A zentai Dudás család a 19. század második felében és a 20. század első évtizedében fontos szerepet játszott a polgárosodó Zenta gazdasági, társadalmi és politikai életében.
Dudás Emil a római katolikus vallású Dudás Lajos (1850–1912) – akkor Zenta rendőrkapitánya, akit 1902 augusztusában a város polgármesterévé választottak –, valamint az ortodox/pravoszláv vallású Vuits Mária gyermekeként 1888. augusztus 18-án Zentán látta meg a napvilágot. A szépreményű fiatalember a zentai gimnázium VII. osztályos tanulójaként kis híján tragikus incidensbe keveredett: a gimnáziumi tanteremben fejbe lőtte diáktársát, korábbi barátját, az adai Katona Imrét! Katona ugyan súlyosan megsebesült, de sikeresen felépült. Dudásra a szabadkai esküdtbíróság nagyobb pénzbüntetést rótt ki, amit persze apja könnyedén kifizetett. A fiú számára nagyobb csapást jelentett, hogy a vallás- és közoktatásügyi miniszter határozata alapján Magyarország összes középiskolájából kitiltották. A középiskolát azonban csak befejezte, leérettségizett.
Dudás Emil a gyermekcipőben járó repülés szerelmesévé vált, a „repülő ember” ötletének megvalósítása lett a rögeszméje. Munkássága annyira előrehaladt, hogy 1912-ben szabadalmi leírást jelentett be a következő szöveggel:
„Monoplán, jellemezve motorral hajtott, légcsavarral ellátott és szíjazat segélyével a pilóta hátára erősíthető hordfelület és a pilóta nadrágszárai közé erősített vászonháromszög által.”
1912/13-ban egyéves önkéntesként a cs. és kir. 3. Frigyes Ágost szász király dragonyosezredben (k. u. k. Dragonerregiment Friedrich August König von Sachsen) szolgált, alakulatával az alsó-ausztriai Groß-Enzersdorfban állomásozott. A dragonyos eredeti értelemben lovon szállított gyalogos katonát jelentett, az ezredek legénységét az Osztrák–Magyar Monarchiában a Lajtán túli feléből sorozták: a dragonyosok – a jellegzetes tarajos bádogsisak mellett – buzérvörös nadrágot és világoskék zubbonyt viseltek. Az egyéves önkéntesek egy évet szolgáltak, aminek során elvégezték a tartalékos tiszti tanfolyamot, szolgálatuk költségeit maguk viselték.
1912-ben apjuk halálát követően a Dudás testvérek, György és Emil eladták az apai hagyatékot képező, zentai, 927-es összeírási számú házat, tulajdonukban azonban tekintélyes földbirtok maradt. Miután leszerelt, Emil Párizsba utazott, ahol a repülés egyik úttörőjének, Louis Blériot (1872–1936) francia mérnöknek, konstruktőrnek és pilótának a tanítványa lett. Blériot 1909-ben elsőként repülte át a La Manche-csatornát Calais és Dover között.
A gondtalan párizsi napoknak az első világháború kirobbanása vetett véget. A franciák ugyanis olyan döntést hoztak, hogy internálják az ellenséges országok állampolgárait. Az internálás megalázó és embertelen körülményeit, a fogságban sínylődők hosszú öt évének pokoljárását Kuncz Aladár (1885–1931) író, tanár Fekete kolostor című regényében örökítette meg: számos feljegyzés készült Dudásról, akivel az első naptól együtt raboskodtak. Első találkozásukra 1914 augusztusának közepén a Perigreux-ban kialakított Dépôt Laësben (dépôt-nak nevezték az első világháború során a francia fogolytáborokat) került sor, miután Párizsból marhavagonokban ide szállították őket:
„Kilenc felé melegen sütött a nap az udvarra. Mindenki kint tartózkodott, úgyhogy alig lehetett mozogni. Társaink legnagyobb része német vagy osztrák munkás volt. De nem a jobb fajtából. Sok tiroli építőmunkást láttunk köztük. Az első pillantásra az ember nem a legkedvezőbb benyomást nyerhette. Lassan azután tájékozódást szereztünk. Mindenekelőtt a magyarok érdekeltek. Az a címeres, nagy utazóláda, amely tegnap az állomáson feltűnést keltett, valóban magyaré volt. Tulajdonosa előzékeny, kedves bácskai fiú, mindjárt a kútnál megismerkedett velünk. Dudás Emilnek hívták, Blériot-nál tanulta a repülést. Zentából került Párizsba. Mondta, hogy két barátjával van itt, az egyik Fenyvesi József nevű mérnök, aki már évek óta dolgozott egy párizsi gyárban és a másik egy átutazó ügyvéd, aki Amerika felé menet csak pár napot akart Párizsban tölteni.”
