Ha egy jó barát végleg távozik, felerősödnek az emlékek róla. Két kép: az 1990-es években ülünk egymás mellett egy Magyarországra tartó autó hátsó ülésén, valami felolvasásra megyünk. A pénzre terelődik a szó, derűsen mondom, egy fillér sincs nálam, egy kávét sem tudok venni. Fiatalon még tud derülni ilyesmin az ember. Megállunk valahol, kiszállunk megmozgatni elgémberedett lábainkat, hideg van, zsebre dugom a kezem. Meglepődve észlelem, hogy egy csomó százforintos érme lapul benne. Bogdán persze tagadja, hogy köze lenne a dologhoz, pedig ha csoda nem történt, csakis ő lehetett. Igen finom ujjai voltak, hogy észrevétlen meg tudta tenni. Másik kép: többen ülünk egy kocsmában, Bogdán az oroszországi útjáról mesél. Jó volt, szép volt, csak néhány útitársának ellopták a pénzét. De nem az övét, vele ez nem megy, ő ismeri a regulát: utazás közben a pénznek a zokniban a helye! Vigyorgunk, Bogdán bosszúsan felemeli mutatóujját, sztentori hangon újfent kinyilvánítja: ha úton vagy, a pénznek a zokniban a helye! Épp akkor mindenki elhallgat a helyiségben, a kocsma néma csendjében profetikus intelemként dörögnek Bogdán szavai. Nem is indul újra a beszélgetés sehol, mindenki gondolkodóba esik, még a csapos is magába száll. Lehetséges, azóta jóval több turistának van dudor a zoknijában.
Kevés olyanról tudok, aki idős korában is fiatalos kópésággal szeret játszani. Bogdán László közéjük tartozott. Ötven-hatvan-hetven évesen is fiatal tudott maradni, úgy tűnt, kimeríthetetlen energiaforrással rendelkezik. Folyton kereste és meg is találta a közös hullámhosszt a nála fiatalabbakkal.
Sokat írt, nála termékenyebb író nem sok élt errefelé. Létformája volt az írás. Mintha így próbálta volna megszelídíteni az elvadult, megvadult dolgokat. Érthetővé tenni az érthetetlent, elviselhetővé az elviselhetetlent. Mintha betűkből font kötőfékkel megzabolázható lenne a veszettül hánykolódó világ. „Innék, ha nem kellene írnom, / Elhülyült, vándor, a világ!” – írta 2018- ban megjelent A démon Berlinben című verskötetében.
Lenyűgöző olvasottsággal rendelkezett, gyakran hosszan fejből idézett könyvekből. Dupla sorban álltak a könyvek a könyvszekrényeiben, s még a mosdóba is könyvespolcokat szerelt fel. Legalább annyira élt a könyvek világában, mint a valóságban. Vérbeli író volt.
Egy író nem hal meg igazán, ha az utókor olvassa műveit. Bogdán László imponáló életművet hagyott maga után. Számos verseskönyvet, számos prózakötetet. Otthonosan mozgott mind a két műfajban. Beleásni magunkat ezekbe felér egy felfedezőúttal, melynek során találkozhatunk hajmeresztő és humoros, elgondolkodtató és tragikus dolgokkal egyaránt. Néha akár magunkra is lelhetünk az elveszettségben.
Bogdán László elment ebből a világból, amelyben szavai szerint „Mint egy gömbben, jelen van minden, / Csak épp nem lehet hozzáférnem.” Ott van már a régen eltávozott játszótársak között, akiket annyit emlegetett, akikről írt is. Ahogy ismerem, időnként odaát is kieszel egy-egy kópéságot.
Róla szóló emlékeimre jól vigyázok. Talán a zoknimba kéne dugnom őket, nehogy jártomban-keltemben kámforrá váljanak.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.