Számomra március mindig is a legszebb hónapok közé tartozott. Eszmélésem óta bennem élő százféle íze és illata, mosolya és vihara, kamaszkorom összes szerelme réved fel benne. Átjár, felráz, megigéz az élet ébredésének milliónyi, aprócska mozzanata.
És idusa okán a márciusok mindig is „egyszerű” hőseimé voltak s lesznek – bennem és világomban.
Még most is, pedig néha úgy tűnik, hogy XXI. századunk nagy „pestise”, a Covid-19 idején a távolba vész minden ünnep.
Megtorpant a világ.
A hihetetlen megálljt visszafojtott, döbbent csend öleli még mindig. Fellazult társadalmunkban először aggódva torlódtak egymásba, később meg lassú, lomha letargiával folytak egybe a hétköznapok, a hétvégék, az ünnepnapok. Még a nyughatatlan, kitágult virtuális világ sem bírta szétfeszíteni a valóság négy elszürkült falát.
De március erős.
Szent szépsége, melege reményt ad és munkát. Felelősséget.
Néha, amikor megérintem a templom hűvös falát, úgy érzem, mintha felélednének a benne rejtőző erek. Ahogyan elidőz a kezem a századok szavait befogadó levelek felett, szinte hallom a tollak sóhaját, ahogy tintájukat felissza új otthonuk.
Ott van előttem a kiterített, betűkbe öltött néhai világ, s én, a századokkal későbbi, e szavakra figyelek. Lehunyt szemem hártyáján tájak, alakok tűnnek, sorakoznak elő.
Nem nagyvárosok zajai, megható és felemelő pillanatai törnek utat, hanem kicsinyke csallóközi falvak, maroknyi, két-három utcányi „városok” sáros mindennapjai.
S a rácsodálkozás, hogy ebben a hajdan még vizes-lápos, nádas, a Duna millió ágától felszabdalt, patakocskákban burjánzó világban is milyen erővel lüktetett végig 1848 márciusának szívdobbanása.
Birtokos, pap, postamester, tanító, ügyvéd, jegyző, mészáros, bognár, pék, varga, lakatos, csizmadia, gombkötő, szűrszabó, kötélverő, földműves, kovácslegény, zenész, napszámos – olvasom a szerdahelyi, újfalui, nemesszegi és tejedi nemzetőreink, honvédeink foglalkozásait.
Kondé, Bertalanffy, Gálffy, Babirák, Mihálcsek, Mészáros, Pápai, Mihályfi , Loóg, Zsitvay, Krascsenits, Szelle, Takácsy, Szighethy, Deák, Orosz, Mátis, Tilovits, Derzsi, Banyák, Sárközi – sorakoznak elém a nevek.
És a felismerés, hogy mellettük hány meg hány nevet, lelket nyelt el a feledés homálya, mert az utódok restsége elfecsérelte emléküket.
Az egykori mindennapok apró kis szolgáit, névtelenné vált hőseit betemeti a por.
Már fejfáik mellé sem borulhatunk – rendszerek, országok marták fel nyughelyüket.
Az emlékük mégis idefénylik.
A szívünk felett viselt kokárdánk ezért ma nem csupán az összetartozásunk jelképe, hanem tiszteletadás a múlt homályából felemelt hőseink számára.
Jelzés ebből a világból feléjük, hogy tisztelettel, alázattal és hálával emlékezünk rájuk.
Hogy megmentjük lelküket.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)
A XV. századi lengyel krónikaíró, Jan Długosz „lengyel–magyar krónikájában” elsőként szólt tudatosan a két nép barátságáról, s fogalmazta meg az e történelmi tényből eredő erkölcsi-politikai parancsokat. Leírása szerint 1000-ben két küldöttség jelentkezett II. Szilveszter pápánál királyi koronáért: lengyel és magyar. A szentatya a magyar nemzet képviselőjének adta át a királyi jelvényt, de az elébe járulóknak intelmül meghagyta, hogy a két nép barátságban, egymást segítve éljen, amíg világ a világ, mert ha bármelyikük is a másik rontására törne, szerencsétlenséget zúdít
A múltkoriban Cselényi Lászlóval Dobos Lászlóról, a néhány éve elhunyt jeles íróról, könyvkiadóról, irodalomszervezőről, politikusról beszélgettünk, amikor is a költő azt találta mondani, hogy Dobos László a mi időnk, a mi korunk Esterházy Jánosa volt. Meghökkentett, de el is gondolkodtatott a párhuzam. S távolról sem csak a meredeksége miatt, sokkal inkább az lepett meg, hogy Esterházy János neve észrevétlenül a napi kommunikációnk része lett. Sőt úgy éreztem, ezzel az összehasonlítással Esterházy János neve, személyisége elindult a mitizálódás útján.
