Cselényi László József Attila-díjas író, költő, műfordító 1938. március 15-én született Gömörpanyiton. 1956–1960 között a Komenský Egyetem magyar–szlovák szakán tanult Pozsonyban. 1960–1962 között a pozsonyi Hét szerkesztője volt. 1962–1965 között az Új Ifjúság szerkesztőjeként dolgozott. 1965–1966, valamint 1968–1970 között Párizsban az Institut des Professeurs de francaises á l’Étranger tanfolyamán vett részt. 1967–1978 között a pozsonyi Madách Könyvkiadó munkatársa volt. A szlovákiai magyar irodalom merészen kísérletező egyénisége. Korai lírája emlékeztet Juhász Ferenc dinamizmusára és képhalmozására, majd később analitikus riportverseket írt. A párizsi élményeinek hatására Gömört és Párizst egybefogó neoavantgárd, szabad asszociációs makroverskulturákat alkotott.
Vilcsek Béla ezekkel a mondatokkal kezdte köszöntőjét öt évvel ezelőtt: „Cselényi László a magyar, szűkebb értelemben: a szlovákiai magyar irodalom(történet) különleges és kivételes alakja. Különleges és kivételes alakja mind életútja, mind költői és írói munkássága, mind irodalmi tevékenységének fogadtatása szempontjából. Szemlélet- és alakításmódja alapvetően folytonosság és folyamatszerűség, illetve véglegesség és rögzítettség, ha tetszik, konstrukció és dekonstrukció kettősségére és egységére épül. Élményvilága és egyéni formavilága a hatvanas évek második felének párizsi strukturalizmusától eredeztethető.”
Csehy Zoltán tíz évvel ezelőtt, Cselényi 75. születésnapja alkalmából így nyilatkozott: „Aligha létezik a magyar irodalomban makacsabb, elszántabban kísérletező, ha tetszik monomániákusabb költő, mint Cselényi László. Évtizedek óta keres egy formát, keresi az elbeszélhetőség nyelven túli, hatványozottan zenei karakterű kifejezésformáit, próbálgatja a mítoszképzést és a nagy mítoszok leterhelhetőségét. A költői szöveg ismérveire, a költőiség klasszikus elvárási rendszereire fittyet hány, ugyanakkor az avantgárd gesztus, illetve a montázs és kollázstechnika eljárásaihoz szinte rögeszmésen ragaszkodik, hiszen pontosan érzékeli, hogy csakis a felbontásban, a részegységekben rejtezhet a megragadhatatlan lényeg, hiszen ha ott nincs, akkor vélhetőleg nincs is sehol, akkor a lét maga lényegtelen, s maga a szövegképzés veszti el energiáit.”
Fónod Zoltán „…cserepekből modern katedrálist” című tanulmányában így ír: „Cselényi László a cseh/szlovákiai magyar írásbeliség azon kevés alkotóinak egyike, akiknek életművét az egyetemes magyar irodalom értékrendje is számon tartja. A Fiatal szlovákiai magyar költők című antológia (ebben debütált alig húszévesen Cselényi is!) neki köszönhetően vált – megjelenését követően – a szlovákiai magyar irodalom egyik botránykövévé. Ebben a végtelen kísérletben a gondot legfeljebb az okozza, hogy a magyar irodalom színe-java nem magyar költőként, a magyar avantgárd kiválóságaként minősíti Cselényi László költészetét, hanem kisebbségiként, ahol már a »sajátosságukat is lenyúlták.”
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Kislányunk a hirtelen kezdődő májusi zápor elől a kertből – hol mezítláb bóklászott – felszaladt a veranda lépcsőjéhez, fel akarta venni az előzőleg odatett cipőcskéit. Látva, hogy gyepi hangyák jönnek-mennek benne, így méltatlankodott: „Hangyák! Volt olyan, hogy én beleléptem a ti cipőtökbe?” A feleletet sem ő, sem mi hallottuk egy kisebb mennydörgés miatt, ám leánykánk mondását nem hallgattatták el az évtizedek, mint ahogyan a hangyák kertben, mezőben, erdőben, irodalomban ismeretes élete és viselkedése sem felejtődik el gyerekkorunk óta.
