– A Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Igazgatósága által szervezett KMI 12 programjában a második évad szerzői között szerepel a neved. Milyen lehetőséget látsz a programban?
– Bármi olyasmit művel az ember, ami emberekhez szól, örömmel veszi, ha el is jut hozzájuk. Ha ehhez segítséget kap valaki, az már eleve juttatás, honor, hiszen ezek a technikák, a reklám, fellépések lehetősége, publikáció, médiaszereplés, a művek ilyen-olyan feldolgozása egyrészt drága holmik, másrészt kapcsolatrendszer kell hozzájuk. Az írás önmagában ezeket az anyagi lehetőségeket nem termeli ki, sőt, hogy pontos legyek, az írók megélhetésének töredékére sem elég. Akkor sem, ha neves íróról beszélünk, ők is a járulékos dolgaikból képesek fenntartani magukat, családjukat, vagyis a fellépésekből, író-olvasó találkozókból, előadásokból, adaptációkból, sokan a jól csengő nevük által prosperáló íróiskoláikból. Ezt értik azalatt, ha azt mondják, a piacról élnek, nem pedig a könyveik után járó részesedést és jogdíjakat. Egy irodalomtudóst, illetve könyvkiadót idézek: „Az írók soha nem voltak annyira kisemmizve, mint manapság.” Gondoljunk bele: a könyv bruttó árából az író tíz százalékot kap, a kereskedő ötvenet. Az író legfeljebb egy könyvvel számolhat évente, a kereskedő százezerrel. Nagyjából. A kiadónak sem marad a negyven százalékából semmi, hiszen ő fizeti a könyv összes előállítási költségét. Neki is maradnak a pályázatok, támogatások, esetleges szponzorációk. Lehet még matekozni, de a végeredmény akkor is az, hogy a kereskedő szépen megél a könyvszakmából, a kiadó éppenhogy, az író meg nagyon szerényen sem. Aztán itt a legutóbbi konstrukció, hogy a kereskedők felvásárolják a kiadókat, és akkor ott azonos a tulajdonosi kör. Ezzel piaci értelemben még nehezebb helyzetbe hozzák a külsős kiadókat. A politikát most hagyjuk ki, mert úgy tényleg sosem lesz vége. Szóval a minimális írói egzisztenciához segítség kell, például a KMI 12 is. Tizenkettő. Az nagyon kevés a sok ezer íróhoz képest, ahogy a tényleg komoly segítséget nyújtó különböző ösztöndíjak is, amilyet már magam is élveztem. Ezen a kevés támogatáson, pályázati pénzeken, egyebeken marakodik folyton az írótársadalom egy része, ami nagyon szomorú látvány. Én már nem nyilatkozhatok a témában, mivel a kedvezményezettje voltam egy ilyennek. De már nem vagyok. Most meg azért. Ha kedvezményezettként bírálod a támogatási rendszert, akkor azt kapod meg, hogy mért járatod a szád, hisz te kapsz. Ha akkor, amikor még szóba sem került, hogy kaphatsz valamit, akkor nyilván irigységből pofázol, amikor megvonják, akkor meg sértettségből. Nagy szerencse, hogy sosem érdekelt, és nem is nyilatkoztam erről. Na jó, néha elengedtem egy viccet egy-egy állami díjazottal kapcsolatban. Most meg KMI 12-nek vagyok az idei tagja, ami, mint mondtam, szintén nagy segítség. Sok ilyenre lenne szükség, főleg a fiataloknak, akik még hajlamosabbak a zord körülmények miatt feladni akár azt is, amiben tehetségesek.
– Fontos számodra az életműved népszerűsítése? Mit szeretnél megmutatni alkotásaid révén a tágabban értett olvasóközönségnek?
– Fontos, de nem mindenáron. Én is örülök a sikernek, jólesik, ha tetszik, amit csinálok, de nem gondolom olyan nagyon jelentősnek, hogy éppen engem olvasson az a kevés olvasó, akin meg kell osztozni ennyi sok szerzőnek. Ez nem szerénység vagy ilyesmi, egyszerűen olyan reménytelennek látszik, mint egy lottónyeremény. És hát én sem tudom megmondani, mi az élet értelme vagy miképpen tanácsos élni, úgyhogy nem érzem magam kötelező olvasmánynak. Sőt gyakran félek, hogy lebukok ezzel a számomra nagyon élvezetes játszadozással, jórészt marháskodással, amit irodalomnak adok el. Simán beírtam egy fülszövegbe, hogy Berta Zsolt, a kortárs irodalom tetszés szerint megkerülhető alakja. De barátom és szerkesztőm kihúzta, azzal, hogy olybá tűnhet, mintha a sértettség beszélne belőlem, mert úgyis kitalálják, hogy ezt én írtam. Pedig csak hülyéskedtem, mert annyi megkerülhetetlen íróval találkoztam fülszövegekben, hogy csuda, én meg semmiképpen sem szeretnék útban lenni. Ahogy sértettnek tűnni sem, hiszen olvasóim száma a legvadabb elképzeléseimet is meghaladja. Oké, nem voltak nagyon vadak ezek az elképzelések. Nem vagyok ambiciózus alkat, már az iskolában is a szememre hányták. Szavalhatok egy dalt az új lemezemről?