Az első világháború alatt a cári Oroszország fogolytáboraiban 2,1 millió osztrák-magyar katona raboskodott, a becslések szerint közülük több mint ötszázezer magyar volt. A foglyokat többször költöztették egyik táborból a másikba, nagyon sok esetben több száz kilométert kellett gyalogolniuk, gyenge élelmezéssel. Mégis megtalálták a módját, hogy emberi életet éljenek, amennyire lehet. Egyesek szerelmeskedtek, mások pedig leszámoltak a háború „romantikájával”.
A kultikussá nem váló hősökben és hősnőkben van valami rendkívül izgató. Ott vannak a kataklizmák forráspontjánál, de nem őket emelik pajzsra, és nem őket kísérik a bitóra. Teljes éberséggel vannak jelen a „nagy művek” születésénél, de közben valami mást csinálnak, mert valami más dolguk van. A nagyközönség számára sokszor csak a kultúrtörténet közmegegyezéses héroszainak „csatolmányai” ők – közéjük tartozik Petőfi felesége, Szendrey Júlia is.
Gábor Áron legelső krónikása Jókai Mór volt. Az író egyik legkorábbi, Forradalmi és csataképek című kötetében különleges elbeszélést szentel mitológiájának (Az ércleány), de publicisztikájában is fejet hajt az ágyúöntő mester előtt: „Azt hiszi tán az olvasó, hogy a férfit, ki a fegyvertelen tömegnek ágyúkat akart készíteni, pártolták?...
Minden a Nemzeti dallal kezdődött. Magamnak való gyerek voltam, igaz, de ökörködni is tudtam, ha kellett. Voltak barátaim, rúgtuk a labdát télen-nyáron. Jóllehet, már az óvodától is én búcsúztam verssel társaim nevében könnyes szemű szülők karéjában, de nem szerettem szerepelni, mások elé kiállni. Talán anyám halála után kezdtek fokozatosan rám szállni a tanítók. Mintha attól tartottak volna, hogy magamba süppedek. Pedig épp azt akartam, hogy ne bánjanak velem másképp, mint a társaimmal, sem mint azelőtt. Nem akartam, hogy sajnáljanak, hogy segítsenek, de kitűnni sem akartam.
Mi nem valamely látványos geopolitikai teljesítményt ünneplünk ezen a napon. Korántsem.
Mi azt ünnepeljük, hogy az emberi természettől adott, eleink által ránk örökített lelki immunrendszerünk (és 2021-ben ki nem tudja, hogy a jó immunrendszer az életben maradás záloga?) azonnal működésbe lép, mindahányszor világraszólóan üdvös eszméknek álcázott vírusok készülnek oda hatni, hogy mi ne legyünk azok, akik lennénk természetünk, örökségünk és szívünk szerint.
Gyermekkoromban, mint sok nemzedéktársam, én is elragadtatással tanultam meg a Füstbement tervet, édesanyám gyakran ült le úgy konyhaasztalunkhoz, hogy elmondta az Anyám tyúkját, gimnazista- és egyetemistaéveimben azonban sajnos hódoltam annak a divatnak, amely az őszinteség, egyszerűség és a naivnak nevezett hit lekezelésével eltávolított bennünket Petőfitől és költészetétől is.
Jöjj, te visszás mozdulat, felleget járatni széllel,
képemre faragott bottal, abból a fából, mégis,
mégis, ebben az egyszerű sötétben lelepleződnek
a csillagok, a külső utak egyikére térek, a lét
semmiségeiből gyúrt haraggal megnevezem az álom
hódításait a számmal, könnyű sétát tesznek egy járhatatlan
szálon, ahol nem járhatok én sem, képemre faragott bottal,
abból a fából –
záruljon szememre a kérge.