Az internáltakat hamarosan Noirmoutier szigetére szállították, ahol egy ódon, az alapvető életfeltételeket is alig biztosító várépületben rendezték be az internálótábort, amelynek ügyeit ún. adminisztrátor intézte, aki az őrségnek is parancsolt. Dudás és Kuncz itt ismerkedett meg alaposabban:
„Dudás Emil Párizsban Blériot tanítványa volt. A háború előtt alig töltött csak néhány hónapot a francia fővárosban. Ő Bácskát képviselte, amelyről szintén sok elbeszélnivalója lehetett annak, aki társadalmi életében részt vett. Dudás ezek közé tartozott. Apja Zentán polgármester volt, anyja szerb családból származott. Dudás neve már gimnazista korában a magyar lapokba került. Valamelyik társára lőtt, vagy talán meg is ölte. Esküdtszéki tárgyaláson felmentették. A fogság folyamán ifjúságának ez a sötét epizódja méreteiben megnőtt, s alakja mögé az érdekességnek s a félelmetes titokzatosságnak fekete drapériáit vonta. A fogságba egyébként elég sok pénzzel s hatalmas utazóládájában felhalmozott nagy ruha- és fehérneműkészlettel került. Ő is jól öltözködött, bár korántsem annyi fényűzéssel, mint ügyvéd barátja. Dudás inkább sportember benyomását kívánta kelteni.”
A várépületben kialakított tábor lakhatási körülményei katasztrofálisnak mondhatók, a szobákban, amelyeknek csupán lőrésszerű apró ablakaik voltak, a zsúfoltság, a kiirthatatlan szemét és piszok, a falakról patakzó penészes lé miatt alig lehetett élni. Dudás, aki a fogságban több ezer frank birtokába került, és mindig kifogástalanul öltözött, egy toronyszobát vett birtokba, amelyben ágyat, kis petróleumkályhát, mosdótálat és polcokat helyezett el. Szívesen látta vendégül fogolytársait, cigarettával kínálta őket. Idejét aktívan töltötte: mindig tudott foglalkozni valamivel, mindig volt miről társalognia – mérnök barátjával fogságban is repülőgépmodelleket rajzolgatott.
Az internáltak elvileg kaphattak levelet, csomagot és pénzküldeményt is, valamint a nemzetközi Vöröskereszt csomagjai is eljutottak hozzájuk. A gyakorlatban a leveleket gyakran visszatartották és cenzúrázták, a csomagokat pedig kifosztva, „megvámolva” vehették át. A nyomorúságos fogolyéletben csak a karácsony és a szilveszter jelentett némi felüdülést, amit a maguk módján rendszeresen megünnepeltek. 1915 szilveszterén, amikor a közeli templom harangja elütötte az éjfélt, Dudás Emil súlyos érzelmi krízisbe került:
„A szoba közepén állva csak a bácskai fiú maradt. A pohár még mindig kezében remegett, az ital fele a földre löttyent. Kidülledt, vérbe boruló szemmel nézett maga körül, olyan kétségbeesett tanácstalansággal, mint az őrült, aki először kutat körül agyrémeinek világában. Azután feje fölé lendítette poharát, és teljes erejével a földhöz vágta: – Inni érte, mikor harcolni kellene! Mikor tartalékos tiszt vagyok! – ordította a fejét egyszerre ellepő mámorával a dühnek. – Nekem elég volt! Meglátjátok! Nekem elég volt! A szobrász fogta le, hogy ki ne rohanjon a tetőre…”
Az internáltak 1916 tavaszán szökést terveztek. Dudás sajátos módon – arra hivatkozva, hogy modellt készít – repülőgépet akart építeni, és azzal megszökni, de sikertelenül:
„Az adminisztrátor mindjárt másnap az őrség felével megjelent abban a toronypincében, ahol Dudás repülőgépe készült, amely most szabadulásunknak egyetlen reménye maradt. Dudásnak az alkatrészeket ki kellett a mellékhelyiségül szolgáló kis udvarra hozni, ahol mindent ünnepélyesen elégettek. Aviatikus barátom hiába tiltakozott ellene, hiába mutatta prefektusi engedélyét. Repülőgépe elégett, elporladt, mint egykor Daidalosz és Ikaroszé a nap tüzében.”