Választanék egy címet (hogyha ilyet szabad)
Ami halálom után mindörökre a nevemhez hozzáragad
Nem túl gőgös, nem túl szerény, kicsit édes, kicsit fanyar
Hadd legyek én Berta Zsolt, a legkisebb magyar
A legkisebb, de magyar, így talán beférek
A jobb és a bal pitvarba is. Magyarul: belétek. Magyarul, belétek.
– Zenés programokat, esteket is szervezel, illetve te magad is zenélsz. Honnan ered a zenei érdeklődésed?
– A kölyökkoromból. Nem tudok mást mondani, nem volt a családban zenész, sőt apámnak botfüle volt. De jól táncolt. Az én fülem nem annyira rossz, cserébe borzalmasan táncolok. Na, itt a másik jól bevált hülyeség: azért lettem zenész, hogy ne kelljen táncolni. Megfogott a beatzene, az az igazság. Zsengébb koromban apám gyűjteménye, élén Elvisszel, ami művelődéstörténetileg mindenképpen nagy nyomot hagyott bennem. Mint Mester Csabiban, akit azért irigylek, mert ő alanyi jogon megírhatta azt a dalt, hogy
Haver, ide figyelj, nekem a keresztet cipelni kell
Én egy napon születtem Elvis Presley-vel
De aztán már a markánsabb bandákat szerettem az öreg Akai magnón hallgatni, és aztán jött Göczey Zsuzsa Rolling Stones-összes sorozata a rádióban, ami végképp árkot ásott köztünk apámmal. De csak viccelek, barátságos árok volt az, kövér fűvel, legelő libákkal. Én nagyon erősen a magyar kultúrában gyökerezem, de először Anglia és Amerika zenéje taglózott le. A folkzenéjétől a rockig. Később szerettem meg a saját népzenémet, népdalaimat. De mint annyi mást, már a beatzenét is integráltuk a magyar kultúrába. Ki meri azt mondani, hogy Cseh Tamás és Bereményi Géza nem magyar zene? Pedig alapvetően angolszász, de már nagyon erősen feloldva ebben a közép-európai szaftban. Az én dalaim nem is annyira, mint az övék. A zenei struktúrát tekintve én angolszászabb maradtam. De a szövegeim nagyon magyarok, nem lehet őket exportálni. Bár most éppen erre tesz kísérletet a zenei kiadóm, amerikai és angol piacra viszi az angolra fordított dalaimat. Már ha lesz rá pénz. Feszült izgalommal várom, hogy egy fesztiválon Sting és Bruce Springsteen között játsszak.
– Mi tudható a már említett új lemezedről?
–A címe mindenképpen: És így tovább, és így tovább. Ez egy öszvér lemez, irodalom is van rajta, meg zene, de mindegyikből csak mértékkel. A dalok fél-, egypercesek, és mindegyikhez tartozik egy próza, ami tulajdonképpen egy nagyon szabad gondolati asszociáció a dalhoz. Ilyet még sosem csináltam, és nem is hallottam, hogy valaki más igen. Mármint a dalok rövidségére gondolok, mert egy barátom azt mondta, eleve hülyeség, mivel a dal nem tud kinyílni, nem tudja megmutatni magát. Meglehet. Meglátjuk, ki kell-e egyáltalán ennél jobban nyílniuk. Huszonkét fikarcnyi dal és próza, illetve vers, mert a 2022-es évet írjuk. Veszélyes évnek tűnik, de talán ez a lemez még megjelenhet.
