– Létezik felvidéki magyar kultúra?
– Szerintem egy magyar nemzet létezik, egy magyar kultúra van, de természetesen regionálisan beszélhetünk olyan jelleggel felvidéki magyar kultúráról, amikor a felvidéki magyar alkotók tevékenységeivel foglalkozunk. A művészetben az egyedüli mérce a minőség. Ha valaki akár a Felvidéken, akár máshol magyarként nagyot alkot, akkor ez az egész nemzetnek fontos, épp ezért szerintem elfogadhatatlan, hogy az alapján próbáljuk meg kategorizálni a magyar műveket, hogy megpróbálunk idomulni a mesterségesen kialakított államalakulatokhoz.
– Vannak sajátosságai a Felvidéken keletkezett magyar kultúrának?
Leczo Bence | De én úgy szeretnék még imádkozni! – gróf Esterházy Jánosra emlékezünk
1945. július 24-én indult a transzport Moszkvába, az internált politikusoknak pedig sikerült egy cédulát kidobniuk a vonatból: „Esterházy Jánost és társait a régi csehszlovákiai Magyar Pártból, (sic!) Moszkvába deportálják. Magyarok, mentsetek meg bennünket!” A grófot kínzásoknak vetették alá, éheztették, szomjaztatták, majd mikor nem tudták megtörni, a családjával kezdték zsarolni.
– Természetesen. Attól függően változik és változhat, hogy melyik korszak alkotóiról beszélünk. Azok az irodalmárok, akik foglalkoztak a felvidéki magyar közösség sajátos kérdéseivel, az itt megjelenő problémák megoldásával, illetve az itt megjelent nehézségekkel, sajátosnak mondhatók. Ha valaki a hontalanság éveit követően figyelemmel kíséri a magyar alkotók tevékenységét, akkor egyértelműen kiviláglik, hogy sokan fontosnak tartották az egyetemes magyar kérdéseket, a nemzeti hovatartozást, az identitást, anyanyelvünket, a kultúránkat. Persze vannak olyanok, akik más témákkal foglalkoznak, de az ő munkásságuk is fontos szerepet tölt be az irodalmi életben.
– Az utóbbi tizenöt év politikailag megosztottan telt a Felvidéken. Mi a helyzet a kulturális élettel?
– Sajnos negatív tapasztalataink is vannak. Egyre erősödnek az olyan hangok, amelyek szerint ami nemzeti, ami erős kötődést jelent, az ósdi, elavult és nem a huszonegyedik századba való. Nagyon nem értek egyet ezzel a kategorizálással és azzal, hogy ha valakinek fontos a nemzeti hovatartozása, akkor megpróbálják negatívan megbélyegezni. Nem tetszik, de tudomásul kell vennünk és együtt kell élnünk ezekkel a hangokkal, amelyek akár ösztönzőek is lehetnek a józanul gondolkodó, a nemzetét féltő, értékeket mentő, hagyományokat megőrző ember számára, hogy továbbra is fontosnak tartsa azon értékeket, amelyek nemcsak a percemberkék számára fontosak, hanem egy egész generációnak, és a nemzet szempontjából is.
– Kit tart a legmeghatározóbb felvidéki alkotónak?
– Hála Istennek sokan vannak. Dobos Lászlóék időszakában nagyon sokan tevékenykedtek nemcsak mint irodalmárok, hanem a közösség érdekében is. De természetesen a mostani irodalmárok között is vannak nagyszerű emberek. Az az igazság, hogy mindenevő vagyok, rengeteget olvasok, több könyv van az éjjeliszekrényemen, mert nagy a restanciám, és ha valamire jó ez a bezártság, az az, hogy többet tudunk olvasni. Voltak, vannak és remélhetőleg lesznek olyan alkotóink, akikre büszkék lehetünk, és alkotásaiknak közösségmegtartó erejük is van. Dobos Lászlót csak azért említettem, mert a Csemadok országos elnöke vagyok, és Dobos László szintén ebben a pozícióban munkálkodott a hatvanas évek végén, amikor tettrekészségét és emberi nagyságát mutatta. Emiatt állították félre és lehetetlenítették el őt és másokat is. Nagyon egyszerű és nagyon könnyű megítélni valaki tevékenységét, ha nem vesszük figyelembe, hogy abban az időszakban milyen nehézséggel kellett megküzdenie. Sokszor a „gyors véleményeket” azért nem tudom elfogadni, mert nem lehet mostani szemmel vizsgálni azok tevékenységét, akiknek akkoriban cselekedni kellett a nemzet megmaradásáért.
– A felvidéki közbeszédben mintha léteznének tabusított témák: Esterházy János, Beneš-dekrétumok, pozsonyligetfalui mészárlás. Miért kezeli tabuként továbbra is ezeket a témákat a többségi nemzet?
