Mottó: „Ne ölj! A földi élet-piactéren
mindig csak adhatsz, kezed nem vehet
sem a máséból, sem a magadéból.
(Gondolkodtam, hogy így vagy úgy esetleg…
De nem lehet, nem hagyható a téboly.)”
(Farkas Wellmann Éva: Sem a máséból, sem a magadéból)
Nem. Nem kéne erről írni, beszélni. De nem lehet elhallgatni sem. A bergamói úton halottakat szállító katonai konvoj. A kórházi folyosó padlóján fekvő szenvedők. Az elgyötört arcú orvos, aki azt mondja: kevés a lélegeztetőgép, naponta kell döntés hoznia: kinek jár az élet, kinek a halál. Visszavonhatatlanul beégtek retinámba a koronavírus-járvány megrendítő krónikájának képei.
A képzelt mindenhatóságának fényétől elvakított emberiség, az ember tragédiája itt zajlik körülöttünk, és szül olyan torz helyzeteket, amire azt mondjuk: ez nem normális. Embertelen. Velünk történik, mégis felfoghatatlan. Rémálomnak tűnik az, hogy oly korban élünk, amikor csalóka biztonságérzetet az arcunkat eltakaró maszk ad, amikor nem ölelhetjük magunkhoz szeretteinket, barátainkat. Valami végérvényesen elromlott. Valami végérvényesen megváltozott. Valahol, valamikor elszabadult a láthatatlan ellenség, és hiába a legmodernebb fegyverarzenál, hiába a pénz, a hatalom, a tudás, itt és most nem véd meg tőle egyik sem. „Láthatóvá válnak ürességeink.” Nem emberi mértékkel mérhető valóság ez, amelyben a gyógyításra felesküdött orvos arra kényszerül, hogy eldöntse: kinek az élete értékesebb? Kinek van több joga az élethez?
Összemérni az összemérhetetlent – nem emberi léptékű a feladat. Keresztényi kultúránk alapja az élet szentsége. Egyenlő joga van hozzá minden halandónak, az anyaméhben ringatózó, még meg nem születettnek épp úgy, mint az ereje teljében levő ifjúnak és az élet bölcsességével megáldott aggnak. Az élettől megfosztani bárkit: bűn. Dönthet-e magabiztosan, tiszta lelkiismerettel embertársa sorsáról az, aki az élet védelmére esküdött fel? És ha igen, akkor milyen erkölcsi, etikai, szakmai normák szerint? Mi az a parancsolat, ami felhatalmazást ad neki, a halandónak arra, hogy kimondja: neked az élet, neked a halál. És ha ítélni kényszerül, kinek, minek engedelmeskedjen? Az etikai kódexnek, amit nagy tudású gyógyítók írtak a járvány idejére azért, hogy az emberségesen határozhasson? Hogy a bizonytalanságban legyen egy biztos pont, amiben megkapaszkodhasson?
Vagy dobja sutba az emberit, és az isteni parancsolatra hallgasson? Arra a minden időkben érvényesre, amit Mózes kőtáblába vésve hozott le a Sinai-hegyről, s ami úgy szól: „Ne ölj!”? Arra, amit az élet és halál ura adott nekünk, de amit megszegett már az idők kezdetén a paradicsomi emberpár gyermeke, a testvérgyilkos Káin, és amiről azóta is folyton elfeledkezik a háborúskodó ember? Ha az etikai kódex szerint cselekszik, megszegi-e ezt a parancsolatot az orvos? Felülírhatja-e ebben a lélekölő háborúban az isteni parancsolatot az emberi? Áldozat vagy bűnös az, aki ma, tán épp a Teremtő akaratából, Istent játszani kényszerül? Ítélkezhetünk-e felette? Meg tudnánk-e érteni őt, elfogadnánk-e a szigorúan szakmai szempontok szerint meghozott döntését, ha a mi hozzátartozónknak nem jutna lélegeztetőgép? Megbocsátanánk-e neki? És ő, aki ítélni kényszerült, meg tud-e valaha bocsátani önmagának? Nem tudom a választ.
Amit tudok: sosem volt hozzám ilyen közel az élet, és sosem volt ilyen közel a halál. Néha elfog a félelem látván, visszavonhatatlanul elsüllyed a régi, jól ismert, és vajúdva születik az új, ismeretlen rend. Mondják, és erősen próbálom elhinni: más lesz, jobb lesz, mert mi is mások leszünk.
Időt kaptunk az elcsendesedésre, a számvetésre. Jó lenne tudni, hogy bölcs Noéként tesszük bárkánkra azt, ami valóban értékes. Megadatott a lehetőség, de élünk-e vele? Nem tudom. Amit tudok: állunk a volt és a lesz pengeéles mezsgyéjén, s közben megpróbálunk úgy egyensúlyozni, hogy le ne zuhanjunk. És bízunk abban, ha mégis lehúzna a mélység, akkor kinyújtja felénk a kezét és tenyerébe emel az, aki mindig velünk van. Akiben eleitől fogva bíztunk, de akinek parancsolatairól a nagy és hamis akarásokkal terhes időkben oly sokszor elfeledkeztünk.
Mert egyszer véget ér ez a szörnyűség, és kell, hogy legyen emberi arcunk, amit megcsókolhat a költő.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.