– Milyen kapcsolatban állsz a kortárs irodalmi élet szereplőivel, képviselőivel? Hogy vannak meg benned a szerzőtársaid és az életművük? (Lásd a Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatóságának első antológiáját Bennem a többi címmel)
– Ez érzékeny téma. Ilyenkor gyorsan végig kellene pörgetni, melyik úgynevezett pályatársamtól várhatok valamit, és azokról nyilatkozni nagy elismeréssel. Csak viccelek. Nem viccelek. De, csak viccelek. Szerencsére rólam köztudott, hogy nem vagyok egy smúzolós pali. Vagy csak nagyon ügyesen, észrevehetetlenül csinálom. Van ilyen. Nem, nem akarom megkerülni a kérdést. De tényleg, sokan azt hiszik, én egy sprőd emberevő medve vagyok. Pedig nem, csak… retardált vagyok a társasági kapcsolattartás protokolljában, így a kapcsolatépítésben is. Csak a természetesen kialakuló kölcsönös szimpátiával tudok operálni, és nem is számolok mással. Hiába tanultam meg korán, hogy mennek a dolgok, nem tudom alkalmazni. Nem tudok jobb szót, szégyellem csinálni. Cikinek érzem. Úgy érzem, úgyis átlátnának rajtam. Csodálkozva látom, hogy pedig mennyire működik. Ott állok egy-egy ilyen nyalóka mellett, és álmélkodva figyelem, hogyan kábít el egyébként értelmes embereket a hízelgésével és pozőrködésével. Szóval az van, hogy az író is csak ugyanolyan olvasó, mint a többi ember. Vagy nem olvasó. Az egyik ember mindent elolvas, főleg, amit a kánon előír, a másik meg csak úgy olvasgat, ha éppen arra szottyan kedve. Aki nem olvas, azokról most ne beszéljünk, mert az ember olvas, attól ember. Ez marha jól hangzik, de valójában nincs ember, aki ne olvasna. Valamit. Bármit. Műszaki leírást, árukatalógust, és már ez is emberi dolog, információátadás, amire a mondás utal. Szóval az írók is többfélék, vannak, akik szinte irodalomtudósok is, és mint ilyenek, rendkívül művelt emberek. Minden tiszteletem az övék, de én nem vagyok ilyen. Eddigi életem első felében voltam az a klasszikus olvasó, aki egy évben elolvasott 30-40 könyvet. Mondjuk tizennyolc éves koromig évi 80-at, de az azért volt, mert hogy iskola helyett, ugye… És vacakot is, válogatás nélkül. Meghaltam volna az órákon az unalomtól, és az otthoni leckék és tanulás is… Az nekem kínzás volt. Inkább olvastam. Apám történelemkönyveit is, az volt a lényeg, hogy ne a leckével kelljen foglalkozni. Lehet, manapság a netet túrnám a telómon a pad alatt, és vicces meg cuki videókat néznék. Szóval ma már csak olvasgatok, vannak is kedvelt kortárs íróim, de nem sok. Kevesen tudnak úgy lekötni, ahogy én azt szeretem. Bizonyára vannak köztük zsenik is, csak nem hozzám szólnak. Nem nevezem meg azokat, akiket szívesen olvasok. Csak a halottakat. De inkább azokat sem, hátha van túlvilág, és majd ott azt mondják, biztos hittem benne, azért smúzoltam nekik, mert tudtam, hogy hallják, amit mondok. Na, szép kis túlvilág lenne az olyan, ahol megint csak ilyen sógor-koma viszonyok vannak, mi? De hát az az igazság, hogy pontosan olyan túlvilágot akarunk, mint ez itt. Ilyen mennyországot. Ennek a javított változatát. Erdőkkel, tiszta levegővel, klassz fürdőhelyekkel, jó kajákkal, kerítések és magánterületek nélkül. És egymással. Kortársakkal is. És ott majd lesz időnk mindent elolvasni egymástól. De fogadjunk, hogy ott sem fogunk.
– A veled készített interjúkból kiderül, hogy az alkotást, az irodalmat elsősorban szórakozásnak tartod: „a művészetnek közvetítenie kell életüzeneteket, nem pedig előállítania”. Mit jelent számodra a történetalkotás folyamata? Az életmódod részévé vált az írás?
– Sajnos nem. Az életmódom nem teszi lehetővé, hogy az írás az életmódom részévé váljon. De volt olyan időszak, amikor az életformámmá vált. Amikor a Kalefot írtam. Akkor nem volt munkám, és túl sok dolgom sem. Akkor egy jó évig napi hat órát írtam. Az már életformaszerű, nem? De egyébként nem kizárólag magát az írást tartom az írói életformához tartozónak, sőt sokkal inkább azt, ahogy az ember az életét éli. De hadd pontosítsak, nem szórakozásnak tartom az alkotást, az irodalmat, hanem inkább játéknak. Az nem ugyanaz. A játék fejleszt is, és egyben nagyon szórakoztató, míg a szórakozás többnyire nem fejleszt, és nagyon sokszor egyáltalán nem szórakoztató. És például a történetalkotás nagyon jó játék. Ha ez küldetéssé, valamiféle saját kútfejből történő bölcselkedéssé válik, akkor megszűnik jó játéknak lenni, csupán önkielégítéssé válik. De ha nem én akarom előállítani az okosságot (hogy így nevezzem), hanem az élet, a történések, a másokkal közösen megélt és visszaigazolt életigazságokat, ha úgy tetszik, üzeneteket igyekszem visszaadni a mesében, akkor ez máris társasjáték, vagyis nem önkielégítés, hanem valódi szeretkezés. Egymás szórakoztatása. Az emberek szórakoztatnak engem az életükkel, szavaikkal, gesztusaikkal, történeteikkel, vicceikkel, tapasztalataikkal, én meg ezeket meggyurmázom, esetleg kicsit továbbgondolom, kiszínezem, aztán más embereket vagy ugyanazokat szórakoztatom vele. Szerintem ezt mondtam egy másik interjúban, hogy az írásaimmal szórakoztatni szeretnék, esetleg viszontszórakoztatni. Nem pedig tanítani. Pláne nem oktatni.
– Kemény István mondta a múlthoz való viszonyulása kapcsán, hogy „az ezredforduló után kezdtem úgy érezni, hogy helyettem nem beszél senki. Azt, amit én tudok, én olvastam, én hoztam a családomból, és én raktam össze, azt nem mondhatja el senki más.” Saját írói indíttatásodhoz hogyan kapcsolódik mindez? Van benned is hasonló érzés, tapasztalat az írással kapcsolatosan?
