Divatos arról beszélni, hogy nem divat már olvasni, az emberek nem olvasnak. Még divatosabb a fiatalokat szidni, és azt mondani, hogy nem olvasnak verset. Természetesen tagadhatatlanul megváltoztak az olvasási szokások, más az igény, hiszen más a befogadó. Mégsem érzem ennyire tragikusnak a helyzetet. Olvasnak a fiatalok, csak gyorsabban, szeretik a rövidebb, tömörebb írásokat. Szeretik az eseményeket, és ebben nem ők a hibásak, sőt, ez nem hiba, csupán a kor velejárója. Szívesen néznek rövid versvideókat, s ha nem is nyomtatásban, hanem valamilyen digitális eszközön, őket is elérik a versek.
A magyar nyelvterület egészen különleges. Amikor kisbabát altatunk, azt mondjuk: tente baba, tente; majd amint cseperedik, énekeket, mondókákat tanítunk neki. Később az óvodában az ünnepi szereplésekre verseket tanulnak. Verssel ünnepeljük a karácsonyt, a húsvétot, az anyák napját. Versel a násznagy, amikor az ifjú pár egybeköti az életét, de a ballagási vagy tanévkezdési ünnepségek is verssel emelkednek a lélek küszöbéig. A népdalainkban gyökerezhet talán a ritmus, a rím szeretete, onnan szívjuk magunkba, hiszen a magyar nyelv csodálatosan alkalmas a verselésre. Azt mondják, a költő a lélek mérnöke. Miként mérhető tehát a lélek? Grammja van, vagy centiméterre kell mérni? Senki nem tudja. Csupán azt, hogy amikor szerelmesek leszünk, akkor kell a vers vagy a szerelmes dal. Amikor gyászolunk, egy zsoltárral könnyíthetünk a terheinken. Nem is gondolunk bele, de ezek mind versek. Forradalmaink, csatáink, csodálatos és fájdalmas történelmünk szintén egy versben szólalnak meg, a magyar Himnuszban.
1964 óta ünnepeljük a magyar költészet napját – ez is jól mutatja, mennyire fontos a magyarok számára a vers, hiszen ez nem az az ünnep, amit az egész világ ünnepel. József Attila születésnapján, április 11-én, a magyar verset ünnepeljük. Mint ahogy a költészet világnapján, ilyenkor is egyre többen osztják meg a verseket a közösségi média felületein. Szavalnak együtt és külön, falra, földre, kőre írnak verseket fiatalok és idősek. Szavalnak a tereken, az iskolákban, a templomokban. A költők közös verset írnak, vagy verspárbajoznak, megzenésített versek énekétől hangos sok utca ezen a napon. Nem tudjuk, miért. Talán a költők tudják a legkevésbé. Valamiféle különleges indíttatásból, egy távoli, misztikus helyről érkezik vajon a vers? Ha a lélek mélyéről, akkor az milyen mélyen lehet, és pontosan hol található?
Meglehet, ez a felfedezetlen titok az, ami a verset a szépirodalom királynőjévé teszi. Alázatos szolgái, a költők, egész életüket szentelik ennek a hivatásnak. Tanulmányozzák, számolják, dédelgetik, amíg élnek, s reménykednek, hogy mindez nem történik hiába. Szeressük, olvassuk a verset, ez tartja életben a nyelvünket! És álljunk meg egy pillanatra, gondoljunk József Attila szavaira, aki talán a legpontosabban adta meg nekünk, hogy miért kell a vers! Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Kislányunk a hirtelen kezdődő májusi zápor elől a kertből – hol mezítláb bóklászott – felszaladt a veranda lépcsőjéhez, fel akarta venni az előzőleg odatett cipőcskéit. Látva, hogy gyepi hangyák jönnek-mennek benne, így méltatlankodott: „Hangyák! Volt olyan, hogy én beleléptem a ti cipőtökbe?” A feleletet sem ő, sem mi hallottuk egy kisebb mennydörgés miatt, ám leánykánk mondását nem hallgattatták el az évtizedek, mint ahogyan a hangyák kertben, mezőben, erdőben, irodalomban ismeretes élete és viselkedése sem felejtődik el gyerekkorunk óta.