1916 augusztusában az internáltakat, 83 főt, áthelyezték Ile d’Yeu citadellájába, amely szintén egy szigeten állt. Dudás és Kuncz továbbra is együtt maradtak, egy kazamatába kerültek. 1917 második felére a levelek, csomagok, pénzküldemények megritkultak, az internáltak ellátása mind silányabbá vált, sokan lelki problémákkal is küzdöttek már ekkor. Többen a borba menekültek, köztük Dudás is:
„Barátaink között az ital mellett leghívebben Dudás tartott ki. Ő sem volt alkoholista, de már mámorában határozott, s mindig ugyanazok a rögeszméi támadtak, amelyek végül is veszedelmesek lehettek volna, ha nem küzd minden erejével a csábító mámor ellen. (…) Megható volt ennek a kedves, jó érzésű fiúnak küzdelme kísértő rémeivel. A harcot még mindig győzte, bár ebben az időben sok baj érte már. A pénze elfogyott, otthonról csak rossz híreket kapott, egyes-egyedül abból tartotta fent magát, hogy a nagy utazóládában hozott dolgait eladogatta. Majdnem mindent az adminisztrátor vett meg tőle, aki gyors ütemben gazdagodott, s végül Dudásnak már nagy, üres ládáját is megvásárolta, amelyről annak idején a perigueux-i állomás katonái azt jegyezték meg, hogy koporsóját hozza benne…”
Az első világháború küzdelmei 1918. november 11-én lezárultak a nyugati hadszíntéren, de ezzel az internáltak szenvedései még korántsem értek véget, mert a fegyverszünet aláírása nem jelentette szabadon bocsátásukat. 1918 karácsonyára Dudás spanyolnáthában megbetegedett: nagyon köhögött, és magas láza volt. Orvosi ellátás és gyógyszer hiányában csak erős szervezetének köszönhette, hogy életben maradt.
Az internáltak 1919 áprilisában szabadultak meg a szigetről, a szárazföldre szállították őket. 1919 májusában Svájcon keresztül kerültek Budapestre, a Keleti pályaudvarra érkeztek meg.
Dudás Emil hazatért Zentára, és 1920 áprilisától rendőrkapitányként szülővárosa szolgálatába állt. A hivatalt 1928 áprilisáig töltötte be, amikor a képviselő-testülethez nyugdíjaztatási kérvényt nyújtott be. Kérvényét elutasították, mivel nem volt meg az érvényes nyugdíjazási szabályzatban előirányzott tíz szolgálati éve. Ezt követően állását felmondta. Párizsba utazott, ahol egy kézi erővel hajtott sportrepülőgép találmányán dolgozott, amely azonban minden pénzét felemésztette, és csődbe jutott. Ennek következtében úgy döntött, hogy véget vet életének. 1929 novemberében revolvert vásárolt, és kiment Saint-Cloudba. Többször megpróbálta elsütni a fegyvert, de az mindannyiszor csütörtököt mondott. Visszajött Párizsba, kötelet vásárolt, és az esti sötétség beálltával a boulogne-i erdő egyik fájának ágára felkötötte magát. Így találtak rá másnap reggel: zsebbe dugott kézzel, félig elszívott cigarettával a szájában – negyvenévesen önkezével vetett véget életének a szárnyaszegett zentai Ikarosz.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