– Jó, hogy említed Kemény Istvánt, így nem nekem kellett mondani. Ő azok közé tartozik, akiket szeretek olvasni. A verseinek a többségét is, a prózáit is, de még az interjúit is. Ezt is olvastam, amiből idézel. Az érzésem ezzel kapcsolatban nem hasonló, hanem hajszálpontosan ez. Úgyhogy a válaszom ez: helyettem nem beszélhet senki. Amit én tudok, én olvastam, én hoztam a családomból, én raktam össze, azt nem mondhatja el senki, és pláne nem ugyanúgy. Sikerült szó szerint idéznem? Mert az új regényemben pont ezt csinálom, hogy ha meg akarok írni valamit, és beugrik, hogy azt vagy egy odaillő, az enyémet kiegészítő részt már olvastam valahol, akkor nem fárasztom magam, hogy újrafogalmazzam, hanem egy az egyben bevágom. De képes vagyok bepötyögni is, ha nem találom a neten, nemegyszer megtettem. Persze forrásmegjelöléssel csinálom, még akkor is, ha nem szó szerint veszek át valamit, hanem egy filmjelenetet írok bele a regénybe. Hú, most aztán fűtől-fától összeloptam mindent, élőktől, holtaktól, jobbosoktól, balosoktól, illetve olyanoktól, akiket ide vagy oda sorolnak. Istvántól, azt hiszem, nem loptam el így szó szerint semmit, még, de néhány verssorát másokéval egyetemben odaírtam az elejére. Azt, hogy Édes hazám, szerettelek… á, nem tudom precízen. De olvasd el. Ja, és nem idéztem, de elloptam tőle egy régi anekdotát, amit tőle olvastam először. Ha ez lopásnak számít.
Szóval ez remek meglátás, azt kell vinni a buliba, amit magunk főztünk, mert olyat biztosan nem hoz más, illetve azt más nem hozhatja. Saját hang, saját látásmód. Minden más modoros lesz. És így szorongani sem kell, hogy atyaég, jól csinálom-e, mert fel sem merül a kérdés, hogy hogy kell csinálni. Mert olyan nincs is. Az írásod pont annyira vicces vagy mélyen szántó vagy eredeti vagy bölcs vagy éleslátó vagy ironikus vagy komoly vagy logikus vagy akármi, mint amennyire te magad az vagy. Nincs ezen mit tanulni. Ja és az indíttatás… Hát igen, akkor érdemes írni, ha van egy jó saját sztorid. De mondjuk, később már megy rutinból a mások története is. Meg hát az empátia is számít. Én hiszek abban, hogy az írói tehetség része a beleérző képesség és a fantázia. Mondjuk, én pont regényíró vagyok, a szó klasszikus értelmében, vagyis regényes dolgokat írok. Talán romantikusokat is. Mondhatjuk úgy is, hogy a világ jobbik, derűsebb, szeretetteljesebb arcát is szeretem megmutatni. Szóval nem az a komor társadalomtudós író vagyok, aki kérlelhetetlenül a száraz valóságot írja, így aztán jogos az alaptétele, miszerint arról írj, amit ismersz. Én azt a másképpent is szeretem megírni, ahogy lehetne, vagyis jó volna, ha úgy lenne. Azt meg nem ismeri senki, mert még sosem köszöntött be az az idő, talán nem is lehetséges. Hiszen ahhoz nagyon erős változások kellenek, mi meg nem hogy a szemetet nem szedjük össze, de arra is képtelenek vagyunk, hogy ne szórjuk szét. Tehát én, ha úgy tetszik, hazudok. Mint a mesék. Persze az István nem is arról beszélt, hogy azt kell írni, amit ismersz, hanem arról, hogy amit csak te ismersz, azt nem fogja más megírni, és ha úgy érzed, érdemes lenne, akkor ne várj másra. Csak elkalandoztam.
– Kalef című regényed édesapád történetét dolgozza fel. A veled készített interjúkban is találkozunk az apahiány tapasztalatával. Megmaradt bennem egy gyerekkori kép édesanyáddal, amely az egyik interjú képi mellékletében szerepelt. Milyen kapcsolat fűzött hozzá? Érzel belső motivációt arra, hogy megírd az ő vagy a kettőtök közös történetét?