– Sajnos akár Esterházy János esetében, akár a Beneš-dekrétumok esetében azért nem lehetünk sikeresek, mert ezzel az adott az országban megkérdőjeleződhetne az országalapítás létjogosultsága, illetve azok az alapok, amelyekre épült az az állam.
A kollektív bűnösség elve elfogadhatatlan, ennek ellenére a huszadik században továbbra sem lehet törvényes keretek között olyan döntéseket hozni, amelyek egyértelművé tennék, hogy ne lehessen erre alapozva elvenni valaki földjeit, ingatlanját. Gondoljunk csak a mostani autópálya-építésekre, amikor ismét fény derült arra, hogy a Beneš-dekrétumok alapján próbáltak elvenni egy területet a jogos tulajdonostól. Esterházy János esetében hiába van rengeteg bizonyíték a vádak ellen. Örülök, hogy Lengyelország és a csehek is támogatják a boldoggá avatását. Nem tudom, Szlovákia ki fogja-e mondani, amit ki kellene mondania. Ez így megalázó, igazságtalan és mindenki számára elfogadhatatlan.
– Esterházy esetében a boldoggá avatási folyamat előrelépést hozhat?
– Nagyon remélem, hogy igen. Örülök, hogy létrejött az Esterházy János Zarándokközpont, ez egy folyamat kezdete. Hála érte – Isten nyugtassa – Paulisz Boldizsárnak és a helyieknek, akik Molnár Imre történész vezetésével komoly munkát végeztek. Azzal, hogy a krakkói érsek magára vállalta a boldoggá avatási eljárás megindítását, a lengyel, magyar és cseh támogatás az ügy mögött erősebb lehet, mint az az erő, ami gyakran megnyilvánul szlovák oldalról.
– Egyesek szerint a megmaradás záloga, mások szerint szimpla revizionizmus az autonómia. Melyik lehet az igazság?
– Sajnos az autonómia mint szakkifejezés a szlovákok számára vörös posztó. Mi is hibásak vagyunk, hogy nem változtattuk meg a vélekedést, és nem tudtuk a saját igazságunkat jobban érvényesíteni. Többször használtuk az autonómia kifejezés helyett az önkormányzatiságot, hogy nehogy megsértsünk valakit. A kifejezés ugyan megállja a helyét, de a tartalma a lényeg: hogy bizonyos kérdésekben nem másoknak kellene rólunk dönteni, hanem nekünk. Ugyanezt gyakran hangoztatják európai színtéren, amikor azonban a fellépésre kerülne sor, megfeledkeznek róla. Konkrét példa a Minority SafePack esete az Európai Bizottságban azt mutatja, hogy mindenki arról beszél, hogy támogatja a különböző kultúrákat, és mindenkinek joga van a sajátjához. Amikor meg a tettek mezejére kellene lépni, akkor megáll a tudomány, és azok az „erők” kerekednek felül, amelyek mindent csak uniformizálni szeretnének, akiknek nem fontos a nemzeti hovatartozás, akiknek minden egyenrangú, egyszínű, egysíkú. Minden közösség maga tudja, hogy mire van szüksége ahhoz, hogy meg tudjon maradni. Szülőföldünkön is rá kellene hogy jöjjenek, az elégedett, számbeli kisebbségben élő közösség nem veszély, hanem pozitívum.
– Duray Miklós úgy fogalmazott, hogy Felvidék a leggyengébb láncszem.
– Az utóbbi időszakban sokkal több negatívumra tudunk rámutatni, mint pozitívumra; erősítenünk kellene. Rá kell jönnünk arra, hogy kisebbségként vannak olyan pontok, ahol nem szabadna egymással szembemennünk. Különböző vélemények persze lehetnek, de ahhoz, hogy mi a szülőföldünkön magyarul kívánunk boldogulni, nem volna szabad, hogy kétség férjen. Sajnos voltak, vannak és lesznek olyanok, akik szerint – vélt vagy valós előnyökért – inkább a többség kénye-kedvét kell keresni, és a saját boldogulásukat tartják fontosabbnak a közösségénél. Amíg az egyéni érdek felülírja a közösségi érdeket, nem fogunk tudni előrelépni.
– Hetvenkét éves a Csemadok. Milyen volt ez az időszak?
– Szövetségünk egy példátlan példa. Amikor a hontalanság éveit követően szovjet nyomásra kaptunk jogokat az államtól, létrejött az Új Szó és a Csemadok. Azt gondolták, hogy a szervezet úgy fog táncolni, ahogyan ők játszanak. Hála Istennek tévedtek, a szervezet önálló életet kezdett élni. Az első években pártemberek lettek a szervezet vezetői, de később helyi szinten is olyanokat választottak saját köreikbe, akik nem voltak a rendszer emberei.
