korszaknak kellene nevezni. Bármilyen megosztónak is állítják be a kormányzót, a Horthyfasizmus-féle megbélyegzés rosszindulatú rágalom. A háborús „jóvátétellel” is megsarcolt, csonka Magyarország ismét magához tért, s a körülményekhez, a beszűkült lehetőségekhez képest konszolidálódott. Aztán ismét jött a háború, amely állítólag „felszabadulással” ért véget, s amely után a fényességes Nyugat odataszított minket a fasizmus mellett a másik gyilkos ideológia karmai közé. Évtizedekre megpecsételve a sorsunkat és megakasztva minden fejlődés lehetőségét.

Lehet, hogy sokan felszisszennek, különösen a nemzet egységét reszelő, a nemzeti törekvéseket Brüsszelen keresztül gáncsoló liberális baloldal részéről, de azért írjuk le bátran: Magyarország számára 2010-ben, a második Orbánkormány fellépésével kezdődött el az utolsó, máig tartó új reformkor. Pedig ez sem indult zökkenőmentesen, hiszen az országot a szocialista vircsaft a csőd szélére navigálta, és soha nem látott nyomás alatt, külső és belső támadásoktól terhelve kellett megélni az utóbbi tizenkét évet. Emlékszünk a dunai árvízre, a vörösiszap-katasztrófára, később láttuk a Budapestet elözönlő migránsáradatot. Mostanában pedig a brüsszeli birodalomépítők elvakult törekvései ellen folytatott hadakozás és önvédelem köt le jelentős erőket. Persze lehet hőbörögni, tiltakozni, diktátorozni, parancsuralmi rendszerről hadoválni. A történelmet a maga teljességében, folyamataiban látni kissé nehezebb. Hogy is írta a tragikus sorsú Teleki Pál 1933-ban? „A világon sem időben, sem térben, nem tér vissza azonos módon semmi. A történelem nem másolni, hanem ítélni tanít.” Tegyük hozzá: és okulni.

Dehát a magyar történelemben mindig is voltak janicsárok és labancok. Miként voltak janicsárképzők is, ahogyan mai megfelelőik, az egyetemi katedrák egy része sem tekinthető az ország szuverenitását és a nemzeti gondolatot erősítő műhelyeknek. 2010 előtt a magyarság fogyása évtizedek óta katasztrofális volt, az országban alig három és fél millió ember dolgozott, az államadósság az egekig ért. A kultúra a liberális, baloldali elit markában vergődött, a nemzet színházában aberrált jelenetekkel „elégítették ki” a nagyérdeműt.

Ez a tizenkét év, amely most április 3-án kockán forog – hiszen a (természetesen nem létező) háttérhatalom mindent elkövet az épülési folyamat visszafordításáért és a magyarok megregulázásáért –, rég nem tapasztalt gazdasági erőket mozgósított a magyarság épülésére. Ennél is fontosabb, hogy világos nemzetstratégia valósul meg, amelynek gyümölcsei már helyenként szüretelhetők. Tizenkét év azonban alig fele, egynegyede az előbb említett korszakoknak!

De mi a helyzet a kultúrával, amely a legsötétebb időkben is megtartó, nemzetépítő erő volt? Vegyünk egy távoli példát! Amikor 1541-ben, Buda török kézre kerülésével gyakorlatilag megszűnt a magyar állam, a három részre szakadt ország szellemében, kultúrájában és nyelvében mégis megőrizte magyar voltát. A Szent Korona öröksége megszakítatlan maradt, hiszen „az országlakosság változatlanul Magyarországban gondolkodott, akár török basák, akár császári tábornokok, akár erdélyi fejedelmi tisztviselők parancsoltak az embernek. (…) A magyar irodalmi nyelv, nem utolsósorban a reformáció hatására, bámulatos virágzásnak indult. Első klasszikusaink egy (…) immár nem is létező Magyarországon éltek, alkottak, dolgoztak. Innen ered az a máig érzékelhető magyar különlegesség, hogy az írók a magyarság önfenntartásának kérdéseibe mindig gyakorlatilag is beleszóltak, a mindenkori politikai hatalom birtokosainak nem csekély megütközésére. Hiszen ők, a magyar irodalom tartotta fenn évszázadokon át a magyar létezés folyamatosságának tudatát!” (Nemeskürty István). Magyarán: amikor az ország odalett, a nyelv jelentette a kohéziót, az írástudók felelőssége a folyamatosságot.

Ha párhuzamot vonunk a mai korral, láthatjuk, mekkora lemaradásban van a kultúra, az irodalom! Amely mindig elöl járt és mutatta az irányt, az most hátul kullog. A normalitás utóvédharcokat kénytelen vívni az országot kiárusító világpolgárok újra- és újraéledő internacionalista szelleme ellenében. Olyan alkotókkal szemben, akik Magyarországon élnek, de Berlinben vagy Párizsban gondolkodnak, New York-i irodalmi szalonokban (és elismertségben) szeretnének forgolódni.

A politikai, gazdasági, népességi reformkor tehát elkezdődött, már csak az a kérdés, mikor zárkózik fel a kultúra, a színház, az irodalom, a piktúra és a filmművészet? Kérdés, a konzervatív, nemzeti, nemzetmegtartó művészetnek sikerül-e visszafoglalni méltó helyét az új internacionalizmus mindent bekebelezni, ugyanakkor mindent feladni készülő, öngyilkos, zavaros világában?

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)