– Nekem nem apa-, hanem szülőhiányom volt. Már csak azért is, mert végül apámhoz kerültem, és vele nőttem fel, így anyámnak jóval nagyobb a lemaradása. Volt jó pár év, amikor csak a nagyanyámmal éltem rendes életközösségben. Haha, mint Bereményi Géza. Na, őt is nagyon szeretem olvasni. Most a prózáiról beszélek. Az a fésületlen, hányaveti, lezser fogalmazás… És mégis lebilincselő, érdekfeszítő, és ahogy egyetlen mondattal képes egy egész világot eléd festeni…! Ez a nagymesteri titok, nem a fogalmazás helyessége. Persze tudom, hogy azt is direkt csinálja. Szóval a szüleim? Erről nem nagyon szeretek beszélni. De nem is titok. Elváltak kb. ötéves koromban. Az öcsémmel először anyánkhoz kerültünk, de egy év múlva én az apámhoz, de ő meg lelépett előbb nyugatra, egy év múlva hazajött, de akkor vidékre költözött, meg előtte a fővárosban is máshol lakott, mint mi, szóval csak a nagyanyámmal voltam. De az jobb volt, mint előtte a szüleimmel, mert legalább nem kellett az utcán éjszakáznom, amikor nem találtam őket otthon. Mert akkor még egészen kis gyerekek is lemehettek egyedül a parkba. Legalábbis mifelénk. Végül, vagy hat-hét évvel később, apám megérkezett a világcsavargásból, és összeköltöztünk. Akkor sem lett fenékig tejfel az élet. Szeretem apámat is, anyámat is, végül teljesen jól jöttem ki a dologból, nem kellett analizálni. Nagyon sok ember volt körülöttem, akik szerettek, nők, férfiak, tanárok, barátok, gyerekek, na és kutyák, tényleg nagyon sok szeretetet kaptam, szerintem az emberek többségénél jóval többet, úgyhogy minden rendben. Nem is tudom, hol látszik meg az írásaimon, hogy e téren lenne valami frusztrációm. Szerintem nincs. Kölyökkoromban talán volt, talán az látszott meg az iskolai szereplésemen, de ma már biztosan nincs. Legfeljebb azt a gyerekkorit írom meg olykor. Anyám és apám is megbékélten nyugszanak a Balaton két ellentétes oldalán, ha össze is sodorja néha poraikat a tó, már biztosan nem marják egymást. Bár már életükben sem tették a végén, még mosolyogva együtt főzni is láttam őket. De ha anyám és az én történetemet írnám meg, abból legfeljebb egy novella lenne. Talán már lett is, ha nem is túl direkt. De arra már gondoltam, hogy jó regény lehetne, ha megírnám az apámmal közös életünket. Mármint az igazit. De nem nagyon vágyom rá, hogy újraéljem. Voltak fantasztikus részei, és kétségtelenül kalandos volt, de sok tekintetben nagyon nyomasztó és nehéz is volt, semmiképpen sem gyereknek való. Azt hiszem, a könyvben is elhülyéskedném az egészet, ahogy az életben is tettem amolyan önvédelemképpen, és akkor… Szóval azt hiszem, nem tudnám hitelesen megírni, csak marhulnék. Pedig azt tényleg nem írhatja meg helyettem senki. De talán hasonló gyereksorsot igen. Majd meglátjuk.
– „Azt nem hittem volna, hogy szépírásra, és azon belül ekkora építkezésre is képes vagyok” – olvashatjuk egyik interjúdban. Mit gondolsz, hogyan lehet ezt a fajta belső intelligenciát fejleszteni?
– Fogalmam sincs. Én mindent csak a gyakorlatban tudok megtanulni. Kinyitok egy tankönyvet vagy csak egy használati utasítást, vagy beülök egy tanórára, és menten elalszom. Még akkor is, ha én adok elő. Nekem az első megjelent regényem egyben az első írásom is. Illetve vagy húsz évvel korábban írtam egy rövid novellát, és annyi. Én nem is nagyon tudok máshogy működni, csak gyakorlatban. Nem vagyok lusta, azt hiszem, de kitartó sem. Illetve csak abban, ami könnyedén megy, amiről tudom, hogy jó vagyok benne. Persze az ilyesmiről mindig megoszlanak a vélemények, úgyhogy inkább úgy mondom: amiről úgy gondolom, úgy érzem, hogy jó vagyok benne. Két esetben tudok jól teljesíteni, az egyik, ha könnyedén megy valami, a másik, ha nagyon muszáj. Ezért is abban hiszek, hogy az alkotásnak, legyen az irodalom, festészet, zene vagy színjátszás, könnyedén kell mennie. Nem szabad közben kínlódni, gyötrődni, mert akkor görcsös lesz az egész. Ha valami nem megy, azt én úgy veszem, hogy nincs hozzá tehetségem, és nem erőltetem. Leültem az első regényemhez, és elég könnyen ment. Ez a könnyedség pedig elég üzemanyagot biztosított, hogy a nehéz részeken, a szakmai problémákon, a csak ösztönösen érzett hibáimon és ismeretlen ködökön valahogy átküzdjem magam. Az a regény volt az iskolám. De ha nehéz vagy unalmas lett volna, kimaradok, mint egy olyan egyetemről, amihez nem érnek fel a képességeim. Ja, a másik meg a muszáj, ami jó eredményekre sarkall. Például a pénz, amit muszáj megkeresni. Ez a muszáj az én lelkiismeretem, ami viszonylag tisztességes munkára sarkall a munkahelyeimen. De van egy másik muszáj is, az olyankor taszigál előre, amikor egy-egy műnek már legalább a fele megvan. Legyen az egy rövid kis dal vagy egy nagyregény. Az a fél az én vízválasztóm, amikortól komolyan veszem a dolgot. Lehet, hogy apám is így volt velem, azért várt tizennégy éves koromig. Huszonnyolc voltam, amikor meghalt. De róla jut eszembe, mostanában kinyitottam azt az első regényt, és bizony forgattam a szememet. Ma már máshogyan írnám. Nem mondom, hogy nagyon, de azért máshogy. Tele van hibákkal, amik akkor visszaolvasva sem tűntek fel. Bizonyára nagyon elégedett voltam magammal, hogy egyáltalán be tudtam fejezni. Nem sok híja volt, hogy nem fejezem be. Azt hiszem, kicsit megfésülöm, de csak ami egyik-másik szót illeti. Anélkül, hogy a nagy hibákat kijavítanám. Mert az történelemhamisítás lenne.
