Több mint száz könyv, több tucat szöveggyűjtemény, megszámolhatatlan újságcikk
Május elsején, 89 éves korában elhunyt Pomogáts Béla író, Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a határon túli magyar irodalom kiemelkedő szakértője, a Magyar Írószövetség korábbi elnöke, az irodalomtudományok doktora. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága alapító tagja, 1991-ben és 1992-ben pedig alelnöke. 1989-től 1993-ig az Erdélyi Szövetség alelnökeként, 1993 és 1995 között a Demokratikus Charta, illetve az Ötvenhatos Emlékbizottság szóvivőjeként is tevékenykedett. 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke, 2002 és 2007 között az lllyés Közalapítvány elnöke volt.
Pomogáts Béla a XX. század irodalmával foglalkozott, több műve jelent meg a határon túli magyar irodalomról. Az erdélyi, vajdasági, kárpátaljai és nyugati magyar írókon kívül számos írásában és könyvében foglalkozott a szlovákiai magyar irodalommal és alkotóival is (többször is Fábry Zoltánnal, Dobos Lászlóval, Tőzsér Árpáddal, Gál Sándorral, Zalabai Zsigmonddal, másokkal), illetve monográfiát írt Cselényi Lászlóról.
Tóth László akadémikus, József Attila-díjas író, költő, szerkesztő négy évtizeden keresztül személyes és több vonatkozásban is munkakapcsolatban volt a Széchenyi-díjas tudóssal, akire mindig a legmélyebb tisztelettel gondol, mint a magyar irodalom és magyar nemzet 1970–1980-as évektől kezdődő újraegyesítésének egyik legfontosabb kezdeményezőjére. De azért is szerencsésnek tartja magát, mert Pomogáts Béla négy könyvét is szerkeszthette (Budapesten a Széphalom Könyvműhelynek 1993-ban a Magyar girondistákat, az Isternek 2000-ben a Kelet és Nyugat közöttet, a dunaszerdahelyi Nap Kiadónak 1997-ben a Kisebbségben és magyarságbant, illetve a pozsonyi Madáchnak 2008- ban az Egyensúlykeresést), és továbbiak bemutatásában is közreműködhetett, például az ugyancsak dunaszerdahelyi Lilium Aurum által kiadott két könyve esetében is. Ő maga is úgy gondol vissza rá, mint aki Magyarországon már az 1960–1970-es években – azaz még a Kádár-rendszerben – az elsők között kezdett összmagyar irodalomban gondolkodni, sőt, az illyési „ötágú sípon” kívül a nyugati magyar irodalommal, emigráns írókkal is kezdeményezőként kereste a kapcsolatot. Mindezt egy olyan időszakban, amikor a hivatalos szemlélet szerint a magyar irodalom egyet jelentett a magyarországi irodalommal. S még az 1970-es években is, ha egy nemzetiségi magyar író meg is jelen(hetet)t valamelyik magyarországi lapban, akkor is külön rovatban (például Szomszédolás cím alatt), de az is előfordult, hogy az egyik lap a világirodalmi rovatában jelentette meg egyik-másik külországi magyar író művét.
Szerinte tehát Pomogáts Béla – a szegedi Ilia Mihállyal együtt – „azok közé az úttörők közé tartozott, akik az 1960–1970- es években elkezdtek következetesen összmagyar irodalomban gondolkodni, és nekiláttak a magyar irodalom egyesítésének. Félreértés ne essék, nem egységesítésről beszélek, hiszen az egység az irodalom halálát is jelentheti, mert annak lényege éppen a sokszínűségében rejlik. Akiket azután további lapszerkesztők – Monostori Imre, Serfőző Simon, Zimonyi Zoltán, Pete György s mások – is követni kezdtek. Másfelől Pomogátsot akár a magyar irodalom utazó nagykövetének is nevezhetnénk, aki közvetlen, személyes kapcsolatot tartott a magyar irodalom határon túli központjaival és alkotóival. Tréfásan azt szoktam róla mondani, hogy ő az az irodalomtörténészünk, aki szinte egy napon, egy időben, egyszerre képes jelen lenni valamely kolozsvári irodalmi eseményen, miközben előadást tart Szabadkán és könyvbemutatón vesz részt Dunaszerdahelyen vagy Kassán, ugyanekkor, csak úgy, mellesleg, valamelyik magyarországi városban is tart egy ünnepi beszédet. Ugyanekkor, képletesen, akár a csehszlovákiai, erdélyi, vajdasági, kárpátaljai magyar irodalom magyarországi nagykövetének is nevezhetnénk, aki mint ilyen, egyike ezen irodalomrészek legfontosabb kritikusainak is. Emlékezetem szerint a rendszerváltás után ő kezdte elsőként – vagy mindenképpen az elsők között – használni a határon túli magyar irodalom fogalmat is az addig dívó nemzetiségi vagy kisebbségi magyar irodalom helyett. Mindemellett komoly tudományos kutatómunkát végzett (miközben monográfiát írt Radnóti Miklósról, Kuncz Aladárról, Déry Tiborról, Jékely Zoltánról, Faludy Györgyről), intézetet és lapot irányított, könyveket, cikkeket, tanulmányokat, kritikákat, szakértői véleményeket írt, miközben bámulatosan anekdotázó, varázslatos Zagiba Mátyás alkotása személyiség volt...”
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)
