Miklóssi Szabó István: Veress Gerzson igazolatlanul van jelen az irodalomban

2020. július 01., 09:17
Forrás: Facebook/Veress Gerzson (1956–1998)

 „vár rád a tenger – ittál belőle, támassz a kortyból óceánt!”

Bari Károly

 

1995 Sepsiszentgyörgyének kis világában az egyetlen hatalmat számomra a költészet jelentette. E betegségen több jóérzésű ifjú hamar átesik, én azonban számtalan próbálkozás után döbbentem rá: Apollón lantján legfeljebb néhány görcsös, reszketeg hangot, akkordot tudok lepengetni. Tudta ezt Gerzson is, mert az Ezer énekből vérzem kötetét (1995) így dedikálta nekem: „Szabó Isti mezei prófétánknak több (jó)kívánsággal is. Csak kettőt: A.) Ne engedjen SOHA a könnyebb műfajok csábításának... (sic!) B.) Ne dőljön be azok blődijének, akik nem is oly szerénytelen nemzedékét szidják!!! Barátsággal Gerzson”.

Diplomatikus, türelmes volt velem; mikor látta, hogy tovább görcsölök a kérdéses lant fölött, „jóindulatúan” biztatott, hivatkozzak rá, és küldjek verset neves irodalmi lapoknak. Elkövettem a bűntettet, Magyarország egyik legnevesebb lapjának küldtem anyagot, postafordultával vissza is kaptam az összest, szó szerint a következő üzenet kíséretében: „Szeretjük és tiszteljük Veress Gerzson írásait, de ezek a versek nem valók a lapunkba”. A büntetésül kapott pofon hatásos volt, zúgását a fülemben mind a mai napig hallom, ha valahová anyagot akarok küldeni (nem verset). Ám ez sem volt elegendő, hogy a poétai létről lemondjak, ezért Gerzson kezembe nyomta a fekete, vaskos verstankönyvet. „Nem ártana megtanulnod” – mondta szerényen. Úgy megijedtem, hogy azóta egyetlen verset írtam, azt is hajnali négykor, néhány üveg bor és egy szerelmi csalódás szédítő mámorában.

Néhány éves barátságunk alatt több biztatást, örömet, tudást kaptam tőle, mint azóta együttvéve minden más kortárs író- és költőkollégától. Felhívta figyelmemet Bari Károlyra (a kölcsönkapott Elfelejtett tüzek kötetét mindmáig „elfeledtem” visszavinni, de vigasztal a tudat, hogy édesapja, Veress Dániel sem adta vissza a Székely Nemesi Családok első kötetét, így 1–1 az eredmény), Kovács András Ferencre, Szőcs Gézára és másokra, megintett, hogy ne csak Rimbaud-ra, Baudelaire-re, Poe-ra figyeljek. Betegségéről soha nem beszélt, még akkor sem, amikor gyanúsan sokszor szaladt a fürdőszobába, vagy kórházba került és meglátogattam. Mímelt vidámsággal ült az ágy szélén, úgy folytattuk a beszélgetést az irodalomról, mintha nem kórházban, hanem egy ligetben üldögélnénk, és nimfácskák libegnének körülöttünk. Gerzson igazi átváltozóművész volt, egyik pillanatban rakoncátlan gyerek, a másikban Villon, a harmadikban versforma-virtuóz, a negyedikben depresszióval küszködő, esendő lélek. Soha nem jegyzetelt, készülő verseit legtöbbször memorizálta, majd a kész sorokat papírra vetette. Ritkán javított, az írásképre olyan kényes volt, mint menyasszony a ruhájára. Gyakran legépeltem a kéziratait, egy példányt aláírt, nekem adta. Talán a Sors ostoba, kárörvendő vagy szomorú játéka, hogy az egyiknek a címe Minden versemben kicsit meghalok.

Kaján vidámsággal mesélt szerelmi ügyeiről, miként menekült a színház padlására a rendőrök elől, mert rosszul sült el egy ledér légyottja, nem titkolta azt sem, hogy nehezen tudott beilleszkedni a különféle közösségekbe, irigylésre méltó memóriájából csak úgy dőltek a versek, sőt regényrészletek. Olykor nem találtam otthon a megbeszélt időpontban, hogy a következő találkozásunkkor mosolyogva kérje az elnézésemet, mondvacsinált okokra hivatkozva. Neves költőt hívott Sepsiszentgyörgyre, a könyvbemutató második felében rosszullétre panaszkodott, hazament anélkül, hogy gondoskodott volna a meghívott ételéről, italáról, szállásáról. Néha depressziós volt, ilyenkor hetekig nem találkoztunk.

Az utolsó pillanatig remélte, hogy jut neki is egy hely a sepsiszentgyörgyi palettán, legyen az akár egy üzletvezető szerepében is. Ennyi idő elteltével úgy látom, ő a versekre, az irodalomra tett fel mindent (mint oly sokan). Ebből szeretett volna élni, elismerést szerezni, talán nem használok nagy szót, ha azt írom: győzedelmeskedni. Nem mások, hanem önmaga fölött.

Amúgy Veress Gerzson versnyelve a kilencvenes évek erdélyi-anyaországi hagyományaihoz zárkózott fel, sőt, mondhatni megelőzte azt. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy azokban az időkben (a kommunizmus végétől a kilencvenes évek végéig) akkora zűrzavar uralkodott kies irodalmi tájainkon, amitől még Ariadné fonala is összegubancolódott volna, nemhogy egy meglehetősen érzékeny, helyét nem lelő költő érzelmi-pszichés világa.

Halálának híre (1998. május 20.) nem ért váratlanul. Utolsó találkozásainkkor gyengélkedett, vézna volt, olykor összefüggéstelenül beszélt. Nehéz volt nekrológot írni róla abba a lapba, ahol akkoriban dolgoztam (képtelen voltam megtartani az írást, ki is dobtam). Csak remélni tudtam, hogy nem feledik verseit. Néhány év elteltével aztán egyre több helyen bukkantak föl az írásai, posztumusz kötete. Mindközül talán a legjelentősebb az Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy gondozásában 2011-ben megjelent Igazolatlanul – jelen címet viselő egyberostált versei.

Napjainkra már megtalálta a helyét. Hozzá méltóan: igazolatlanul van jelen a magyar irodalom palettáján.

 

VERESS GERZSON (Sepsiszentgyörgy, 1956. január 5. – Sepsiszentgyörgy, 1998. május 20.) erdélyi magyar költő. 1979 és 1983 között a Brassói Lapok munkatársa, 1984-től 1987-ig könyvtáros a sepsiszentgyörgyi Megyei Könyvtárban, 1987-től szellemi szabadfoglalkozású. Életének utolsó éveiben gyógyíthatatlan beteg.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. augusztusi számában)