1886-ban jelenik meg Gárdonyi Géza első kötete, a Szerelmes történetek. És ekkor jelentkezik – igaz, folytatásokban – az első regény, az Álmodozó szerelem. A négyoldalas Győri Közlönyben volt olvasható 1886. január 3. – 1886. június 3. között. Az Álmodozó szerelem tehát mindmáig egy mára már csak egyes könyvtárakban elérhető, régen megszűnt vidéki folyóiratban rejtőzködött. A Gárdonyi-kutatás persze tudott róla, de nem tartotta érdemesnek elővenni.
Egyetlen vékonyka, 1968-ban megjelent kötet maradt utána. Többször kérdeztem tőle, miért hagyta abba a versírást, de a válasza többnyire kitérő volt, vagy egyszerűen elintézte ennyivel: „József Attila után?” Vagy még őszintébben: „Nem akartam szaporítani a középszerű költők sorát.” Pedig erre a filigrán kis kötetre, amely Tükör előtt címmel látott napvilágot, bármit lehet mondani, még ennyi év távlatából is, csak azt nem, hogy középszerű lett volna.
Dusík Dániel néven született, s talán nem a legszerencsésebben választott írói nevet magának. Dénes György néven ugyanis egy vele egyidős geológus és egy hírneves színész (másodállásban író) is részese lett a magyar művelődéstörténetnek. Pelsőcön és Rozsnyón végezte alap- és középiskoláit, s amikor az első verseit írta, légüres térben leledzett a felvidéki irodalom.
Ezek a kövek ugyanazok, amelyek mai napig sugározzák Athén, Róma és Jeruzsálem nagyságát. Ezekből épült a kölni Dóm, a párizsi Notre-Dame, az esztergomi székesegyház, a budapesti Szent István-bazilika, a Szent Mihály-templom Kolozsváron vagy a brassói Fekete templom. Ezekből a kövekből raktuk össze az universitasainkat is.
A Szlovákiai Magyar Írók Társaságának Választmánya 2021-ben Csóka Ferencnek ítélte oda a Simkó Tibor-díjat, akinek első írása 1986 szeptemberében jelent meg az Új Szóban, Mese a Kék lovagról címmel. Írt regényt, elbeszéléseket, rádiójátékot, amatőrszínház-történetet, és festéssel, zeneszerzéssel, videoklip-készítéssel is foglalkozik.
Az Osztrák–Magyar Monarchia idején Zombor törvényhatósági jogú város adminisztratív központként Bács-Bodrog vármegye, valamint a Zombori járás székhelye is volt egyben. A város soknemzetiségű volt: az 1910-es népszámlálás szerint 30 593 lakosából 32,94 százalék magyar, 39,11 százalék délszláv (bunyevác, horvát, szerb), 7,13 százalék pedig német, míg a lakosság egyötöde más nemzetiséghez tartozott. Felekezeti szempontból a római katolikus vallást követték a legtöbben (54,91 százalék), a görögkeletiek/ortodoxok 38,83, míg az izraeliták a lakosság 3,32 százalékát képezték.
Bár nagyon jól mutatnak, nem egyértelműek, sőt félrevezetők a betűvel jelzett mai fiatal(os) nemzedékek. Ma már szinte mindenki kívülről fújja a népszerű tudományosság terminusait: X, Y, Z generáció. De mit jelentenek ezek, és vajon valóban nemzedékek, és ha igen, meddig érvényesek?
Lányi Ernőt (1861–1923) elsősorban mint számos költő versének megzenésítőjét ismerjük. Kevesen tudják, hogy több dalának a szövegét is maga írta: előbb lejegyezte a dallamot, majd megfelelő szöveget talált ki hozzá. De még kevesebben lehetnek azok, akik azt is tudják, hogy Lányi olyan verseket is írt, amelyeket sohasem zenésített meg. Egy csomó költeménye nyomtatásban is megjelent Consonanzen und Dissonanzen eines ungarischen Musikers (Egy magyar muzsikus konszonanciái és disszonanciái) címen 1899-ben Boroszlóban, a mai lengyel Wrocławban.
A magyar irodalomban nincs sok „hazai fejlesztésű” strófaszerkezet, és versforma még kevesebb. A Zrínyi-versszak egy laza metszetű, négyes rímes felező tizenkettes, s a már fejlettebb, egyedibb Balassi-strófa ennek rokona, viszont a Himfy-strófa, amit Kisfaludy Sándor (1772–1844) hozott létre, ezeknél is kidolgozottabb.