2023. augusztus 02., 08:17
Gesztelyi Nagy Zsuzsanna: A soha el nem múló múlt V. – Halottak (vegyes technika, papír, 76 × 57 cm, 2019)
Mi lett volna belőle, ha…? Ez az, amit soha senki nem tudhat senkiről. A tények: tények. Meghalt, mielőtt tehetsége kiforrhatott volna, még huszonkét évet se élt. Előttünk néhány tucat vers és néhány töredék. Egy fiatalember versei, melyek közül természetesen sok magán viseli az egészen nagyok hatásait. Ő még kereste a saját hangját. Meg persze utat keres, és meg-megtorpan: érdemes? Hiszen talán úgysem lesz tovább…
Nehéz róla szólnom még ennyi év távlatából is. Stelczer Endre (vagy ahogy néhányan hívtuk: András) 1923. december 17-én született Pozsonyban, értelmiségi családban. Hasonló körülmények között nőttünk fel, ugyanaz a környezet, ugyanazok az iskolák, tanítók, tanárok neveltek az érettségiig. Beleszülettünk a kisebbségi sorsba, még kamaszfejjel értük meg az első Csehszlovák Köztársaság széthullását, a Hitler garantálta önálló Szlovák Állam megalakulását. Felnőtté válásunk már a második világháború idejére esett. Diákok voltunk még, amikor Németország lerohanta Lengyelországot, Franciaországot, Jugoszláviát, majd megtámadta a Szovjetuniót. Szüleink, tanáraink egyértelműen tudtunkra adták, mi a háborúnak, a fasizmusnak az embertelensége. Nehéz idők voltak, de akkor bennünket közvetlenül még nem fenyegetett nagyobb veszély.
Stelczer Endre apja, akárcsak az én apám, a szlovákiai magyarság kultúrmunkása volt. Endre szerette a szüleit és az öccsét, néha azonban lázadozott a család képviselte – „polgári rend” ellen. Tépelődő, öngyötrő alkat volt. Intelligens, érdeklődő, rendkívül érzékeny, nehezen megnyilatkozó, félig még kamasz, félig meglepően nagyon is korán felnőtt; néha sötéten pesszimista, máskor – de elég ritkán – gyermetegül derűlátó. A középiskolában nem tűnt ki különösebben semmivel, csak azt tanulta, ami érdekelte, és persze verseket írt. Tanárai megértően bántak az érzékeny fiúval. Biztatták az írásra. Közzétették néhány versét. Az érettségi után a pozsonyi egyetem bölcsészkarára iratkozott be, magyar–német szakra. Ezekben az években mélyen elkeserítette mindaz, amit ártatlan emberek üldözéséről és a háború szörnyűségeiről tudni lehetett. Tehetetlennek, sőt néha gyávának érezte magát, amiért nincs módja kitörni akkor még viszonylagos biztonságot nyújtó otthonából, s így semmit sem tehet azért, hogy legyen már vége „ennek az őrületnek”.
Stelczer Endre | Judit
A szőkeséged nem volt az enyém,A síma selymet játékos kezemcsak bátor álmú ritka éjekenfonta fonatba. S úgy hívtam: Remény.
A fasiszta Szlovák Állam – ez ellenőrizhető tény – ügyesen taktikázott, hogy minél kevesebb katonát kelljen szövetségese, a Német Birodalom rendelkezésére bocsátania. Az egyetemi és főiskolás ifjúságot Tiso köztársasága tudatosan kímélte. Aki tanult, azt az esetek többségében nem sorozták be katonának, lehetőleg még a „totális bevetés” idején sem.
Húszéves korunkban kerültünk közel egymáshoz. Én akkor Budapesten tanultam, és csak a szünidőket töltöttem otthon, a szülővárosomban. 1944 augusztusában kitört a szlovák nemzeti felkelés, de a németeknek ezt még sikerült leverniük. Szlovákia magyar lakossága nem volt fasiszta beállítottságú. A szlovákiai magyarság mint népcsoport, pártja, a Szlovákiai Magyar Párt, s annak vezetője, Esterházy János képviselő elutasította a fasizmust, és végképp semmi közösséget nem akart vállalni a Magyarországon uralomra került nyilasokkal. Nem éreztük, nem is érezhettük magunkat bűnösnek a korszak embertelenségeiben, ezért eszünkbe se jutott elhagyni a szülőföldünket. Akkor még mit sem sejtettünk a kollektív bűnösség majdan bennünket sújtó igazságtalan elvéről. Az idő számunkra várakozással telt. Reménykedve vártuk a háború végét. Vártuk, mikor takarodik el végre a német katonaság.
Albrecht Sándor pozsonyi zeneszerző, karnagy, zenetanár vendégszerető házában jött össze szinte naponta egy sereg fiatal beszélgetni, vitatkozni, zenélni és zenét hallgatni. Közben Pozsony is túlesett egy-két bombázáson. Minden bizonytalan volt, nem tudtuk, kire mi vár. De hát fiatalok voltunk, s ha néha elfogott is a kétség, reménykedtünk. Stelczer Endre komor volt, nem tervezgetett. Nem sokkal a frontesemények előtt félig keserűen, félig tréfásan mutatott rá egyszer a házunkkal szemközti bérház falára, s ezt mondta: „Meglátod, ezen a falon leszek én freskó…”
Emlékszem az örömre, amikor 1945 húsvétja előtt megtudtuk, hogy városunk nem lesz „erőd”, mint addig hirdették, hogy tehát nem lesz hosszú ostrom, mint Budapesten volt, a német katonaság visszavonul Bécs felé a három irányból is előretörő szovjet csapatok elől.
Húsvéthétfőn a város lakossága levonult az óvóhelyekre. A Liszt Ferenc utca (ma Csajkovszkij utca) Pozsony egy csendes kis utcája nem messze a főpályaudvartól. A 7-es számú ház polgári légvédelmi parancsnoka Stelczer Endre. Húsvét keddjén – 1945. április 3-a van – a kora reggeli teljes csendben felmegy a pincéből, előbb csak a ház udvarára lép, aztán ki az utcára. Talán csak friss levegőt szívni, talán csak egy kicsit körülnézni. Nem sejtheti, hogy pontosan hat órakor indul meg a szovjet támadás tüzérségi előkészítése. Megdördülnek az ágyúk, a 7-es számú ház udvarába becsapódik az első lövedék, a légnyomás a szemközti ház falához vágja a fiatal embert. A szétszóródó repeszdarabokból öt fúródik a testébe. Aztán már csak alig három nap az élet. Elsősegély, kórház, műtét, láz, önkívület az öntudat utolsó hosszabb-rövidebb felvillanásai, egy mélyen hívő lélek belenyugvása az elmúlásba s egy halálra sebzett egészséges fiatal test többórás reménytelen küzdelme a halállal. Közben a fegyverek elhallgattak, a város kezdett fellélegezni. A háború egy véletlen és vétlen áldozata április 6-án hajnalban meghalt…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júliusi számában)