1949-ben alakult meg a szövetség, ’56-ban a csemadokosok nagy része a pártvélemény ellenében kilépett a szervezetből, és a forradalmárok oldalára álltak – nem tettekben, hanem szavakban. A Csemadok kettős élete folytatódott, a vezetők megpróbáltak eleget tenni a központi elvárásoknak (bár itt sem lehet általánosítani, voltak köztük kivételek), helyi szinten azonban nem így volt, ezért maradt meg a szövetség. Az alapszervezetekben olyan emberek éltek a tagság lehetőségeivel – hogy táncolhattak, színházat csinálhattak, kulturális eseményeket szervezhettek –, akik függetlenek voltak a hatalomtól, a párt pedig nem tudott mit kezdeni velük, így megtűrte őket.
1969-ben ismét a csemadokosok voltak azok, akik keményen megfogalmazták, hogy hogyan lehetne önkormányzatiságot létrehozni Csehszlovákiában. A rendszerváltást követően gombamód szaporodtak az új szervezetek, csapatok, együttesek, és persze a Csemadokkal szemben fogalmazták meg magukat. Megpróbálták a szövetséget ósdinak, nem modernnek beállítani. 2021-ben a szervezetnek több mint 53 000 tagja és félezer szervezete van, szinte minden magyarlakta községben működik. Nem a hivatalos politikai elvárásoknak akart megfelelni, hanem a saját közösségének. A szövetséget soha nem az elnökség tartotta egyben, hanem a helyi szinten működő emberek, akik a közösségi érdeket tartották szem előtt.
– A Csemadok nemcsak kulturális, de társadalmi szervezet is. Mit fed le ez a szerepvállalás?
– A hivatalos megnevezésünk Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség. Tulajdonképpen ezen a két erős lábon áll a Csemadok. Természetesen a szövetség a kultúra művelője, a közművelődés szervezője, az alapfeladatát pedig továbbra is teljesíti. Mind a két területnek megvan a fontossága, nem szabad elfogadni azt az elképzelést, hogy a Csemadok ne mondja el a véleményét. Igenis mondja meg, mi a fontos, szervezze a kultúrát és tetszik, nem tetszik, hangoztassa a véleményét is a közösséget érintő kérdésekben.
Örülök, hogy elfogadott programunk egy nyitott szervezetet biztosít mindenkinek, aki nemzeti kötődéssel bír. A diaszpórában, peremvidéken élőket – ott, ahol nem tudunk megszervezni rendezvényeket – busszal szoktuk szállítani a rendezvényekre. Ilyenkor érzik, hogy nincsenek egyedül.
Aki elfogadja a programot, az pártállástól, ideológiai nézetektől függetlenül be tud kapcsolódni. Fontos azonban tudni, hogy a Csemadok-tagok többsége fontosnak tartja a nemzeti kötődést, az identitást, és azok a csemadokosok alkotják a túlnyomó többséget, akiknek nem a beolvadás, hanem a megmaradás és a szülőföldön való boldogulás jelenti az egyetlen lehetőséget arra, hogy ne másodrangú állampolgárként éljünk a szülőföldünkön.
– Húsz év alatt 110 000 emberrel lett kevesebb a felvidéki magyarság, és újra a népszámlálás lázában ég az ország. Mik az esélyek?
– A számok nem fognak jól mutatni. Fontos tudatosítani, hogy nemcsak részérdek, hanem az egész közösség érdeke, hogy sikerüljön, és minél többen valljuk magunkat magyarnak. Egyelőre úgy néz ki, hogy két nemzetiséget lehet megjelölni a népszámláláskor, egy elsődlegest és egy másodlagost. Nem igazán tartom jó ötletnek, de meglátjuk, hogyan fog lecsapódni. Attól függetlenül, hogy így lesz-e, mindenkit meg kell szólítani. Tájékoztatni kell az embereket, hogy mennyire fontos, hogy minél többen vállalják magyarságukat. A népszámlálás nemcsak számháború, hanem nyelvi, jogi, nyelvhasználati és anyagi következményekkel is jár. Nem vagyok optimista, de remélem, amit lehet, ki tudunk hozni belőle. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedek során ekkora volt a lemorzsolódás és ennyivel kevesebben vállalják a hovatartozásukat. Ebben egyénenként és közösségként is nyakig benne vagyunk, és mindent meg kell tennünk, hogy ne a leggyengébb láncszemként működjünk, meg kell emberelnünk magunkat, hogy biztosított legyen az itteni magyarság jövője.
– Cholnoky Viktor írta százhúsz éve, hogy a népszámlálási eredményeken való megdöbbenés olyan, mintha tízévenként néznénk tükörbe és nem tetszene a látvány.
– Cholnokynak abszolút igaza van. Ha valami nem tetszik, akkor nem a tükörben van a hiba, mindenképpen magunkban kellene rendet teremteni. Feltételes módban mondom, mert az utóbbi években nem így volt, de ha a népszámlálás egy tükör, hozzájárulhat, hogy megembereljük magunkat. Könnyen lehet, hogy a negatív számoknak is lehet pozitív hozadékuk.