Szóval van fejlődés. Vagy inkább úgy mondom, hogy ma már másféle hibákat követek el. Ez is egyfajta fejlődés. De nekem az kell, hogy amikor még gyengébben megy, azért akkor is jól és könnyedén menjen. Talán másoknál, kitartóbb, erősebb akaratú embereknél máshogy van. Viszont ők egész évtizedeket pazarolhatnak el olyasmivel, amihez nincs érzékük. Mondjuk ha közben jól érik magukat, akkor nem baj, én is nagyon szeretek gitározni, sok örömet okozott, és más dolgokban is segít. De soha nem voltak sem illúzióim, sem ambícióim komoly zenészként, így aztán nem kellett sem csalódnom, sem frusztrálódnom. Azon kedves, derűs országlakosok egyike vagyok, akik valami értelmessel, testük-lelkük épülésére töltik a szabadidejüket. Én gitározom. Mint például egy kicsi falu népdalkórusa, amelyik munka után hetente kétszer összeül. Vagy ugyanannak a falunak a focicsapata. A lényeg, hogy lehet így is, úgy is, de az biztos, hogy művelni kell, amiben fejlődni akarunk. Bármi is az. Mondjuk a semmittevés.
– Az életben tudatosan kerülöd az előírt, normatív helyzeteket?
– A személyiségem tiltakozik ellene, igen. De belátom, hogy szükség van rá. Látod, ez pont a szabadság és a rend egymásnak feszülése, egy személyben, bennem. Nem szeretem, de kénytelen vagyok ez ügyben időnként kettős mércét alkalmazni, vagyis bizonyos szabályokat magamra nézve ignorálni. Ronda dolog, de ha nem tenném, alighanem beleőrülnék. Igyekszem ezeket úgy tenni, hogy ne lássa senki, ne irritáljak vele senkit. Ezek egyébként olyan dolgok, amik nem fájnak, nem ártanak senkinek, és igazából csak akkor okoznak általános problémát, ha tömegek követik el vagy csinálják úgy. De persze ez nem mentség, tudom. Szégyellem is, de nem tagadom, szabályáthágó típus vagyok. Most mondjak példát? Van egy természettudós ismerősöm, hosszú vitákat folytattam vele arról, hogy a kutyámra nem teszek pórázt az erdőben. Ő nagyon szigorú, következetes alkat, ráadásul nem szerelmes a kutyákba, mint én, tehát számára nincs kivétel, nincs kibúvó. Az egyenlőség jegyében teljesen igaza van. De azt is tudnia kellene, hogy egy szerelmesnek hiába magyarázza, hogy a szerelme maga a sátán. Barátságok mentek már rá ilyen kísérletre. Én akkor sem fogok soha pórázt tenni a kutyámra a szabadban, a településektől távol. Mármint erre a kutyámra. Igazság szerint a településeken sem. Most dicsekszem: az én kutyám, vagy inkább úgy mondom, a barátom, úgy hívják, Fontos, a furgonom tetején fekve vár rám a közért előtt. Csak azért küldöm fel oda, hogy ne tudják bizergálni az emberek. Most már nem küldöm, mert nagyon öreg. Ha gyalog mentünk, akkor meg csak úgy ült a bejárat mellett. Mondanám, hogy vállalom a felelősséget, de ezt sem fogadja el a fickó, mert utólag már hiába vállalom a felelősséget, ha egyszer a kutyám már elharapta egy szegény őzike nyakát. Tehát nem mondom, hanem konokul, behúzott nyakkal hallgatok, mint az egyszeri székely, nem mondom meg senkinek, hogy mely vidékeken barangolok a kutyámmal, és boldogan vigyorgunk össze barangolás közben, és tökéletesen megbízunk egymásban, és én tudom, hogy ő nemhogy nem fog megölni semmilyen állatot, de még csak játékból üldözni sem fogja. Mert én még tizennégy évvel ezelőtt, egy kölyökkori rövid nyúlüldözés után megkértem őt erre, és ő azóta teljes mértékben ignorál minden vadat, akkor is, ha összeütközünk velük az erdőben. Egyszer konkrétan egy vaddisznócsordával koccantunk. Egyszer meg véletlenül, pedig még nagyon fiatal volt, rálépett az utcán egy napozó macskára. És utána bocsánatot kért tőle. Esküszöm. A macska meg szívbajt kapott, mert ő volt az, aki nem hiszi el, hogy egy kutya megbízható lehet. De hozzá kell tennem, olyan kutyám is volt, akinek nem hittem volna el mindezt. Tehát aki kiérdemli a szabadságot, az nálam megkapja. Tudom, ez így nem valami demokratikus, hogy nem alanyi jogon megy, de még mindig jobb, mint a kollektív büntetés. Mert mi más a póráz, ha nem büntetés? Szóval ezek a szabálydolgok… Nem erős oldalam. Például a közlekedés… De még soha nem karamboloztam és nem ütöttem el senkit. De úgy gondolom, párosul ehhez bennem egy fajta felelősségtudat, ami óva int attól, hogy olyan dolgokban szegjek szabályt, amikhez nem értek. Kivéve az irodalmat. Ott megszegek bármilyen szabályt, mert nem is nagyon ismerem őket, ugye. Na, ezt nem lehet olyan területen, ahol személyi sérülés történhet. De ezt mért is kérdezted? Ezt is kiolvastad valamelyik írásomból? Az nem jó, az ilyesmit titokban kell tartani.