1886-ban jelenik meg Gárdonyi Géza első kötete, a Szerelmes történetek. És ekkor jelentkezik – igaz, folytatásokban – az első regény, az Álmodozó szerelem. A négyoldalas Győri Közlönyben volt olvasható 1886. január 3. – 1886. június 3. között. Az Álmodozó szerelem tehát mindmáig egy mára már csak egyes könyvtárakban elérhető, régen megszűnt vidéki folyóiratban rejtőzködött. A Gárdonyi-kutatás persze tudott róla, de nem tartotta érdemesnek elővenni.
Egyetlen vékonyka, 1968-ban megjelent kötet maradt utána. Többször kérdeztem tőle, miért hagyta abba a versírást, de a válasza többnyire kitérő volt, vagy egyszerűen elintézte ennyivel: „József Attila után?” Vagy még őszintébben: „Nem akartam szaporítani a középszerű költők sorát.” Pedig erre a filigrán kis kötetre, amely Tükör előtt címmel látott napvilágot, bármit lehet mondani, még ennyi év távlatából is, csak azt nem, hogy középszerű lett volna.
Dusík Dániel néven született, s talán nem a legszerencsésebben választott írói nevet magának. Dénes György néven ugyanis egy vele egyidős geológus és egy hírneves színész (másodállásban író) is részese lett a magyar művelődéstörténetnek. Pelsőcön és Rozsnyón végezte alap- és középiskoláit, s amikor az első verseit írta, légüres térben leledzett a felvidéki irodalom.
Ezek a kövek ugyanazok, amelyek mai napig sugározzák Athén, Róma és Jeruzsálem nagyságát. Ezekből épült a kölni Dóm, a párizsi Notre-Dame, az esztergomi székesegyház, a budapesti Szent István-bazilika, a Szent Mihály-templom Kolozsváron vagy a brassói Fekete templom. Ezekből a kövekből raktuk össze az universitasainkat is.
A Szlovákiai Magyar Írók Társaságának Választmánya 2021-ben Csóka Ferencnek ítélte oda a Simkó Tibor-díjat, akinek első írása 1986 szeptemberében jelent meg az Új Szóban, Mese a Kék lovagról címmel. Írt regényt, elbeszéléseket, rádiójátékot, amatőrszínház-történetet, és festéssel, zeneszerzéssel, videoklip-készítéssel is foglalkozik.
Az Osztrák–Magyar Monarchia idején Zombor törvényhatósági jogú város adminisztratív központként Bács-Bodrog vármegye, valamint a Zombori járás székhelye is volt egyben. A város soknemzetiségű volt: az 1910-es népszámlálás szerint 30 593 lakosából 32,94 százalék magyar, 39,11 százalék délszláv (bunyevác, horvát, szerb), 7,13 százalék pedig német, míg a lakosság egyötöde más nemzetiséghez tartozott. Felekezeti szempontból a római katolikus vallást követték a legtöbben (54,91 százalék), a görögkeletiek/ortodoxok 38,83, míg az izraeliták a lakosság 3,32 százalékát képezték.
Bár nagyon jól mutatnak, nem egyértelműek, sőt félrevezetők a betűvel jelzett mai fiatal(os) nemzedékek. Ma már szinte mindenki kívülről fújja a népszerű tudományosság terminusait: X, Y, Z generáció. De mit jelentenek ezek, és vajon valóban nemzedékek, és ha igen, meddig érvényesek?
Lányi Ernőt (1861–1923) elsősorban mint számos költő versének megzenésítőjét ismerjük. Kevesen tudják, hogy több dalának a szövegét is maga írta: előbb lejegyezte a dallamot, majd megfelelő szöveget talált ki hozzá. De még kevesebben lehetnek azok, akik azt is tudják, hogy Lányi olyan verseket is írt, amelyeket sohasem zenésített meg. Egy csomó költeménye nyomtatásban is megjelent Consonanzen und Dissonanzen eines ungarischen Musikers (Egy magyar muzsikus konszonanciái és disszonanciái) címen 1899-ben Boroszlóban, a mai lengyel Wrocławban.
A magyar irodalomban nincs sok „hazai fejlesztésű” strófaszerkezet, és versforma még kevesebb. A Zrínyi-versszak egy laza metszetű, négyes rímes felező tizenkettes, s a már fejlettebb, egyedibb Balassi-strófa ennek rokona, viszont a Himfy-strófa, amit Kisfaludy Sándor (1772–1844) hozott létre, ezeknél is kidolgozottabb.