– A prózádban kiemelt helyen áll az élményszerűség, életviteledben a derűt hangsúlyozod. Milyen élet értékes a saját megközelítésedben?
– Ezerféleképpen lehet egy élet értékes. Élhetsz másokért, az nagyon tiszteletreméltó, sőt meg is halhatsz másokért, vagyis eldobhatod az életedet, hogy értékessé tedd. Aztán élhetsz a jó pillanatoknak, az is vállalható, ha nem mások kárára teszed. Élhetsz annak, hogy megtaláld az élet értelmét, ez is jó, csak éppen olyan, mint az örökmozgó megalkotása, de legalább jól elmegy vele az idő. Ezt amúgy inkább úgy mondanám, hogy a létezés értelmének megtalálása, mert az életnek nem kell, hogy értelme legyen, elég, ha élvezzük, az már talán maga a létezés értelme. Az élet. Vagy hogy is van ez… Szeretem azt gondolni, hogy a jó, boldog pillanatok gyűjtése a létezés értelme, akár magunk, akár mások számára, és hogy ezek a boldog pillanatok gyűlnek valahol a kozmoszban, és éltető energiává alakulnak, ami működteti ezt az egész szerkezetet, aminek az irányát, értelmét egyszer majd megtudjuk. De szerintem nincs értelme annak a kérdésnek, hogy milyen az értelmes élet. Mert ha a létezés értelmét nem tudjuk, márpedig halvány fogalmunk sincs róla, hogy is ítélhetnénk meg, hogy melyik élet értelmes? És hogy milyen szempontból. Tehát először meg kell tudnunk, mi a létezésünk értelme – ez, ugye, zsákutca –, és csak aztán tehetjük fel a kérdést: milyen az értelmes élet? Egyszer leszálltak a Földre apró űrhajójukkal apró idegen lények. Egy golfpályán landoltak. Azért jöttek, hogy elmondják nekünk, embereknek, mi az élet értelme. De amikor éppen meg akarták ezt tenni, egy golfozó a golfütőjével kiloccsantotta az agyukat. Kurt Vonnegut tribute. (Akinek a nagyapja, akárcsak az enyém, építészmérnök volt és amatőr festő.) Lehet, hogy nincs is válasz, az élet értelme önmaga, vagyis a létezés értelme az élet, és ez a biológiai halmaz, amit alkotunk, és ahogy együtt működünk, ez már a filozófia csúcsa, a puszta hús, a matéria a végső válasz a szellem kérdésére, és nincs tovább. Jaj, hát én nem tudok ilyenekre válaszolni, nálam ezerszer okosabb emberek sem tudnak, de az igaz, hogy sokkal frappánsabb felvetéseik vannak az ügyben. De én csak egy regényíró vagyok. Egy mesélő, akinek, mint mondtam, nem kell életigazságokat előállítani, legfeljebb szállítani őket az életből. De az biztos, hogy élni kell. Annak főleg, aki írni akar az életről. Nyilván. Ennyit tudtam megfogalmazni egy dalban, úgy megy a refrénje, hogy:
Hát én azt mondom, éljünk!
Éljen, éljen az élet!
Én a halál torkából is kiölellek téged
És ha egyszer mégis
Meghalnál, és én is
Legyünk példaképek,
Az élők csettintve mondják: na, ezek aztán éltek!
Mert ugye, egyszer élünk. És kétszer nem.
– Idén éppen feléhez értünk a Lusicza István interjújában említett tíz évnek: a jövővel kapcsolatos elképzelésed kapcsán idézted Bereményi Géza szövegét: „Magamat láttam tíz év múlva itt / Hallottam ezt a mostani dal hangjait / S attól féltem, nehogy majd így legyen / Tíz év múlva ne ez a dal legyen”. Hogy látod, teljesült ez az elvárás benned, vagy jó úton haladsz ennek megvalósításában?
– Kettősség van bennem ez ügyben. Egyfelől úgy érzem, sok minden történik velem, és ez mindig is így volt. Vagyis jól megy az élet a lehetőségekhez képest, van ugye az embernek egy ketrece, ami ugyan nincs zárva, ma már ezt nem lánccal és lakattal oldja meg a világ, hanem pénzzel és azzal, hogy elzárja az átlagember elől a természeti forrásokat, elsősorban a kaját. Nincs lehetőség csak úgy vadászgatni, gyűjtögetni, de még megtermelni, tenyészteni sem valami ehetőt, mert már mindent kisajátított az a berendezkedés, ahogy élünk. Mindennek tulajdonosa van, aminek nem egy magánszemély, annak az állam. Vagy az egyház. De sohasem Isten. Érdekes, nem? Még horgászni sem szabad. Még a szabadon úszkáló hal is valakinek a tulajdona, aki pénzt kér tőlünk, ha meg akarjuk enni. Már nem is gondolunk bele, hogy ez micsoda képtelenség. Ha majd technikailag kivitelezhető lesz, a levegőt is pénzért adjuk egymásnak. Ez nem vicc, ez halálbiztos. Tehát ha nem vagyunk eleve kőgazdagok, akkor dolgoznunk kell a kajáért, vagy egy magánszemélynek, vagy az államnak. A vállalkozás is egy ketrec, én is egyéni vállalkozó vagyok, de sokkal messzebb nem jutok vele. Tehát nem hagyhatjuk el végleg a ketrecünket, hogy szabadok legyünk, már amennyire azt megengedné a természet és az eredeti emberi lét, mert a természet illiberális, keményen odateszi a maga korlátait, és kompromisszumokra kényszerít. Mégis milyen jó lenne, ha ő lenne az egyetlen felsőbb hatalom felettünk. De annyi változás azért van a rabszolgatartáshoz képest, hogy időnként elhagyhatjuk a ketreceinket és belekóstolhatunk a vadak viszonylagos szabadságába. Persze a fogkefénkkel, a bank- és tb-kártyánkkal, újabban az okostelefonunkkal a zsebünkben. És tulajdonképpen ezek a napok a valódi életünk, illetve az, amiért érdemesnek érezzük élni, és vállalni a hétköznapi robotot. Meg az esték a családdal, ami szintén maga az élet. Nagyon kevés ember van, akinek a munkája az élete. Valamivel több van, aki azt hazudja magának is, hogy a munkája az élete. A lényeg, hogy eseménydús és érdekes az életem, én legalábbis úgy látom, és élvezem is, hálás vagyok érte, vannak bizonyos eredményeim alkotóként, bizonyos sikereim is, szóval szerintem nem az van, mint tíz éve, és ennek semmi köze a pénzhez meg a vagyontárgyakhoz. De lehet, hogy azért látom így, mert sosem voltak elvárásaim az élettel kapcsolatban, mármint nem terveztem, hogy ilyen meg olyan magasabb szinten éljek, hogy ezt vagy azt el akarom érni. Ahogy élni szeretek, az a szint majdnem mindig megvolt, tehát nem volt hová tartanom. Persze mindig jó lett volna több pénz, az most is jó lenne, de valahogy az élet maga mindig megvolt. Szerencsés vagyok és sok segítséget kaptam. Inkább az van, hogy ledobni szeretnék dolgokat, nem pedig szerezni. Egy munkát, egy helyzetet, egy betegséget. Ahogy mások is. És hát voltak rázós dolgaim az elmúlt tíz évben is – ahogy másoknak is – magánéleti dolgok, amiket sajnálok, és amik életem végéig szúrni fogják a szívemet, de hát ez is az élet része. Ahogy a halál is. Na, azzal kapcsolatban nem változott az álláspontom: ellenzem. Woody Allen tribute.
Szóval egyfelől úgy érzem, nem ugyanaz van, mint tíz éve, mert ez is pont olyan klassz tíz év volt, mint bármelyik más, tehát tízévnyi élménnyel gazdagabb vagyok. Másfelől úgy érzem, hogy mindig minden ugyanaz, és hogy nem is lehet másképp. A Tíz év múlva dal a hetvenes években született. Talán a végén. Akkor biztos nem gondolta Bereményi Géza, hogy lehet másképp is, és nem is állítja, hogy lehet. Ő arról beszél, hogy nagyon szeretné, ha másképp lenne. Akkor ez egy romantikus dal. Alighanem ő sem elérni akar valamit, hanem valaminek a végét várja. De mit tudom én? Ki tudja, ugye, mire gondol a költő? De nem is fontos, mire gondol. Az a fontos, hogy mi mire gondolunk, amikor hallgatjuk, olvassuk. Én erre. Hogy valaminek legyen már vége. Mert az élet amúgy rendben van, az nagyon jól megy magától is, csak vannak dolgok és mögöttük emberek, akik nem hagyják, hogy élvezzük. Na, azokat kell… Valamit csinálni velük. Elvenni tőlük a játékszereiket, mint egy rossz gyerektől.
